„És állandó kitérőid, kerülőid, körülményeskedéseid, örökös tétovázásod, a legkisebb lendület azonnali megszakításai, az örökös újrakezdések közepette hol marad a szépségnek és bájnak az a vonala, amelyik sejtésed szerint a sikerült napot jellemezné, és a róla szóló kísérletet vezetnie kellene?” (15–16) – hangzik el a kérdés Peter Handke nemrégiben megjelent, Kísérlet a sikerült napról című szövegében. A szépség és báj említett vonalát az elbeszélő eredetileg William Hogarth festményén pillantja meg, melyen egy festékpaletta közepén lágy S alakban húzódik a „line of beauty and grace” – körülbelül úgy, ahogy (micsoda fordítói és kiadó szerencse) a Handke-kötet borítóján is kígyózik a „Sikerült” cím S kezdőbetűje.[1]  

Forrás: Wikipedia/Typotex

Olybá tűnik, hogy a sikerült napnak és az azt felmutatni képes szövegnek is köze van ehhez a vonalhoz, mely „megszakadása”, „dadogása” és „motyogása” ellenére „mégis, mint mindig is, egységre és valami egészre törekszik”. (18) Ez legalább akkora horderejű vállalkozás, mint Handke előző két kísérletében (Kísérlet a fáradtságról; Kísérlet a wurlitzerről) azt a benyomást, azt a képet megtalálni, melyben minden a helyére kerül, és így minden részlet egésznek mutatkozik.

Ez a tétje az itt olvasható folytatásos kísérletnek is, amennyiben az új Handke-megjelenés apropóján együtt szeretné olvasni az osztrák író három rövidke, de annál sűrűbb szövegét (Kísérlet a fáradtságról; Kísérlet a wurlitzerről; Kísérlet a sikerült napról) – bízva abban, hogy a szövegek különbözősége ellenére sikerül megtalálni a szépségnek és bájnak azt a vonalát, mely a három esszét egy egésszé rendezi.

A „grafomán fenegyerek”, Peter Handke magyarországi jelenléte elég féllábasnak mondható.

Míg germanista, illetve irodalomtudományi körökben egyértelmű vonatkoztatási pont, addig szélesebb körben nem igazán sikerült átütnie a magyar olvasóréteg ingerküszöbét. A vélt recepciós hiátushoz valószínűleg hozzátartozik a Handke-fordítások életműhöz mért csekély volta,[2] melyen a Nobel-díj 2019-es odaítélése sem igen változtatott. Míg egyes Nobel-díjasok esetén kiadói usus, hogy egyre-másra jelennek meg az új fordítások (lásd pl. a Tokarczuk-, Munro- vagy Alekszijevics-megjelenéseket), addig ez Handkénél elmaradt – leszámítva A kapus féleleme tizenegyesnél 2020-as újrakiadását és a most megjelent három tényleg aprócska szöveget. Handke 1989-1991 között évente írt egy-egy esszét, együvé tartozásukat szimbolizálandó pedig 1992-ben újból kiadták őket, de ezúttal már egy kötetbe rendezve. E tény szól a Typotex Kiadó azon retorikája mellett, mely a fülszövegben esszétrilógiaként emlegeti a szöveghármast, jóllehet a trilógia bő húsz év elteltével folytatódott a Kísérlet a csendes helyről (2012) és a Kísérlet a gombászról (2013) kötetekkel. A kiadói tudatosságot jelzi egyébként a tény is, hogy ebben a sorozatban jelentek meg Byung-Chul Han szövegei is, így A kiégés társadalma is, melyben a filozófus külön fejezetet szentel Handke első Kísérletének.

Visszatérve Handke magyarországi helyzetéhez: 

feltűnő, hogy a hazai kiadóknak nem sikerült egységes hangot kölcsönözniük az osztrák írónak,

akinek nyelvéhez ez idáig Eörsi István, Tandori Dezső, Győrffy Miklós és Weiss János próbáltak közelebb férkőzni, a mostani Kísérleteket pedig Csordás Gábor jegyzi fordítóként. Ez minden bizonnyal nem kiadói hanyagság vagy fordítói inkompetencia, sokkal inkább annak megmutatkozása, hogy egy, a nyelvvel nagyon kísérletező, helyenként a lefordíthatatlanság határát súroló szerzőről van szó.

A Handke-képhez hozzátartozik, hogy hírnevéről botrányai is gondoskodnak – a tágabb olvasóközönség ezekről sajnos akár jobban is értesülhetett, mint az író szövegeiről. A Handke körüli skandalumot főleg az író szerbszimpátiája váltotta ki a délszláv háborúban, majd később ehhez járult a hágai börtönben raboskodó Slobodan Milošević meglátogatása is. Csak tetézte mindezt, amikor az osztrák író részt vett, sőt beszédet mondott Milošević temetésén.[3] Nem véletlen, hogy 

a német nyelvű irodalmi szcénában többen kritizálták: a történelem meghamisításával, emberiesség elleni bűncselekmények relativizálásával vádolták,

a Nobel-díj odaítélését (a korábbi Heine-díjhoz hasonlóan) pedig többen is kétkedve fogadták.[4]

Handke viszont már pályája kezdetén is igazi enfant terrible[5] volt: a Gruppe 47 princetoni ülésén éles nyelvű felszólalásával hívta fel magára a figyelmet, amikor

„leírás-impotenciát” (Beschreibungsimpotenz) diagnosztizált az akkor élvonalba tartozó német írók gyakorlatában,

 mely szerinte mindenféle reflexiót nélkülözve, egy lexikonszócikk leíró szintjén maradva merte magát irodalomnak nevezni. Ehhez ráadásul szerinte még az akkori irodalomkritika is asszisztált, legalább annyira gyermeteg szinten, mint az az idióta irodalom, amiről értekezni kíván.[6] Az ekkor kezdőnek számító Handkénak ezután sorra jelennek meg leírásokban bővelkedő szövegei. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Handke írói praxisa a princetoni felszólalása fényében önellentmondásba torkollana, ugyanis az osztrák író sosem a leírás mint olyan létjogosultságát kérdőjelezte meg, hanem annak akkoriban sokaknál detektálható módját:

„Általában semmi kifogásom a leírás ellen, a leírást szükséges eszköznek tartom ahhoz, hogy eljussunk a reflexióhoz. Én a leírás mellett vagyok, de nem úgy, ahogy ezt ma Németországban az »új realizmus« körülményei között alkalmazzák. Ennek képviselői nem ismerik fel, hogy az irodalmat nyelvvel alkotjuk meg, és nem a dolgokkal, amelyek leírására a nyelv szolgál. Ebben a most kibontakozó irodalomban a dolgokat úgy írják le, hogy közben a nyelvről nem gondolkodnak el.”[7]

Egyértelműen látszik, hogy e hiányolt nyelvi érzékenység, a nyelvi világalkotás és reflexió szellemében íródik meg Handke három Kísérlete is. A legutolsó magyarul megjelent kötet egyik jelenetében világosan megmutatkozik a sikerültnek nem mondható nap retorikailag még annyira sem sikerült leírása és ezzel párhuzamosan a sikerültnek éreztetett[8] nap nyelvileg sokkal szubtilisebb színrevitele. Az előbbinek az elbeszélő szerint „egyszerűnek kell lennie” (például: „egy rakás nyomorúság hajszolja hősünket”), továbbá azzal kapcsolatban „szavak meg képek sincsenek, amelyekkel a nap kudarcát továbbadhatná, még olyan elkoptatott és agyonhasznált allegóriák sem, mint éppen az imént.” (29) Ezzel szemben a sikerült(nek vélt) napon az egyén megszabadul „az álmok balasztjától”, és képes „csak azt megtartani, aminek a napot a világtörténelemben tartó, lefolyását lassító súlya van”. A hasonló regiszterű leírás után elhangzik a végkövetkeztetés is: „jóllehet semmi sem történt, kifogyhatatlanul mesélni tudsz róla”. (28) Úgy tűnik, hogy a sikerült nap, annak fenomenológiai észlelése és kellően reflektált nyelvi megközelítése – megközelítés ez csupán, hisz a teljes re-prezentáció nem lehetséges: ez vitán felül áll mindhárom Kísérletben – együvé tartozik, minek következtében (le)írás és lét összefonódik Handke szövegében. A kettő szétválaszthatatlanságát a narrátori hang is sejteti, mikor az elbeszélt énnél a sikerült nap gondolata „élet-gondolatból írás-gondolattá alakult át.” (56)

Innen nézve nem véletlen a három szöveg cím által játékba hozott műfaji alapvonása:

a kísérlet (Versuch), vagyis az esszé Montaigne-től eredeztethető műfaja kiváltképp alkalmasnak bizonyul az egyébként nehezen megragadható, szubjektív benyomások és azon keresztül a lét nyelvi letapogatására.

 Az esszé francia hagyományokon nyugvó, az ént és annak észleléseit középpontba helyező variánsa pedig különösen jó táptalaja az ilyen, állandóan oszcilláló, nyugvópontra nem térő nyelvi kísérlet(ezgetés)nek – szemben annak sokkal argumentatívabb keretek között mozgó, apodiktikusabb retorikát követő angolszász verziójával.[9] Handke három Kísérlete – szertelen nyelvi képeivel, asszociatív jeleneteivel, lassú olvasást igénylő, nehezebb befogadást lehetővé tevő soraival – egyértelműen a francia hagyományokat követi. E formai hasonlóság dacára mégis kirajzolódni látszik egy szerves, a leírások természetében is tetten érhető „fejlődés”, mely egyben el is különíti egymástól a három szöveget. Jóllehet mind a hármat áthatja egy egyes szám első és második személyű dialogikus, hol az antik dialógusokra hajazó, hol pedig az önmegszólítás alakzataként értelmezhető hang (A Sikerült nap… egy helyén olvasható is: „Ki beszél itt kihez? Én beszélek magamhoz.” [75]), ennek intenzitása szövegről szövegre fokozatosan alábbhagy. Míg egy letisztult dialógus uralja a Fáradtság… egész szövegét – ezt jól tükrözi a kérdés-felelet váltakozását követő tördelés is –, az a Wurlitzer…-nek már csak a második felében meghatározó, a Sikerült nap…-ban pedig már csupán elvétve mutatja meg nyomait. Viszont ezzel fordítottan arányosan kötetről kötetre egyre jobban elhatalmasodik egy olyan misztikus dikció, mely szerint és melyben a történések és benyomások az elbeszéléssel egy időben jönnek létre, így azok mintha magukat beszélnék el. A megszólalás e misztifikálódását és az elbeszélés mint olyan felerősödését az alcímek is érzékeltetik: az első kötet alcímtelenségét a Wurlitzer… „Elbeszélése” követi, majd az egészet a Sikerült nap… „álma” (Egy téli nap álma) zárja.

E létet magánvalóságában fürkésző, azt nyelvivé tenni igyekvő misztikus hangnem tünteti ki mind a három szöveget. Ehhez igyekszik a mindenkori (el)beszélő én minduntalan megtalálni a megfelelő állapotot, az állapotot kísérő képet és az azt leíró nyelvet. A fáradtság, a wurlitzerből áradó zene és a sikerült nap eszméje ilyen állapot megtalálásával kecsegtetnek. A Handke-értelmezők meglátása tehát helyes, miszerint e kiválasztott tárgyak csupán az (el)beszélés katalizátorai,[10] miközben rajtuk keresztül az én – saját képességeihez vagy éppen korlátaihoz mérten – mindenféle érzetek magánvalóságának és így a létnek a közelébe igyekszik férkőzni.

Ez a tét rajzolódik ki az olvasó szeme előtt a Kísérlet a fáradtságról lapjain is. Handke elbeszélője egy olyan sajátos tipológiát vázol fel, melyben a fáradtságnak különböző előjelű megnyilvánulási formái mutatkoznak meg. Az egyik fáradtságtípushoz bűntudat kapcsolódik, melyet már a kötet mottója is előkészít, mely szerint az Olajfák hegyén imádkozó Jézus kérése ellenére tanítványai a virrasztás és imádkozás helyett álomba szenderültek: „Amikor az imádkozás után felkelt, odament tanítványaihoz, de a szomorúságtól alva találta őket.” (Lk 22,45). Ezen kívül az elbeszélő megemlíti többek között az „egyedülfáradtságot” (11) is, mely tompulttá és álmatlanná teszi az egyént. Szó esik a férfi és nő közötti „páros fáradtságról” (17), mely csak erőszakos lehet. És létezik a kétkezi munka, mégpedig cséplés közben tapasztalt „mi-fáradtság” (26) is, mely közösséggé kovácsolja az egyéneket.

Ugyanakkor a fáradtság bizonyos foka felettébb érzékennyé is teszi az embert: a mindig átmenetben lévő fáradtság látomásokat eredményez (63) – ami már most előrevetíti a harmadik kötet alcím által is bejelentett álomszerű képeit – és megmutatja a magánvaló dolgokat, melyek – nota bene – Kant szerint épphogy elérhetetlenek az ember számára:[11] „A gondolkodás története korábban ismerte a »magánvaló« dolog képzetét, amely azóta eltűnt, mert a tárgy mint magánvaló sohasem tud megmutatkozni, hanem csak velem együtt. Azok a fáradtságok azonban, amelyekre gondolok, megújítják, és ráadásul kézzelfoghatóvá teszik a régi képzetet. […] Sőt: a dolog fogalmában, szinte kézzelfoghatóan, egy törvényt érintenek: ahogy a dolog az adott pillanatban mutatkozik, nem csupán úgy van, úgy is kell lennie. És még tovább: a dolog egy ilyen alapvető fáradtságban nemcsak magánvalóként mutatkozik meg, hanem mindig másokkal együtt, és ha ez nem sok dolgot jelent is, a végén mind együtt van.” (61)

Erre a „mind együtt van”, vagy másként: „mindent együtt látni” élményre hozott példákban a fáradtság következtében a dolgok „aurája” mutatkozik meg, amiben nehéz nem fölfedezni a külvilág azon zsigerig hatoló megtapasztalását, melyet az aura-, illetve atmoszféra-jelenség eminens fenomenológus gondolkodói is igyekeztek körbejárni (például Schmitt, Böhme, Benjamin). Nagy és merész az ugrás Kanttól az auráig, ezt azonban hamar feledtetik Handke fáradtság közben megtapasztalt leírásai, lett légyen szó egy holland virágos csendélet minden részletére irányuló fókuszról[12] vagy a természet olyan megfigyeléséről, melyben az olajbogyóval küzdő hangya, egy felágaskodó hernyó és egy magát földbe fúró sokízű rovar a befogadás pillanatában egyetlen teljes képet ad. (63)

A részletek formába rendeződése, (meg)történése – a vele párhuzamosan megjelenő fáradtsághoz hasonlóan – „csak úgy” megtörténik. Handke szövegében a megtörténtséghez viszont szorosan kapcsolódik az elbeszélés folyamata is. A kettő viszonya azonban homályos marad az olvasó számára. 

Szétszálazhatatlan, hogy mi volt előbb: a világ a benne lévő fáradt énnel vagy az én fáradtsága, mely létrehozza a világot.

Hiszen egyfelől a szöveg szerint a „tiszta szemű fáradtságban” (51) a beszélő én saját magának meséli el a világot, másfelől „minden békés történés már nyomban elbeszélés volt, […] és ezek fáradt szememben önmaguktól tagolódtak eposszá, […] eszményi eposszá: a mulandó világ képei egymás után a helyükre illeszkedtek, és alakzatot alakítottak.” (51) Eszerint „a valódi emberi fáradtság képe: megnyit, átjárhatóvá tesz, átjárást enged az eposzba minden lénynek”. (55)

E belátás vezet át bennünket, olvasókat – ha úgy tetszik, ama bizonyos szépség és báj lágy esésű, a festékpaletta két részét egyszerre széttartó és összekötő vonalaként – a Kísérlet a wurlitzerről szövegéhez. A történetmondás kitüntetett szerepe uralja ugyanis Handke e második számú kísérletét is, amit már a  Fáradtságról… zárlata is sejtet: „Mesélj. | Nem. Majd máskor, egy wurlitzerről szóló kísérletben. Talán.” (70) De a Wurlitzer…-ről, ahogy Handke harmadik kötetéről, magam is majd csak egy következő kísérletben…

(Folytatjuk!)

Peter Handke: Kísérlet a fáradtságról. Fordította Csordás Gábor. Budapest, Typotex, 2022. 76 oldal, 2200 forint 

Peter Handke: Kísérlet a wurlitzerről. Fordította Csordás Gábor. Budapest, Typotex, 2022. 120 oldal, 2500 forint

Peter Handke: Kísérlet a sikerült napról. Fordította Csordás Gábor. Budapest, Typotex, 2023. 88 oldal, 3200 forint

*

Jegyzetek:

[1] A „szépség és báj vonalával” egyébként maga William Hoghart is behatóan foglalkozik 1753-as The Analysis of Beauty című esztétikai munkájában.

[2] Jól jelzi az életmű monumentalitását a Suhrkamp Verlagnál megjelent 14 kötetes Handke-Bibliothek, mely az író 2018-ig megjelent szövegeit adja közre csaknem 12.000 oldalon.

[3] A témáról lásd bővebben Urfi Péter: Szabad Nobel-díjat adni olyan írónak, aki háborús bűnösöket menteget? Tillmann Ármin: A Handke-jelenség.

[4] Handke „szerencsétlenségére” 2019-ben, a Nobel-díj odaítélésével csaknem egy időben pont a boszniai származású Sašha Stanišić vehette át a Német Könyvdíjat a Frankfurter Römerben, ahol az író nem szalasztotta el az alkalmat, hogy kritizálja a Nobel-díj odaítélését és hazugsággal vádolja Handkét. Vö. „Handke vermiest mir den eigenen Buchpreis”

[5] A jelző már igencsak ráragadt Handkéra, gyakran hivatkozik rá így mind a német nyelvű sajtó, mind az irodalomtudományos szakirodalom. Vö. Rolf G. Renner: Peter Handke: Erzählwelten – Bilderordnungen, Berlin, J. B. Metzler, 2020. 487.

[6] Az ominózus felszólalás meghallgatható itt.

[7] Peter Handke: A leírás-impotencia (A 47-es csoport amerikai tanácskozásáról). Fordította Weiss János. Nagyvilág, 2014/9, 1052.

[8] A szövegben a napok sikerült volta legfeljebb sejthető, hisz a szöveg a sikerült napra egyetlen alkalommal sem hoz fel minden kétséget kizáró példát. Az olvasó maximum érezheti, hogy az elbeszélt nap a sikerült állapot közelében helyezkedik el.

[9] Vö. Georg Stanitzek: Essay. In: Thomas Anz (szerk.): Handbuch – Literaturwissenschaft, Band 2: Methoden und Theorien. Stuttgart–Weimar, J.B. Metzler, 2007. 160–165.

[10] Vö. Renner, i. m., 303.

[11] Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája. Fordította Kis János, Bp., Atlantisz, 2004, 295.

[12] Borsik Miklós kritikájában Handke létet fürkésző nyelve kapcsán „zoomolást” emleget, vö. Borsik Miklós: A sasok árnyéka az én papíromon söpör át.