Lengyelországban a rendszerváltozást követően komoly és bátor szembenézés, leszámolás indult meg a múlttal; a múlt (vagy félmúlt) feldolgozásának egyik fő terepe az irodalom lett. Kezdetben a klasszikus értelemben vett szépprózában jelenik meg markánsan ez a vonulat (az úgynevezett „szűkebb hazák irodalma” – literatura małej ojczyzny –, melynek fő képviselői a magyarul is olvasható Stefan Chwin és Paweł Huelle, de említhetnénk itt Andrzej Stasiukot vagy Olga Tokarczukot is), majd szép lassan bekerül a drámairodalomba, illetve a Lengyelországban oly népszerű tényirodalomba. Olyan kényes témákra kell itt gondolni, mint a német múlt, a lengyel-német viszony, az ország nyugatra való eltolása, az erőszakos kitelepítések, a Holokauszt, a lengyel-(lengyel)zsidó vagy a lengyel-ukrán viszony.

Magdalena Grzebałkowska 1945. Háború és béke című riportkötete fontos darabja e fentebb említett tendenciának, számos erénye közül a legnagyobb talán abban rejlik, hogy

nem kiemel egy történelmi tabut/traumát, hanem egyszerre jelenteti meg mindet

 – ezáltal pedig eddig nem látott teljes és többperspektívájú képet tud adni erről az egyszerre sötét és reményteli évről. A kötet Lengyelországban már a második kiadást éli meg, több lengyel, sőt német (!) kitüntetésben is részesült, illetve a legrangosabb lengyel irodalmi díjra, a Nikére is jelölték (a közönségdíjat, a Gazeta Wyborcza olvasóinak díját meg is kapta).

1945-ben járunk tehát, a varsói felkelést már leverték, de még nem ért véget a háború. Grzebałkowska kötete tulajdonképpen a háború utolsó és a béke első évének hónapról hónapra vezetett krónikája. A történet azzal a felütéssel indul, hogy az (egyébként 1972-es születésű) írónő megkérdezi a nagymamáját (aki 1926-ban született), hogyan emlékszik a háború végére, volt-e öröm, boldogság, példaként hozva fel a Time Square-en csókolózó matróz és lány emblematikus fotóját. Azonban úgy tűnik, 

Európa ezen részére akkor még nem jutott el sem az ominózus fotó, sem az eufória.

Forrás: Alfred Eisenstaedt/Life Magazine

A szerző így végül letesz arról az eredeti koncepcióról, hogy minden interjúalanyának feltegye ezt a kérdést.

Magdalena Grzebałkowska nem a nagypolitikára, a mindenki által ismert eseményekre koncentrál, 

riportesszéi középpontjában a kisember áll;

azonban az ő történeteiken keresztül kirajzolódnak a világban zajló történések is. A szerző szinte egész Lengyelországot bejárja, és így a hétköznapi emberek (háborús túlélők vagy azok leszármazottai) történetein keresztül elénk tárul a porig bombázott Varsó, a keleti határvidék (Kresy Wschodnie, amely a Curzon-vonal és az Odera-Neisse határ meghúzásával elkerült Lengyelországtól, és azóta egyfajta elveszett Paradicsomként él az emlékezetben), az úgynevezett Visszaszerzett Területek (Ziemia Odzyskane, amelyeket nyugaton, a németektől kaptak meg), de sok más, gyakran szétrabolt régió, kisebb város, falu világa is.

Mindebből kifolyólag hangsúlyosan jelenik meg az eufemisztikusan gyakran „áttelepítésnek” titulált kitelepítések kérdése. A riportkötet úgymond „helyreteszi” ezt a kérdést, ugyanis – a szó jó értelmében vett – nyers, naturalisztikus leírásai érzékletesen mutatják be ennek a politikai döntésnek a brutalitását. Több olyan jelenetnek lehetünk tanúi, ahol a keletről kitelepített családok, vagy gyakran egyedülálló nők, akiknek valamilyen állásra jelentkezve „utaltak ki” egy nyugati lakást, megérkeznek új lakhelyükre, ahol még ott találják az eredeti német tulajdonost, akinek mennie kell, ki tudja hova, és csak az új házigazdák emberségén múlik, hogy a holmijukból egyáltalán megtarthatnak-e valamit.

Innen pedig már csak egy lépés a lengyel-német viszony kérdése, amely a háború után egészen 1989-ig tabunak számított, majd nagy erőkkel tört felszínre; és amely nyilván nem választható el a Holokauszttól. Grzebałkowska a lengyel-német kapcsolatnak is egy roppantul kényes, és Lengyelországon kívül valószínűleg kevéssé ismert momentumára koncentrál. Miszerint 

még a háború után is maradtak németek Lengyelországban, akikkel úgymond tenni kellett valamit,

mégpedig: „Táborokba és munkaszázadokba tömörítjük őket. Kenyeret és jó kis levest kapnak, munka után pedig kényelmes higiénikus barakkokban pihenhetnek majd. Nem fogjuk kínozni vagy kemencében elégetni őket – hiszen mi nem vagyunk németek”. (255) Gyorsan kiderül azonban (visszaemlékezésekből, emlékiratokból, elbeszélésekből, korabeli dokumentumokból), hogy szó sem volt kényelmes barakkról vagy finom levesről; valójában nem sok különböztette meg e táborokat a német koncentrációs táboroktól vagy a Gulágtól (bár kemencék és gázkamrák valóban nem voltak, és ha számítanak bármit is egy ilyen kérdésben a számok, nyilván jóval kevesebb német vesztette itt életét, mint amennyi zsidó vagy lengyel a náci haláltáborokban). A szerző ezzel rámutat, hogy bizony semmi sem fekete-fehér, és nem lehet egy népet egyértelműen áldozatnak vagy bűnbaknak beállítani. A téma természetesen tabunak számított a rendszerváltás előtt, de valójában a mai napig inkább hallgatás övezi, nem része a hivatalos emlékezetpolitikának. (Nem Grzebałkowska az egyetlen, akinél ez előkerül, Marek Łuszczyna egy egész riportkötetet szentelt a témának, Mała Zbrodnia. Polskie obozy koncetracyjne [„Apró gyilkosság. A lengyel koncentrációs táborok”] címmel.)

A másik ehhez hasonló kényes téma, amelyben a mai napig nem nyugszanak a kedélyek, a lengyel-ukrán viszonyt érinti. Valószínűleg közismert tény, hogy a II. világháború alatt az UPA, az Ukrán Felkelő Hadsereg, akiket gyakran csak banderistákként emlegetnek (Sztepan Bandera volt az Ukrán Nacionalisták Szervezetének vezetője, amely egyik létrehozója volt az UPA-nak; a banderista pedig lényegében a náci szinonimájává vált, máig vannak követői) sok százezer lengyel családot mészároltak le volhíniai és kelet-galíciai falvakban. Magdalena Grzebałkowska könyvéből természetesen a történelem e rendkívül fájdalmas momentuma sem maradhatott ki, a szerző azonban itt is árnyalja a képet. Ellátogatván egy-egy érintett településre ismét sikerül megszólaltatnia a túlélőket vagy azok leszármazottait, és 

noha nyilvánvaló módon nem szándékozik az UPA bűneit kisebbíteni, interjúiból arra is fény derül, hogy a lengyelek is követtek el gaztetteket az ukránok rovására:

„A katonák után eljöttek a szomszéd falvakból a lengyelek. Rabolni.” (289) „A Honi Hadsereg nem jött Uluczba, csak néhány alkalommal vonultak át a falun a katonák. Az UPA partizánjai védtek meg tőlük”. (288) Illetve a kötet egyik szereplője fogalmazza meg igen frappánsan azt, ami azt hiszem, még manapság is jellemzi a témával kapcsolatos emlékezetpolitikát: „Azt mondja, az UPA-nak még rosszabb a híre? Aztán mondja csak, a lengyelek írnának magukról rosszat a saját történetükben?” (289) Ez is kedvelt témája egyébként a lengyel tényirodalomnak, Witold Szabłowski két riportkötetet is szentelt a volhíniai eseményeknek (Sprawiedliwi zdrajcy. Sąsiedzi z Wołynia [Igazságos árulók a volhíniai szomszédok, illetve ennek kibővített változata, az Opowieści z Wołynia/Volhíniai történetek.)

Érdekesen és eddig nem látott módon közelít a szerző a Holokauszt témájához – a lengyel történelem egy újabb tragikus mérföldkövéhez. Egy 1945-ben létrejött lengyelországi zsidó gyermekotthonba kalauzolja Grzebałkowska az olvasót, az itt élő gyerekek (akik egyébként sokszor nem árvák, hanem a család „adja be” őket egy jobb élet reményében – újabb tragédia) és – sokszor Auschwitzot megjárt – nevelőik történetein keresztül tárulnak elénk a Soá borzalmai. Ez a fejezet abba is bepillantást enged, milyen nehézségekbe ütközhet egy riporter-író munkája során, ugyanis az egyik nevelő emlékiratai gyanút keltenek a szerzőben, és bizony egyéb forrásokból visszaellenőrizve ki is deríti, hogy valóban nem minden igaz a leírtakból.

Rengeteg fájdalmas, tragikus, néha jól végződő történetet olvashatunk még a lengyel szerző riportkötetében eltűnt, meghalt családtagokról, elveszített otthonokról, időnként a háború utáni ügyeskedésekről is, hogy ki miként próbál ilyen-olyan támogatáshoz jutni, például azzal, hogy másnak (valaki elveszett rokonának) adja ki magát. Érdemes azonban szólni még néhány szót a kötet felépítéséről, stílusáról, mivel annak nagy szerepe van abban, hogy a nehéz téma ellenére jól olvasható könyvet tartunk a kezünkben.

A szerző minden fejezetet, vagyis minden hónapot egy abból az adott időszakból való hirdetés- és hírösszeállítással indít.

A legkülönfélébb dolgokat találjuk itt, onnantól kezdve, hogy valaki a családtagjait keresi, azon át, hogy mi zajlik a háborúban a nagyvilágban, egészen odáig, hogy csalók tevékenykedésére figyelmeztetnek. Ezek a hírcsokrok kiválóan visszatükrözik az éppen uralkodó hangulatot, segítenek a mai olvasónak belehelyezkedni az adott térbe, időbe.

Az ezt követő riportirodalmi részek stílusa sokszor nagyon nyers, naturalisztikus, ami nyilvánvalóan a témából is fakad, viszont egyáltalán nem válik a szöveg kárára. Ezáltal kissé más, realisztikusabb képet alakít ki a megjelenő eseményekről, mint ugyanazon események korábbi, klasszikus szépirodalmi feldolgozásai. Ehhez a fajta elbeszéléshez azonban időnek kellett eltelnie a rendszerváltozás és a tabuk, traumák felszínre törése után, és még sokszor így sem lehet teljes egészében felfogni azt, ami valójában felfoghatatlan. Ezt a naturalizmust azonban jó érzékkel ellensúlyozza a szerző – akinek egyszerre kell írónak, riporternek, krónikásnak és pszichológusnak lennie – a gyakori képszerű, plasztikus ábrázolással.

Magdalena Grzebałkowska bátor könyvet írt Lengyelország egy olyan időszakáról és annak máig elérő hatásairól, amely annyira velünk él, hogy még csak félve nevezzük történelemnek. Tabuk nélkül néz szembe a múlttal és annak nem mindig kellemes következményeivel – tanulhatnánk tőle.

Magdalena Grzebałkowska: 1945. Háború és béke. Fordította Petneki Noémi. Budapest, Gondolat, 2023. 339 oldal, 4950 forint