Ó iszonyú volt.
Vad háború volt.
A délután pokoli-sárga.
Nyakig a vérbe és a sárba
dolgoztunk, mint a hentesek
s a kövér béka elesett.

Az 1975-ben született Andrés Barba a 2000-es évek elején robbant be a spanyol irodalmi köztudatba. Számos regénye közül többet neves díjakkal tüntettek ki, emellett novellákat, gyerekkönyveket és esszéket is ír, műfordítóként pedig elsősorban Joseph Conrad, Henry James és Dylan Thomas műveinek spanyolra fordításával szerzett hírnevet. Herralde-díjas kisregénye, a Fényes köztársaság idén tavasszal jelent meg magyar nyelven a Jelenkor Kiadónál, Kutasy Mercédesz fordításában. Barba novellái közül néhányat már korábban is olvashattunk magyarul, ezeket Kertes Gábor fordításában a Jelenkor, a 2000 és a Kalligram közölte. Már kétszer is járt Magyarországon, 2002-ben az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján szerepelt, 2010 májusában pedig a HALMA és a Magyar Fordítóház vendégeként egy hónapot töltött nálunk; itt-tartózkodása alatt az Írók Boltjába is ellátogatott, ahol a szerzőt Kertes Gábor kérdezte munkásságáról: az eseményről készült beszámoló tanúsága szerint a beszélgetés egyik központi témája a gyermekkor, illetve a gyermekkori kegyetlenség volt, ami a szerző több művében is megjelenik.

A gyerekekben rejlő nyers erőszak kulcsfogalom a frissen magyarra fordított Fényes Köztársaság című kisregényben is. Ahogy az ismert kolumbiai író, Juan Gabriel Vásquez fogalmaz, A Legyek Ura egyfajta inverzéről van szó: Barba regényében a felnőttek szemszögéből látjuk és értelmezzük a gyerekek zsigeri kegyetlenségét. A témaválasztás nem csupán Golding klasszikusát és – a történet környezetéből fakadóan – Rudyard Kipling jól ismert regényét, A dzsungel könyvét idézi fel, de nekünk is ismerős lehet Kosztolányi verséből (A rút varangyot véresen megöltük), Csáth Géza (Anyagyilkosság, A kis Emma) vagy épp Szvoren Edina (Hátunk mögött a surrogás) novelláiból. A spanyol irodalomban különösen a polgárháború utáni írógenerációkra jellemző a gyermeki ártatlanság mítoszának leépítése (Miguel Delibes és Juan Marsé korai regényeiben, illetve a Ana María Matute Los niños tontos című novelláskötetében), de Barba kortársait is foglalkoztatta a kérdés (lásd pl. Sabina Urraca első, Las niñas prodigio című regényét).

A Fényes köztársaság meg nem nevezett narrátora huszonkét év távlatából meséli azt a megrázó eseménysorozatot, mely a kilencvenes évek közepén sújtotta San Cristóbal városának lakóit. Az elbeszélés első mondata rögtön le is rántja a leplet a történések végkimeneteléről, majd fokozatosan megismerjük, milyen lépések vezettek a harminckét gyerek haláláig: narrátorunk 1994 végén érkezik a dzsungel szélén fekvő kisvárosba, ahol rövid időn belül a Szociális Ügyek Osztályának vezetője lesz. A várost már ekkor baljós és nyomasztó légkör lengi körül: gyerekek jelentek meg az utcákon, akik valamilyen érthetetlen nyelven beszélnek, és senki nem tudja, honnan jöttek. Először csak egy-egy véletlenszerű összenézés borzongatja meg a város lakóit, a cselekmények azonban egyre nyugtalanítóbbak lesznek: támadások, rablások, rongálások követik egymást, a valódi pánikot azonban a Dakota szupermarketben véghez vitt vérengzés robbantja ki. A támadásnak több sérültje és három halottja is van, emellett pedig egyre jobban rányomja a bélyegét a közhangulatra, hogy nem csak a felvételeken látható gyerekeknek veszett nyoma, de a városi gyerekek közül is egyre többen eltűnnek…

Bár a cselekmény fő szálán egyre fokozódik a feszültség, a történet maga nem kimondottan bonyolult, így akár egy hosszabb novella is lehetett volna belőle. A kétszáz oldalas kisregény gyorsan, gördülékenyen olvasható, azonban még így is kissé túlírtnak hat. Sokatmondó, hogy nagyjából a könyv felénél érünk a „visszafordíthatatlan folyamatnak […] a legelső lépésé[hez]” (85), a cselekmények között pedig időbeli ugrások, visszaemlékezések, kitekintések tarkítják a szöveget. Ezek a kitekintések egy viszonylag egyszerű ellentét köré szerveződnek, aminek talán még markánsabb a mondanivalója, mint magának a hátborzongató tragédiának. Barba könyve a gyerekek őszinte, de kegyetlen és nyers világát állítja szembe a felnőttek mesterkélt, túlszervezett életével: egyik oldalon ott a dzsungel, a játékossággal keveredő zsigeri ösztönök, a misztika és a szervezetlenség (a szöveg többször is kiemeli, hogy a gyerekeknek nem volt vezetőjük), a másik oldalon pedig a város, a bizonytalanság, a félelem és a bürokratikus működés. A sok kihagyás és a bizonytalanság jól érthetően illusztrálja, milyen tehetetlen, értetlen és vak a felnőtt társadalom a gyermekek világa előtt. A leírások néhol stilisztikailag gazdagítják (bizonyos helyzetekben kissé túl is esztétizálják) a művet,^[1] a legtöbb esetben azonban zavaró, hogy a mellékszálak és visszaemlékezések lezáratlanok, epizodikusak maradnak, nem gördítik előre a cselekmény fő szálát, és egymás között sem alkotnak rendszert (ilyen kitekintés például a kutya története, az esküvő és a repülőút). Az epizódok között néhol közhelyszerű bölcsességeket olvashatunk, melyek kirántják az olvasót a thrillerszerű dzsungelmiliőből, és helyette is levonják az események tanulságát (pl.: „Megnevezni annyit tesz, kijelölni a sorsot; meghallgatni annyit, mint engedelmeskedni.” [33]).

A könyv érdekessége, hogy a zeneiség végig jelen van a szövegben: a narrátor egy hegedűtanárnőt vesz feleségül, sokszor zenei hasonlatokkal, referenciákkal él, sőt az események tanulságáért is zenéhez fordul: „Van azonban valami, ami megmarad, valamiféle zene”. (218) A kegyetlenség mögött megbúvó zeneiség jó választás egy olyan közös pont illusztrálására, amelyben a felnőttek és a gyerekek játékossága összeérhet, emellett pedig kimondottan színesíti, finomítja az elbeszélést; azt pedig, hogy miként kapcsolódik mindez a történtekhez, illetve a gyermek-felnőtt ellentéthez, az olvasóra bízza, ami a mű javára válik. Emellett akad ugyanakkor egy-két elem, ami kiugrik a szövegből: Rothko (202) és Saussure (63) említése például nem igazán működik. Elképzelhető, hogy ezek az utalások a felnőttek tudományoskodó, hivatkozáskényszeres gondolkodásmódját hivatottak hangsúlyozni, ha viszont így van, érdemes lett volna jobban kidomborítani a felnőttség ezen oldalát is, esetleg a stilisztikai egységesség érdekében valamilyen zenéhez kötődő referenciával élni.

Mindezzel együtt a rejtélyes eseményekről nem tudunk meg sokat, a gyerekek motivációi és a következmények nem kerülnek felszínre, a bizonytalansághoz pedig nagyban hozzájárul, hogy a legtöbb információ valamilyen közvetett médiumon keresztül érkezik hozzánk: egy teljes bibliográfiát összeállíthatnánk a gyerekek haláláról szóló tanulmányokból, dokumentumfilmekből, fényképekből, interjúkból és naplóbejegyzésekből, amelyekre a szöveg hivatkozik. A mű lezárása gyors, deus-ex-machina jellegű, ami egyrészt a könyv befejezése után is nyugtalanítja és utólagos értelmezésre ösztönzi, másrészt azonban a túlírtság ellenére is hiányérzettel tölti el az olvasót. Mégis: a mű sajátos hangulata, lírai nyelvezete magával ragadó, olvasni pedig izgalmas és borzongató, így mindenképp mély nyomot hagy maga után.

Andrés Barba: Fényes köztársaság. Fordította Kutasy Mercédesz. Budapest, Jelenkor, 2022. 224 oldal, 3990 forint

*

Jegyzet:

^[1] Például így: „A színek síkbeli, a legelemibb, eszelős fényű színek voltak: a dzsungelélénkzöldje úgy tapadt az országútra, mint valami növénnyel befuttatott fal, a föld csillogó vöröse, az ég kékje, amely olyan fénnyel ragyogott, hogy az embernek hunyorognia kellett…” (13-14)