„Nem hamis, csak konstruált” (228) – talán ezekkel a szavakkal lehetne legjobban leírni Claudia Durastanti kötetét, amely egyszerre életrajz, memoár, korkép, családregény és felnövéstörténet, valahol a fikció és valóság között. Az Ismerős idegenekben az olasz-amerikai származású Durastanti (akinek a narrátorral való azonosíthatósága mindvégig a levegőben marad) afféle „mitológiai visszhangként” (58), emlékképek és epizódok formájában rekonstruálja saját és rokonai életét, így alkotva meg családja egyedi mitológiáját. Az elbeszélő több alkalommal nyíltan játékba hozza a görög mítoszokat: édesanyját például „négyévesen belemártották [a folyóba], hogy lemenjen az agyhártyagyulladás okozta láza” (11), ahogy Akhilleuszt is megmártották a Sztüx vizében, hogy sérthetetlen legyen. Édesapja egészen zeuszi: „éjjel házasságokat rombolt”, (47) és „mellkasába szorult dühe szinte villámokat szórt” (28). A mitologizáló írói stratégia azonban leginkább a fikció és valóság határainak elmosása során működik, amely az önéletírás jellegéből adódóan is elkerülhetetlen. „Nincs bűntudatom, amikor olasz-amerikai családomat szenvedélyes bűnügyi utalásokon keresztül sztereotipizálom”, vallja be az elbeszélő. „Ilyen nagyságról ábrándoztak. Ilyen filmeket néztek, ilyen dalokat hallgattak” (178). 

Nem nehéz azokat fiktívvé tenni, akik leginkább képzelt világokban élnek, és maguk is erre vágynak:

az anyát, aki mindig „figyelmen kívül hagyja a kontextust” (178), és nem érti, hogy a képernyő nem a teljes valóságot tükrözi; az apát, aki „úgy lépi át a mozi és utca közötti küszöböt, hogy igazából nem veszi észre” (251); a lányukat, akit „sokkal jobban érdekel a fiktív személyiség, mint a hús-vér ember” (82-83) a filmvásznon és való életben egyaránt. A kötet zárómondata pedig az egész narratíva igazságát megkérdőjelezi: „de vajon igaz történet ez?” (279).

Az Ismerős idegenek rendkívül összetett alkotás, mely tökéletesen illik a Magvető Határhelyzetek című sorozatába: az elbeszélés eltérő világok, ütköző nézőpontok, választóvonalak peremén helyezi el magát, és arra keres választ, létezik-e híd férfi és nő, beszélt és jelelt nyelv, eltérő nemzetek és kultúrák, múlt és jelen, egészség és fogyaték között. 

Bár a szöveg főként az emigrációval járó kulturális önazonosság problémája köré épül, a fogyatékosságról szóló fejezetek minden kétséget kizáróan a kötet legérdekesebb részei.

Az elbeszélő saját siket szüleivel való kapcsolatára reflektálva elemzi a fogyatékosság ambivalens szerepét: a siketség (és a jelnyelv) a testi fogyatékosság sok más típusához hasonlóan felhívja magára a figyelmet, ugyanakkor el is idegeníti az egyént „egészséges” társaitól. Az elbeszélő amellett érvel, hogy tulajdonképpen nincs ténylegesen elkülöníthető határ ép és fogyatékos között, ugyanis „előbb vagy utóbb mind fogyatékosok leszünk” (31). A test öregszik, tönkremegy, az érzékek tompulnak, a test funkcióit gépek és protézisek segítik: az ember örökké egészség és fogyaték szürke zónájában létezik, a fogyatékos emberek tehát a „rejtett többség” (30).

Durastanti elbeszélője azonban hamar megmutatja, hogy a biztató kezdet ellenére mégsem tudja annyira finoman és hozzáértően kezelni ezt a témát, mint az egy siket szülőpáros gyermekétől elvárható lenne. Mialatt a szülei életét és siketségükből fakadó jellemvonásaikat járja körbe, hibát hibára halmoz azzal, hogy egyedi siketség-élményüket általánosan más fogyatékkal élő emberekre vetíti. Ilyen mélyütéssel felérő mondatokat olvashatunk nála: „a siketek között nem létezik szerelem, ez csak a hallók képzelgése” (51), „a fogyatékosság minden vágyat kiöl az emberből” (123), hogy aztán eljussunk oda: „A fogyatékosok a szánakozás célpontjai vagy eszközei, de nagyon ritkán fordul elő, hogy az empátia hordozói. Mégis kin szánakozhatnának?” (198). Ezeken a módfelett megdöbbentő és durva kijelentéseken Elizabeth Harris angol fordítása finomít: a semleges „ember” megnevezés és a „fogyatékosok” gyűjtőnév „my parents”-re (a szüleim) cserélődnek, 

Todero Anna precíz magyar fordítása viszont kíméletlenül adja vissza az eredeti olaszt.

Az elbeszélő a fogyatékosság más területein is fájdalmasan tájékozatlan: „a fogyatékosokról szóló tudományos konferenciákra csak maguk a fogyatékosok vagy a rokonaik mennek el; az empátia a kultúratudományban is megállt a test épségénél” (202). Fogyatékosságtudomány-kutatóként, aki magát ép testűként határozza meg (már amennyiben ez lehetséges), és több ilyen tematikájú konferencián vett részt, bizonyíthatom, hogy ez az állítás utoljára az előző században volt igaz. Durastanti kötetének fogyatékosságlogikáját követve tehát a fogyatékosság egy kollektíven megélt hiány; vágytól, szerelemtől, együttérzéstől, támogatástól mentes, diagnózistól és típustól független homogén szenvedés.

„De vajon igaz történet ez”? Az Ismerős idegenek fiktív játékossága Durastanti elbeszélőjére és családjára korlátozódik. 

Milyen írói célkitűzés lenne az, hogy fals és bántó képet fessen a fogyatékosságról?

Míg a felkínált családi portrék és töredékek mögött valami titokzatos képlékenység, bizonytalanság bújik meg, a fogyatékosságról tett kijelentések egyértelmű és szilárd gyökérként kapaszkodnak egy olyan szövegbe, amely mondatról mondatra kínálja az interpretációs lehetőségeket. „Sokat hibáztam”, írja az elbeszélő, „és hibázok ma is fordítás közben, mert egyetlen jelentés sem ölt stabil formát bennem” (107) – ez pedig talán a problematikus fogyatékosságábrázolásra is magyarázat. Az elbeszélő, a kötet, Durastanti, nem ismeri eléggé a fogyatékosság nyelvét, félreértett gondolatokból, félrefordított valóságokból akarja megteremteni a saját fogyatékosságképét. Így akaratán kívül is olyan történetet kreál, amely túllép a valóságon: a rejtett többség mítoszát.

Claudia Durastanti: Ismerős idegenek. Fordította Todero Anna. Budapest, Magvető, 2024. 288 oldal, 4499 forint