Ha végigfuttatjuk a szemünket a friss irodalmi műfajok listáján, egy kérdés egész biztos felmerül bennünk: 

tényleg van olyan, hogy „sick lit”, azaz betegirodalom?

Az elnevezés ugyanis megtévesztő, vagy legalábbis nem elég pontos: attól függ, hogy definiálja az olvasó a betegséget és mit tart testi-lelki rendellenességnek. A „sick lit” gyűjtőnévként funkcionál, amely elsősorban halálos betegekről szóló irodalmi művekre vonatkozik, másodsorban (bár jóval ritkábban) azonban azokat az írásokat is jelölheti, amelyek mentális zavarok köré építik a cselekményüket. Mindemellett pedig a különböző fertőzéseket és kórságokat követő, ezek következményeként kialakult fogyatékosság is a betegirodalom visszatérő témái közé tartozik. Ez a vonulat némileg problémás: habár a fogyatékosság kapcsolatban állhat a beteg testtel, önmagában mégsem tekinthető betegségnek. Nem véletlen, hogy az elmúlt években egyre népszerűbbé váltak a „crip lit” (rokkantirodalom) és a „dis lit” (fogyatékosirodalom) címkék, amelyek arra törekednek, hogy kiemeljék és függetlenítsék a fogyatékosság-narratívákat a „sick lit” rétegei közül.

A betegirodalom definíciójának meghatározása után ugyanakkor újból műfaji kérdésbe ütközünk: kinek szólnak ezek a művek? A korosztály megjelölésének hiánya a „sick lit” kifejezésben arra enged következtetni, hogy ezek a regények alapvetően a felnőtt olvasókat célozzák meg, a műfaj mégis fiataloknak (gyerekeknek, tinédzsereknek és fiatal felnőtteknek) íródott művekre épül. Ez talán kevéssé meglepő, ha számításba vesszük, hogy a betegség már a kezdetektől fogva döntő szerepet játszik az ifjúsági irodalomban. A 19. században jelentek meg az első olyan gyerekeknek íródott regények világszerte, amelyek túlléptek a moralizáló füzetek határain, a művekkel együtt pedig testet öltött maga a beteg gyerek figurája is. Johanna Spyri Heidi (1880) című regényének Sesemann Klárája például ágyhoz és kerekesszékhez kötött, meghatározatlan betegségtől szenvedő gyerek; Colin Craven, Klára 20. század eleji utódja F. H. Burnett 1911-es A titkos kertjében hipochonder módon kórságokat talál ki magának, ezzel magyarázva gyengeségét és bénultságát. 

Ezekben a történetekben a betegség tanító jellegű metaforaként működik, a felnőtté válás elengedhetetlen lépéseként: a bénult testtel folytatott küzdelem szellemi harccal párosul.

Amint a gyerekek megtanulnak uralkodni belső démonjaikon, azaz nemkívánatos érzelmeiken és illetlen viselkedésükön, saját betegségüket is legyőzik, és a gyógyulás útjára lépnek. Nem minden karakter ennyire szerencsés: Beth March, Louisa May Alcott Kisasszonyok című regényének (1868-69) egyik főszereplője például meghal skarlátban. Azonban Beth betegsége és halála sem mentes a tanító szándéktól, hiszen szükségszerűen illeszkedik a regény szellemi zarándoklatra épülő narratívájába. Ezeket a példákat látva felmerül a betegirodalom műfaji meghatározását tovább bonyolító kérdés: alkalmazható-e retrospektíven a 21. századi „sick lit” megnevezés ezekre és az ehhez hasonló klasszikus művekre?

A 20. század második felének ifjúsági irodalmában a gyerek karaktere mellett egyre jelentősebb szerephez jutott a tinédzser, majd később a fiatal felnőtt (young adult) figurája. Lois Lowry Nyáron történt (1977) vagy Lurlene McDaniel Too Young to Die [Túl fiatal a halálhoz] (1989) című regényei bizonyítják, hogy ekkor már a középiskolások sem menekülhettek a betegségektől; 

az orvostudomány fejlődésének köszönhetően a képzelt és ambivalens kórságok helyét konkrét diagnózisok vették át, a legtöbb esetben a rák különböző fajtái.

A halálos beteg szereplő köré írt történet mögött mindkét esetben önéletrajzi ihletettség bújik meg: egy szeretett testvér elvesztésével néznek szembe egyfajta irodalmi önterápia által. Ez a fiktív gyászfeldolgozás adja John Green Csillagainkban a hiba (2012) című young adult regényének is az alapját, ami a 21. századi „sick lit” egyik legkiemelkedőbb és legnagyobb hatású darabja. A mű egy Esther Earl nevű fiatal aktivista emlékére íródott, aki pajzsmirigyrákban hunyt el. Green regényének főhősnője, Hazel, a rák végső stádiumában lévő, élet és halál mezsgyéjén létező lány, beleszeret a karizmatikus Augustusba, aztán elveszíti őt, mikor a fiúnak kiújul a csontrákja. A történet Hazel számára úgy végződik, ahogy kezdődött: halálvárással.

Bár a Csillagainkban a hiba közel sem mentes a melodrámai fordulatoktól és szentimentális jelenetektől, Green célkitűzése, hogy hiteles, életszagú képet adjon a haldokló fiatalok életéről, naivan őszintének tűnik, főleg, ha figyelembe vesszük az őt másoló művek hosszú listáját. A John Green-betegséghullámot meglovagolni vágyó szerzők tevékenységének köszönhetően ugyanis joggal érezhetjük úgy, hogy 

soha nem halt meg annyi tinédzser az irodalomban, mint a 2010-es években.

Mivel ugyanakkor a rákról szóló narratívák túlságosan hasonlítottak volna Green művére, a rá támaszkodó young adult-regények groteszk módon mintha versenyt folytattak volna egymással, melyikük találja meg a legizgalmasabb és legeredetibb diagnózist, ami érdekes lehet az olvasók számára: Trish Cook 2017-es Éjjeli napfényének főszereplője napallergiás, a Két lépés távolság című film forgatókönyve alapján készült regény (Rachael Lippincott, 2018) karakterei pedig cisztás fibrózissal küzdenek. Nicola Yoon talán az egyik legtapintatlanabb író ebből a szempontból: Minden, minden (2015) című könyvének főhősnője súlyos kombinált immunhiány miatt soha nem hagyhatja el a házat, amiben él – egészen addig, míg ki nem derül, hogy valójában teljesen egészséges, és betegségét csak manipulatív édesanyja találta ki, hogy közel tartsa magához a lányát. Az ebben az évtizedben tomboló betegirodalmi trend még a magyar ifjúsági könyvkiadást is megfertőzte, ahogy ez látható Rácz-Stefán Tibor Élni akarok! (2018) című művéből, amely sok más társához hasonlóan meglehetősen szemellenzősen járja be a halálos betegség (jelen esetben oszteoszarkóma) témakörét egy haldokló főszereplővel, aki az író szócsöveként ismétli a regény fáradt carpe diem üzenetét.

Ahogy említettem, a „sick lit” kategóriájába a mentális betegségekről és pszichés zavarokról szóló ifjúsági művek is beletartoznak, jóllehet, ezek száma kevésbé jelentős. Egyes szerzők ezt az irányt választották: Jennifer Niven Veled minden hely ragyogó (2015) című regénye például a Csillagainkban a hiba egyértelmű, alig leplezett átirata, amely a rákot depresszióra cseréli, míg Sophie Kinsella Hová lett Audrey? (2015) című műve a pánikbetegségre fókuszál.

Mit örököl a „sick lit” a 19. század irodalmának beteg gyerekeitől? Értelmezhetőek-e a klasszikus betegségnarratívák a modern ifjúsági betegirodalom alappilléreiként? A betegséggel járó tanító célzat a korábban felsorolt 21. századi regények esetében a háttérbe szorul vagy eltűnik (az Élni akarok! kivételével), ám a halált követő trauma és gyász elfogadásának és megélésének autentikus bemutatása szintén másodlagos szerepet kap. 

A cél továbbra sem a betegség hű ábrázolása vagy a figyelemfelkeltés. A betegség – legyen az halálos, képzelt, szervezetet legyengítő fertőzés vagy mentális tünet – ezekben a művekben cselekménybeli akadály, amely gátat szab annak, hogy az ifjú szerelmesek kapcsolata beteljesülhessen.

A szerzők a Green-sémát követve megalkották saját sorsüldözött szerelmeseiket: az a párkapcsolat, amelyben a felek képtelenek mindennapi életet élni napfény hiányában, vagy a fertőzés veszélye miatt nem kerülhetnek egymáshoz két lépésnél közelebb, a szó szoros értelmében halálra van ítélve. A Rómeó és Júlia-kapcsolatok sajátos, megkapó tragikuma mégis érzéketlennek hat, ha hús-vér emberek diagnózisán és szenvedésén alapszik. Fontos kiemelni azonban, hogy a betegség és/vagy fogyatékosság narratív eszközként való használata a mai könyvkiadás kényes és óvatos világában sokkal inkább durva hibának, mintsem követendő trendnek számít: a jelenlegi szerzői cél ezeknél a témáknál a hiteles ábrázolás. Xena Knox 2023-as Shit Bag [Szarzsák] című, szégyentelenül szókimondó és bátor, önéletrajzi ihletésű regénye például azt mutatja be, hogy éli az életét egy fiatal lány sztómazsákkal a hasán. A Sick Kids in Love [Szerelmes beteg gyerekek] című, 2019-es műben Hannah Moskowitz szakít a romantikus ifjúsági betegirodalom hagyományával és megengedi a reumás ízületi gyulladással élő főhősnőjének, hogy a regény végén boldog párkapcsolatba kerülhessen egy krónikus beteg fiúval.

Ahogy ezek a példák mutatják, a „sick lit” folyamatosan változó, bővülő, alakítható irodalmi műfaj. A fiatal testével együtt változik a kor és a kór: a szöveg lehet szimbolikus tanmese, hatásvadász tragédia, fiktív diagnózis – vagy ideális esetben őszinte törekvés egy valósághű életképre.

*

Az esszé a Kulturális és Innovációs Minisztérium Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.