„Odabent csaknem üres volt a hely. Csak a bárpultnál üldögélt két férfi. Mindkettő civilben. Mindkettő szeszt ivott.” Ez a regény elejéről kölcsönzött néhány tőmondat kiválóan előrevetíti Marcin Świetlicki trilógiazáró krimijének, a Tizenegynek a hangulatát. Az egyik szeszt fogyasztó férfi természetesen a Tizenkettőből és Tizenháromból jól ismert mester, a helyszín viszont ezúttal nemhogy nem az Iroda vagy valamelyik másik kultikus kocsma, de még csak nem is Krakkó.

A nagyvárostól (és a „magas” kultúrától) tizenegy kilométerre vagyunk, egy nevenincs kistelepülés Csinos nevű kiskocsmájában – a trilógia zárórészében ez a jelentéktelen hely lesz az események középpontja, alfája és ómegája. Még mielőtt azt hinnénk, hogy kizárólag ez a prózai tény (a Krakkótól mért távolság), vagy a már jól ismert metódus (ti. hogy a regény címe megegyezik a benne található fejezetek számával) az oka a címválasztásnak, a szerző gyorsan, az első oldal mottóként is értelmezhető idézetével megcáfolja ezt: „Tizenegy […] a démonimádók szentnek tartják ezt a számot. Megvan benne a többlet a tökéletes tízeshez képest, a pokoli adalék, amely szétcsapja a világmindenség isteni harmóniáját. […] Két egyesből tevődik össze, ami az univerzum őseredetének kettősségét jellemzi.”[1]

Távolabb került tehát a mester szeretett Krakkójától, mikrokozmoszától (bár nem annyira, mint a Tizenháromban, amikor egészen Varsóig vitt az útja), de hálni azért még visszajár a nagyvárosba. Lényegében Krakkó már megszűnik a mester városa lenni: mások vették át az uralmat, a kulturált nagyváros a fiatal és trendi értelmiségé, az idősebb, „meghízott, felpuffadt és megőszült” egykori sztárok már vagy nem férnek bele az új imidzsbe (mint a mester), vagy meghaltak (mint Mango Głowacki és Doki). Azon túl azonban, hogy a mesternek érezhetően nincs már helye a divatos nagyvárosban, egy jóval konkrétabb ok is a közeli kistelepülésre viszi: itt volt háza régi jó cimborájának, Dokinak, aki itt is halt meg rejtélyes körülmények között; ezt az ügyet próbálja felgöngyölíteni. Ezáltal természetesen megelevenedik a (fényesnek láttatott) múlt, mely a siralmas jelennel párba állítva alkotja a regény két idősíkját. És míg előbbinél szinte mindig egy napfényes, szikrázó Krakkót látunk, utóbbi folyamatosan a szeles, hideg, sötét visszamaradott kistelepülés képében ölt testet; a Świetlicki által használt képek is erőteljes kontrasztot rajzolnak ki múlt és jelen között.

A mester tehát főként a Csinosban üldögélve, a falu utcáit róva, vagy Doki régi háza körül szimatolva eleveníti fel azokat az időket, amikor még éltek a barátai, üzemelt az Iroda, és övék volt Krakkó (meg a világ). Mivel azonban ebben a múltban jelentős szerepet játszott az alkohol, a visszaemlékezés mellett óhatatlanul jelen van a „vissza nem emlékezés” is. Egy ilyen esetnek érdekes megoldása az a technika, amikor a narrátor mintegy elmeséli, mire emlékezne a mester, ha éppenséggel képes lenne visszaemlékezni. Így míg a Tizenhárom sajátos Krakkó-útikalauznak volt tekinthető, a Tizenegyben egyfajta memoárral találjuk szembe magunkat, amelyben nem is igazán lehet eldönteni, ki élő, és ki holt. A mester visszaemlékezéseiben / delíriumos képzelgéseiben / lázálmaiban / fantáziájában gyakran úgy látjuk, mintha ő lenne halott, vagy volna már legalább fél lábbal a sírban, míg egyébként halott barátai élnek és virulnak. (A halott Doki például több ízben is figyelmezteti az elvileg élő mestert, hogy vigyázzon, mert mindjárt meghal, vagy extrémebb esetekben, hogy már meg is halt.) Emellett, amíg korábban az volt a mester legnagyobb hibája, hogy „meghízott, felpuffadt és megőszült”, itt már inkább azt vetik a szemére (főleg a Csinos csinos pultoslánya), hogy egy másik univerzumból jött.

És valóban, mintha egyre kevesebb köze lenne a realitáshoz, az evilági léthez, talán a kutya, a boxerlány az egyetlen, ami még a Földön tartja. Ha abból indulunk ki, hogy Krakkó, a „szent város” megszűnt a mesteré lenni, hogy kvázi kihúzták a lába alól a talajt, a tizenegy kilométerre lévő faluban pedig gyakorlatilag egy szintre került a helyi és enyhén szólva múlt századi főrendőrrel, Moralesszel, talán nem is olyan meglepő ez.

A regénytrilógia első két részének is fontos eleme volt a krakkói művészvilág szereplőinek felvonultatása, ami egyből sajátos hangulatot, ízt adott nekik, még akkor is, ha Świetlicki nagy erővel tiltakozik azellen, hogy bármelyik szereplőjét is létező figurákról mintázta volna. Nincs ez másként a harmadik kötetben sem, ugyanakkor lényeges változás, hogy a művészek egy ifjabb és trendibb generációja is megjelenik, akik aztán kiszorítják az idősebb nemzedéket a kultikus helyekről, kinevetik, kifigurázzák őket. Ezzel pedig, ha úgy vesszük, hivatalosan is megtörténik a nemzedékváltás. (A mester számára ez egyébként – ez erkölcsin túl – komoly gyakorlati kárt is okoz: nehezen talál már olyan ismerősöket, akiknek a kontójára fogyaszthatna.) Ennek az újonnan színre lépő nemzedéknek a megtestesítői Grzesio és Wiesio urak (becsületes nevükön Grzegorz és Wiesław; már a becenevek is árulkodók), illetve a Csinos pultoslánya. Mindhárman nemzedékük egy-egy tipikus figuráját vagy magatartásformáját testesítik meg, ezáltal Świetlicki regénye a lengyel (vagy a közép-európai?) társadalomba is bepillantást enged. Grzesio úr az egyik televízió törtető munkatársaként a média világát tárja elénk, Wiesio úr pedig az alternatív, szerinte trendi kultúrát képviseli: ő a meg nem értett művészlélek, aki közben akárhogy is igyekszik, valójában beragadt a falusi posványba. A pultoslány ugyanakkor folyamatosan elvágyódik, a távoli utazásban látja a kitörés és a szebb élet reményét.

És hogy mi köti össze ezt a rengeteg, teljesen különböző szereplőt? Egyrészt Doki halála, melynek ügyében a mester nyomoz, másrészt egy aktuális, a falu békés mindennapjait megrendítő gyilkosság, amelynek bekövetkeztekor véletlenül minden szereplő a Csinos környékén volt. Dokiról mindenkinek van egy sztorija: ezek és a falu lakóinak (Morales rendőrrel az élen) a történetei rajzolják ki a múltat, a Grzesio úr által (állítólag) látott gyilkosság és egy balul elsült tréfa okán kivonuló televízió pedig a jelent. Mindez két világ összecsapásához is vezet: az egyik oldalon állnak a helyiek, az öregek, a másikon az új, nagyvilági ifjak. A mester pedig mindeközben a megfigyelő szerepébe helyezkedik, és szépen lassan átlátja a viszonyokat, felgöngyölíti a szálakat, elkapja a gyilkost. Segítségére van ebben egy titokzatos öregember, akiről először csak hall a mester, de később maga is látja, vagy látni véli (sőt mintha segítene is neki nyomra bukkanni), és akiről többen úgy hiszik, „ő az örök vándor, a bolygó zsidó, aki bejárja a földgolyót – mindvégig az útpadkán araszolva”. A krimivonal megoldásrésze viszont mintha kissé elnagyolt, összecsapott lenne: hirtelen derül fény Doki gyilkosának (egyébként meglepő) személyére. A Tizenegy emiatt éppen krimiként kevésbé állja meg a helyét, mint elődei.

A Tizenegy magyar kiadásának végére bekerült még Marcin Świetlicki Plusz végtelen című, napló formájú elbeszélése, ami ugyan szervesen nem kapcsolódik a regénytrilógiához, de Krakkó, a szereplők és a mester figurája bele tudják kapcsolni annak vérkeringésébe, méltó lezárásává válva a mester történetének. Újra a napfényes Krakkó a helyszín, ahol minden a régi, mesterünk boldogan üldögél szeretett kocsmáiban a pajtásaival. Bár a mű naplóformában íródott, és a bejegyzések látszólag egymást követő napokon születtek, mégis mintha összevissza ugrálna az időben, és nem ugyanannak az évnek a napjairól lenne szó. Az egyetlen időbeli támpontot az elnöki pár (a 2010-es szmolenszki légi katasztrófában elhunyt Lech Kaczyński és Maria Kaczyńska) temetésére való utalás adja. A rövid elbeszélés tekinthető egyfajta számadásnak is, amelyben megint csak nem világos, ki az élő, és ki a halott, esetleg a mester is éppen átlépett-e már a túlvilágra: „Aztán hirtelen fény, és mindenki ott van: Doki, Mango, a cseppet sem összekaszabolt Szotyka; […] kedvenc pultoslányom a városmelléki Csinos vendéglőből […]. Mindnyájan ott ülnek az asztalunknál, és üdvözlésemre magasra emelik poharaikat.”  Świetlicki azzal, hogy átvezeti hősét egy titokzatos kapun, ahonnan hosszú lépcsősor visz az imént idézett helyre, gyakorlatilag visszafordíthatatlanul lezárja a mester történetét, aki így már nemcsak „olyan, mint aki egy másik univerzumból jött”, de tényleg egy másik univerzumba került. Persze, nem zárhatjuk ki, hogy mesterünk a jövőben ebben a másik világegyetemben folytatja majd a nyomozásait – ahogy az is egy lehetőség, hogy már innen visszanézve elevenedtek meg a Plusz végtelen történetei.

Marcin Świetlicki: Tizenegy. Fordította Wołosz Vera. Budapest, Prae, 2022. 336 oldal, 3500 forint.

*

Jegyzet:

[1] Az idézet Leonyid Juzefovics kortárs orosz író A szél hercege című művéből származik.