A Mattersék című regény zárójelenetében három férfialak (a hajléktalanok, akiken a regény szerintem legsikerültebb fejezetében – nem mellesleg egy Woyzeck-átiratban – orvosok kísérleteztek) jelenik meg a vonatablakból kitekintő Grete Matters előtt a domboldalon. Majd miután az alakok a reménytelenség radikális gesztusait fejezték ki kezeikkel, angyalszárnyaikon felröppennek a magasba. Annál is megdöbbentőbb ez a zárlat, mert a névtelen, kizsákmányolt és jelentéktelen emberpár (eltűnőben lévő) története – a regény zárlatát leszámítva – minden transzcendenciát nélkülöz e könyv lapjain.

A szöveg nem klasszikus értelemben vett próza (talán klasszikus értelemben nem is regény), de szerkesztettségéből és terjedelméből adódóan már nem is kísérleti mű: filozofikus és lírai betétek, tudatfolyam és többszörösen elidegenített beszámoló formájában,

talán a (nem is egy, hanem több variációban keletkezett) jegyzőkönyv lehetne műfajának megjelölése.

 A szerző maga legalábbis ezt az olvasási módot ajánlja fel az olvasónak, természetesen a romantika értelmében vett, a szövegbe számos ponton betörő irónia minden többértelműségével. A jegyzőkönyv‑konglomerátum laponként válik az iratmegsemmisítő áldozatává: még e gép zaját és zörgését is többször hallani véljük olvasás közben. Főszereplői a prekariátus létét élő emberpár: megjelenési formáját tekintve legyen az efféle egzisztencia akár nő, akár férfi: ez szinte mindegy. A következő kifejezések sokkal konkrétabban jellemzik őt: Billigjobber (olcsó bérmunkás), Verrechnungseinheit (a magyar fordítás megszépíti ezt a kifejezést: „munkavállaló”-ként említi, pedig dehumanizáló módon „számlázási, elszámolási egység”-et jelent), Bedienstetenfleischpuppe (eleven kiszolgálóbábu),[1] szolgáltatói proli.[2]

Guy Standing magyarázata szerint a prekariátus az első olyan osztály a történelemben, amelynek képesítése jóval magasabb annál, mint ami a túlélésük érdekében kötelezően elvégzendő, mind mentálisan, mind fizikailag kimerítő, monoton és túlegyszerűsített munkához szükséges. Megjelenítésük érdekében a mű nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy színre vigye az egyéni általánost. Olvasatomban az individualizált, de nem egyszerűen az individualitásában irodalmilag megragadott prekariátus regénye ez. Mattersékat, Gretét és Gregort tudatuk belseje felől, érzéseik, gondolataik, hétköznapi és tragikus fordulatok révén átélt kínjaik révén ismerjük meg a könyv végére. Ám rajtuk keresztül vélhetőleg a szöveg nem csupán ezt a két embert térképezi fel, hanem a hasonló sorsra született vagy jutott embermilliók lelkének logikájába is betekinteni készül. Azt az ellentmondást tehát, ami abban áll, hogy

a mű (fő)szereplői ugyan (társadalmilag) láthatatlanok, de a mű mégis beszél róluk, ezáltal megjelenítve őket, a Mattersék performatív módon tudja feloldani,

 színre vinni: a prekariátus tagjai bár élettörténetüket tekintve individuumoknak nevezhetők, életformájukat tekintve azonban a deklasszáltak tipikus jegyeit mutatják fel. Ezt a típust teszi láthatatlanná az individuum halála után azonnali hatállyal az iratmegsemmisítő, mivel a társadalom, amelynek részét képezi, nem kíváncsi rájuk; pusztán zavaró tényezőnek számítanak sokak számára.

Az olvasás/megsemmisítés aktusát végrehajtó én-elbeszélő, aki nem írója (pusztán véletlenszerű olvasója a papírokon még olvasható szövegnek), éppen azon munkálkodik, hogy jegyzőkönyveket semmisítsen meg. Nem előállítja, hanem elpusztítja a mások (a jegyzőkönyvvezetők és saját énjük elbeszélői, Mattersék) által színre vitt története(ke)t. Fontos tudatosítani azt is, hogy kettős ám a történetfüzér, amely ily módon láthatatlanodik: ugyanis nem csak szereplői láthatatlanok, a prekariátus, akik a mai globalizált társadalmainknak derékhadát alkotják, hanem láthatatlanként, a felszínes szemlélő számára érzékelhetetlenként tételezi a társadalmi‑gazdasági működésnek azt az alapszerkezetét, azokat az erőit is, amelyek a benne élő, névtelenként és jelentéktelenként vegetáló létmódra kárhoztatják emberek tömegeit. 

A regény nemcsak az osztályproblémát, hanem korunk központi társadalmi jelenségeit is érinti: a „düh marketingszervezeteként” működő propagandasajtót, a laposképernyő és okostelefonok uralmát a szabadidő felett, a migráció problémáját és az erre adott közösségi reakciót („áldozati ünnep”)

– mindezeket a világszerte elterjedt jelenségeket a prekariátus mindennapjainak elbeszélésébe ágyazva villantja fel.

A mű első nyilvánvaló paradoxona mellett (hogy a társadalom láthatatlan, „elnyelt” (Verschluckte) tagjait teszi (nem)láthatóvá), meg kell küzdjön egy másodikkal is: 

a könyv deklaráltan (nem)termékként csak 101 számozott példányban jelenik meg.

Így saját (könyv)tárgyi realitásának komolyan vételével is mintázza azt, amiről szól: a globalizált piac és az áruforma radikális kritikáját. Mindemellett tudni lehet, hogy írásműként (az általa tárgyalt problémák globalizmusa révén) maga is szárnyra kel a globalizáció szelein: hiszen amerikai angolra és magyarra már első megjelenése idejére lefordították – és a szerző szándéka az volt, hogy a fordító ne egyszerűen csak idegen nyelvre, hanem az országban uralkodó globalizált kapitalizmus viszonyrendszerére is le- / átfordítsa, adaptálja, transzponálja a művet. Egy „nemzetek feletti” elbeszélés volt tehát Winter célja, amely nem fordításokban, transzlációk, hanem transzponálások révén élné világok közötti életét.

A következőkben gondolkodjunk el a klasszikus értelemben vett, tehát nem transzponáló magyar fordítás (Mesés Péter munkája) sikerültségéről. (Eközben jó lenne reflektálni arra is, hogy Mattersék, a Matters házaspár hétköznapjainak irodalmi megformáltsága miként szólítja meg magyar olvasóját. Ám ez hely hiányában egy következő írás tárgyát képezi majd.)

A fordítás a német eredetinek abból a verziójából készült, amelyet a kötőmód (a Konjunktiv) következetes használata jellemez. A kötőmód a német nyelvnek egy olyan adottsága, amellyel grammatikai eszközök révén teremti meg a függő beszédet. A német tehát az ige ragozott alakjával ki tudja fejezni azt, hogy a leírt vagy kimondott állítások egy olyan szubjektumtól származnak, aki nem esik egybe a kimondó, közvetítő személyével, és ily módon a közvetítő személy ezektől az állításoktól, ill. tartalmuktól már a nyelvhasználat révén elhatárolódik. – A regényben a kötőmód által kettős eltávolítás zajlik: a jegyzőkönyvek, amelyek beszámolnak Mattersék jellegzetes élethelyzeteiről, ugyan mélyfúrásszerűen, a lehető legbensőségesebb módon írják le érzéseiket, gondolataikat és – Grete esetében – hallucinációikat. Ám míg az adott beszámolók lejegyzői nevét ismerjük (ők tehát nem számítanak a prekariátus tagjaihoz hasonló értelemben névtelennek), szerepüket (a jegyzőkönyvezés célját) és egyéni szándékaikat egyáltalán nem. Jelentéssel bír tehát, hogy a szöveg többször reflektál arra, hogy Mattersék maguk is a „névtelenek” nagy közösségébe tartoznak – ám a névvel szereplő jegyzőkönyvvezetők tudata és szándékai még kevésbé válnak ismertté az olvasó számára: így az ő „névvel rendelkező” alakjuk kafkai módon merül el az arctalanság homályába.

Ennek a következetes nyelvtani formának az átültetése a magyar fordítás egyik leglátványosabb kihívása, amelynek megoldására a fordító láthatólag nem szentelt különösebb figyelmet: a szövegben majdnem mindvégig az „állítólag” kifejezést alkalmazza a kötőmód megjelenítésére. Szubtilisebb megoldásokra sajnos csak ritkán vállalkozik.  

A megsemmisítésre ítélt, elidegenített szövegek gyűjteménye kiszólásokkal többször utal arra, hogy a benne megjelenített személyek a környező társadalom számára tehertételként, zavaró tényezőként jelennek meg. Mattersék létezésének értelme (a társadalom szemében) egybeesik a „sich verdingen” aktusával. De mit is jelent ez a szó?

Jelentése a szótár szerint már elavulóban és a következő: ’egy munkát elvállalni’. A szó német nyelvű alakja szinte fedi a lukácsi „eldologiasodás” kifejezés német megfelelőjét (Verdinglichung): úgy tűnhet, a fogalom igei alakjával van dolgunk. Mégis fordítási túlkapásnak gondolom, hogy Mesés ezt a kifejezést számos megjelenési helyének egyikén az „eltárgyiasította magát”, egy másik helyen pedig „magát még mindig tárgyiasítva”  kifejezéssel fordítja. (Oldalszámot nem tudok, nem lehetséges megadni, mert a könyvtárgy mint műtárgy tudatosan nem használ számozást. A mondat így hangzik: „Miközben a férfi (Matters) egyedül tartózkodott a lakásban, a nő, magát még mindig tárgyiasítva, továbbra is a szupermarketben volt (…)”) Ezzel az olvasáshoz (több mint) irodalmi hivatkozást nyújt a fordító, mintegy lábjegyzet nélküli Marx‑hivatkozást rejtve el a szóalakban.[3] Ezzel véleményem szerint túlnyújtózkodik saját közvetítői szerepkörén. Nem következetesen tesz így, hiszen ugyanezt a szót egy újabb előfordulási helyén a szótéri jelentéséhez közelebbi „oda elszegődött” kifejezéssel fordította.

Általában véve elmondható, hogy 

Mesés Péter remekül küzdött meg a regény műfordítói szemszögből „halálzónáknak” is nevezhető szakaszaival.

A filozófiai aforizmákként és/vagy fenomenológiai elemzésekként olvasható passzusokon, olykor a jelenség megragadására egyedileg barkácsolt szószörnyetegeken (az első példa a Grete betegségének kitörésekor használt „Nebenihrschwestermitverkrüppeltenzungestehen” – „a nyomoréknyelvűtestvérmellettállás”), illetve az irónia és a szarkazmus már említett betörési pontjain. Számos lírai és metaforikussága révén sűrű bekezdés is csodálatosan szólal meg magyarul: „És minden karcolás egy fénysugár varrata, minden színfolt egy látómirigy, amelyeken a testek szégyentelenül áttaszítva hasznosságot mutatnak.” Vagy másutt: „deficites életük tükörtermében tett meztelen látogatás”. („ein nacktes Wandeln im Spiegelkabinett der Defizite”)

A Grete elméjében kísérteties módon felordító tárgyak révén kibontott globális kapitalizmus kritikáját a fordító verejtékes munkával is megteremtette azokban az esetekben, ahol más diszciplínák (pl. vegyészet vagy bányászat) nyelvét kellett magáévá tennie. Az egyes áruk (a sportcipő talpa, a sírkőgránit, az alumíniumcsomagolás) példáján a vegyületek szintjéig, a foglalkoztatás módjainak és a földrajzi összefüggések komplex hálózatleírásaiig vezet be a szöveg az áruk globális áramlásáról tudható ismeretek bugyraiba. Ezzel szemben és sajnálatos módon egy szoros fordítói olvasat gondosságát a szöveg számos helyen nem mutatja fel: a szóválasztás hiányosságai (pontatlanságok a szókészlet szintjén), kifelejtett szavak, olykor mondatrészek, néha pedig erősen vitatható megoldások és fordítói értelmezések (ld. a „sich verdingen” példáját) is találhatók a magyar változatban.

Javaslom a regény, mint fordításkötet újra átnézett és magyar viszonyokra transzponált újrakiadását. Legalább annyira melegen ajánlom az adaptálásra, mint a magyar olvasó osztatlan figyelmébe, mivel témaválasztását tekintve korszakos, megformáltságát tekintve a műalkotás igényességével bír, könyvtárgyként pedig egy műtárgy jegyeit mutatja.

Max Winter: Mattersék. Fordította Mesés Péter. Bécs, Raute, 2023. 208 oldal, 15 euró

*

Jegyzetek:

[1] Nem pedig „húsból készült kiszolgálóbaba”, amely fordítással Mesés Péter megoldásaként találkozunk.

[2] És a többi, aminek nem is biztos, hogy létezik mindenkori megfelelője a magyar szóhasználatban: Leiharbeiterin, Transferleistungsbezieherin, Teilzeit- oder Werkvertragsbeschäftigte, Minijobberin, Clickworkerin, Ich AG, befristet Beschäftigte. A magyar fordító a megfelelő szöveghelyen megelégedett néhány már létező kifejezés felsorolásával: „Kölcsönmunkás, segélyen élő, részmunkaidős, önfoglalkoztató, határozott idejű szerződés[sel foglalkoztatott].” (A kapcsos zárójelben lévő értelmező kiegészítés az én betoldásom, Zs.A.)

[3] Mesés itt nem közvetlenül Marx egyik legnagyobb hatású 20. századi értelmezőjét, Lukácsot idézi meg a szóalakkal (az újra és újra előforduló „sich verdingen” lehetett volna, ha már értelmező fordítás, akkor inkább: „magát eldologiasítja”), hanem Marxot, aki mást értett „eltárgyiasuláson” és „elidegenedésen” a későn (a Történelem és osztálytudat keletkezés után) megjelent korai művében, a Gazdasági-filozófiai kéziratokban. Lukács a 20-as években, még nem ismerve ezeket a megalapozó írásokat, az „eldologiasodás” fogalmát vezette be a két jelenség közös nevezőre hozott fogalmaként. Ld. Lukács György: Az eldologiasodás és a proletariátus tudata. In: Uő.: Történelem és osztálytudat. Budapest, Magvető, 1971, 448–449. Az „eldologiasított” munkás tudata egyben az osztály megváltásának lehetséges „helye” is, mert Lukács szerint: „a munkás felismeri önmagát és saját magának a tőkéhez való viszonyát az áruban. Bár még nem képes arra, hogy gyakorlatilag felülemelkedjen ezen az objektumszerepen, tudata: az áru öntudata: vagy másképp kifejezve: az árutermelésre, áruforgalomra épülő tőkés társadalom önismerete, önleleplezése.” (448)