Köves Gábor legújabb interjúkötetének világirodalmi vonatkozású részeit vizsgálva egy olyan (álom)világba csöppenünk, ahol csupa híres és intelligens szerző fejti ki véleményét az írói pályáról, a művészetről, a politikáról vagy épp a sportról. A végszónak sem rossz az újságíró első kötetéhez, a Mi az, hogy nagymenők?-höz hasonlóan azt a célt tűzi ki, hogy rendszerezze, és minél szórakoztatóbb módon tálalja az újságíró utóbbi években, évtizedekben (a Magyar Narancsban, az Élet és Irodalomban, a Marie Claire-ben vagy más online és nyomtatott lapokban) megjelent interjúit. Az összegyűjtött, különböző szempontok szerint csoportosított és olvasmányos bevezetőkkel ellátott beszélgetések jól érzékeltetik Köves kérdezői és írói stílusát (ne felejtsük, szerzőnk novellákat is ír!), és mivel mindig törekednek az aktualitásra, megmutatják, mely kulturális és közéleti kérdések, problémák bizonyultak az utóbbi két évtizedben megkerülhetetlennek. 

A kötet igazi csemege azok számára, akik élvezettel olvasnak informatív, változatos, szellemes, és anekdotáktól, személyes történetektől sem mentes interjúkat nemzetközileg elismert rendezőkkel, színészekkel és írókkal.

A végszónak sem rossz szerkezetét és koncepcióját tekintve mindössze annyiban tér el az első Köves-kötettől, hogy hiányoznak (vagy inkább: nincsenek ott) az adott alanyokhoz kapcsolódó interjúvégi „kötelező olvasmányok/látnivalók” listái, valamint hogy a korábban valamely sajtóorgánumnak készült interjúk mellett két olyat is tartalmaz (Dragomán Györggyel, illetve Enyedi Ildikóval), melyek kifejezetten a könyvbe készültek – így kicsivel több magyar névvel is találkozunk benne.

A szerzőinterjúk többsége angolszász sztárírókkal készült, a kommentárokkal felvezetett beszélgetésekből álló fejezetek címe egy-egy interjúból kiragadott figyelemfelkeltő idézet, a kötetcím viszont – amint azt Köves elárulta – hosszas töprengés eredménye. Bár a „Mi az, hogy nagymenők?” idézet volt (méghozzá Bret Easton Ellistől), a szerző ezúttal hiába kutatott az interjúkban megfelelő megszólalás után. Új kötetének címe, noha frappáns és kíváncsiságot ébreszt, egyfajta búcsúzó, pályaösszegző hangulatot közvetít, ami kétlem, hogy szándékos volna.

Köves minden interjúban bizonyítja felkészültségét és tapasztaltságát, törekszik arra, hogy ívet adjon a beszélgetésnek, és mer szokatlan, játékos – például „viselt valaha is cowboykalapot?” (135) – vagy igen merész, provokatív kérdéseket is feltenni. 

Knausgårdot és Brodesser-Aknert bevételről, családi kasszáról kérdezgeti (102, 151); Atwoodnál aziránt érdeklődik, vajon „azért adják-e ki a verseit, mert a regényei hatalmas példányszámban kelnek el” (11);

Chabont a ráaggatott „zsidó-amerikai” és „ígéretes meleg amerikai író” címkékhez való viszonyáról faggatja (49), és még sorolhatnám. Fontos azonban megjegyezni, hogy az angolszász kultúrában nem feltétlen számít tabudöntögetőnek, amit mi annak érzünk. Köves közvetlen hangot megütve és a sablonokat kerülve, de túlzott tolakodás vagy üres szenzációhajhászás nélkül, oly módon engedi finoman megcsillanni az alanyok személyiségét, hogy a fent említett változó komplexitású és súlyú témákban beszélteti őket. Ráadásul a kötetben a Chabonról és Knausgårdról kialakult benyomásunk is három-három egymás alá szerkesztett, de különböző időben és más-más lapokban közölt beszélgetés alapján árnyalódhat.

Én akkor tartok egy szerzőinterjút izgalmasnak és tartalmasnak, ha az illető világképe mellett pályája alakulása és néhány érdekes vagy tanulságos műhelytitok is kiderül belőle –

– és a kötetbe került beszélgetések általában meg is feleltek személyes ízlésemnek. Ezek mellett közéleti problémák is rendre előkerülnek bennük – leggyakrabban persze Trump és a Brexit –, melyek relevanciája szintén megkérdőjelezhetetlen. Az egyes témák változó arányban vannak jelen az interjúkban – a John le Carré-beszélgetésben például kifejezetten dominánssá válik a politika és a történelem. Ez a cikk a formáját tekintve is kivételes, hiszen valójában egy ebéddel összekötött kerekasztal-beszélgetésről írt beszámoló. Az írást, ahogyan az interjúkat megelőző kommentárokat is, a szerző humoros, ironikus, laza stílusa fűszerezi, ami csak ritkán válik erőltetetté. Köves írói kreativitásáról árulkodó bevezetői nagymértékben gazdagítják a kötetet: színes háttér-információt nyújtanak az interjúk mellé, és/vagy előre összefoglalják azok legfőbb pontjait. Akad azonban olyan írás is – gondolok itt elsősorban az Ali Smith-interjút megelőzőre –, amelyik, még ha jól sikerült is, zavaróan kevéssé kapcsolódik magához az interjúhoz.

Izgalmasnak gondolom, hogy 

a kötet nemcsak a nemzetközileg elismert szerzők munkájába nyújt bepillantást, hanem az interjúkészítés rejtelmeibe is.

Köves a kommentárokban gyakran kitér a beszélgetések körülményeire, a munkája során felmerülő akadályokra, ráadásul egyik alanyával, Brodesser-Aknerrel is sokat beszél az interjúztatás folyamatáról (a Fleishman bajban van szerzője ugyanis a New York Times munkatársa). Emellett az újságíró számos megjegyzést tesz saját kérdéseire és megoldásaira is: az Auster-Hustvedt íróházaspár-interjú kommentárjában azt írja, „csak húzni akartuk az időt, amíg eldöntjük, tényleg a házastársi szállal kezdjük-e” (120); Knausgårddal beszélgetve megjegyzi, hogy az író interjúiban folyton előkerül a Harcom című könyve vagy Proust neve, miközben maga is ezeket a témákat feszegeti (86, 96); tudatosítja, majd játékká formálja a „mániáját”, hogy újra-meg újra felteszi az ún. Roth- és Pynchon-kérdéseket (35) és a többi. Ezeknek az önreflexív megnyilvánulásoknak köszönhetően válik még szimpatikusabbá a könyv narrátora, ez a humoros és egyenes figura, aki úgy beszélget vagy levelez a hírességekkel, hogy közben önmagát kevéssé, munkáját azonban nagyon is komolyan veszi – és amennyire a rendelkezésre álló időben és az adott körülmények között lehetséges, megismerteti alanyait velünk. A világhírű írókról persze minden illúzió ellenére továbbra is csak elképzeléseink lehetnek – személyes kapcsolat híján nem annyira hús-vér emberekként, inkább azt mondanám, a Köves-kötet szereplőiként osztják meg velünk értékes gondolataikat és tapasztalataikat.

Köves Gábor: Végszónak sem rossz. Budapest, 21. Század, 2021.