Octavia E. Butler A talentumok példázata című, 1998-ban írt és két évre rá Nebula-díjat nyert regénye júliusban végre megjelent magyar fordításban is. A mű a befejezetlenül maradt Példázat-sorozat[1] második része, egyszerre utópia (a Makk közösség, a Földmag-hit és a csillagok meghódítása szempontjából) és disztópia (az éghajlatváltozás és társadalmi-gazdasági-politikai összeomlás következményeinek kíméletlen bemutatásával). A magvető példázata fekete női főszereplőjének, Lauren Oya Olaminának életét követi nyomon, nagyjából hatvan évet – ebből az első négyet részletesen – felölelve 2032-től 2090-ig. A történet az előző kötet vége után három évvel kezdődik és nem sokkal Olamina halála után fejeződik be. A kötetet Olamina lánya írja és kompilálja anyja naplóiból, apja és nagybátyja könyveiből, valamint az anyja írta Földmag: Az élők könyvei idézeteiből. Már a prológusból kiderül, hogy 

a fiktív narrátor önmagát keresi, s ehhez válogat részleteket,

azaz az olvasó rögtön az elejétől tisztában kell legyen azzal, hogy amit olvas, szubjektív és torzított képet ad: egyrészt a válogatás alapjául szolgáló írások maguk is elfogultak, másrészt a lány szintén részrehajló és bizonyos kérdésekben szemellenzős – ez először mellbevágó, ám okára hamar fény derül. 

Az elénk tárt politikai-vallási utópia/disztópia tehát fenntartásokkal kezelendő, ugyanakkor szembeötlő a párhuzamosság az egyén és a faj felnőtté válásában, a korábbi minta meghaladásában.

A szerkezet egyszerű, prológus, a három évre (2032-33, 2035) szétosztott 21 fejezet és az epilógus alkotja. A fejezeteket egy-egy idézet vezeti be a Földmag-hit bibliájából, amit aztán egyes szám első személyben írt szövegek követnek: a lány reflexiói vagy szemelvények az apa/nagybácsi más nézőpontokat felvillantó írásaiból, majd a fejezet nagy részét Olamina fennmaradt naplója teszi ki.

Ha valaki nem olvasta az első kötetet: a cselekmény a közeljövő Amerikai Egyesült Államában zajlik, ahol a klímaváltozás és a dögvész hatására szétesik a civilizált társadalom, gyakorlatilag megszűnik a jogállam és a demokrácia, helyükbe anarchia, erőszak lép, s mindenki megpróbál túlélni, ahogy tud. Meg is választják elnöknek a Keresztény Amerika szélsőségesen konzervatív, magát bigottan vallásosnak mutató, ám valójában csak saját és támogatói érdekeit szem előtt tartó vezetőjét, aki ugyan szóban elítéli az erőszakos cselekedeteket, ám semmit sem tesz a másként gondolkodókat, a perifériára szorultakat, és főleg a színesbőrűeket sújtó rabszolgaság tényleges bevezetése, az átnevelőtáborok, a nők jogfosztása, a családok szétszakítása, a kasztosodás és más látványosan negatív társadalomformáló jelenségek ellen. A Keresztény Amerika ellenpontja Olamina már emlegetett, utópista szocialista jellegű Makk, majd Len közössége, és Földmag-mozgalma, mely

 fennen hirdeti, hogy a változás az isten, az emberiség legfőbb feladata pedig a szétszóródás a csillagok között.

A Földmag-hitet elsősorban az emberi faj (homo sapiens sapiens) fennmaradása motiválja, ezért a Keresztény Amerikával szemben a közösséget az egyén elé helyezi.

Ha eltekintünk a dátumoktól és a mögülük előbújó alternatív történelmi eseményektől, a tudományos-fantasztikus műfajt más is jelzi. Például 

a rabszolgák nyakörve, amely közvetlenül az idegekre hat s automatikusan büntet – adott esetben öl is –, ha viselője tilalmasat tesz,

és nincs tőle menekvés: a nyakörv viselője teljesen ki van szolgáltatva a távirányító birtoklójának, a nyakörveket vezérlő hálózatnak. Vagy az automata fegyverrendszerrel és szenzorokkal ellátott lakókocsi, és annak tankszerűbb változata, a pajor. Az audiovizuális „szubliminális” – azaz a tudatalattit érzékelhetetlenül befolyásoló – Dreamaskok, amelyek virtuális valóságokba kínálnak menekülést, s elnevezésük megmaradt angolul.[2] És persze maga az osztozás, a szuperempátia, amely kevésbé hangsúlyos, mint az előző kötetben, és eltitkolása még kevésbé hihető.

A felvázolt politikai-vallási disztópia két szempontból különösen ijesztő: egyrészt, mert Butler semmi olyat nem ír le, ami nem történt meg valahol a világban saját korában – s történik azóta is –, másrészt, mert az elmúlt ötven évben számos író vetett papírra hasonlóan félelmetes víziót az Egyesült Államok közeljövőjéről: Margaret Atwood A Szolgálólány meséje és Testamentumok, vagy mondjuk Sheri S. Tepper Gibbon’s Decline and Fall ["A Gibbon-féle hanyatlás és bukás"] című regényeiben ábrázolt fundamentalista, faj- és nőgyűlölő, rabszolgatartó Amerika egy tőről fakad Butler Példázataival, s abban is egyezik velük, hogy a mű végkicsengése optimista, az utópikus szál végül nem utópisztikus, nem megvalósíthatatlan.

*

A fordításról is kell beszéljünk. Nem túl gyakori, ám nem is példátlan, hogy egy könyvet ketten fordítsanak, gondoljunk csak A Gyűrűk Urára. Itt is az történt, hogy az első kötetet is magyarra ültető Huszár András helyét egy idő után át kellett vegye Farkas Veronika, azaz nem előre elhatározott dolog volt a fordítókettős, hanem az élet így hozta. Ilyenkor különösen nagy szerepe van a szerkesztőnek, akinek össze kell(ene) fésülnie a kétféle fordítást. Ez itt nem elég alaposan történt meg, mert 

nagyjából az első négy fejezet tele van kezdetleges fordítási problémákkal, szinte nyersfordításnak érződik.

Ami nagy baj, mert ha egy történet nem bilincseli le az olvasót rögtön az elején, akkor nem olvassa tovább, félredobja, másikért nyúl, elvégre van választék. Vagy ami még rosszabb, elfordul a fordításoktól. S erre bizony most meg is van az oka.

A szöveg hemzseg az elemi hibáktól, most a legtipikusabbakból hozok egy-egy példát. Van, amikor elmarad az alanyváltás jelölése: „Apám fiatal lánynak képzelte, de tévedett. Már akkor is élesített, célra tartott rakétaként szegeződött előre.” A második mondat alanya az angolban nem az apa, hanem az anya.

Sokszor érezhető tapadás az eredetihez, ami olyankor fordul elő, amikor a fordító mechanikusan teszi át a tartalmat egyik nyelvről a másikra, például „A jeles esemény perverz megünnepléseként megint rám tört egy visszatérő rémálmom. Az elmúlt néhány évben megritkultak… régi ellenségek ismerős rossz szokásokkal.” Magyarul indokolatlan és értelmetlen az egyes és többes szám ilyen keverése. Máshol meg épp az eredeti nyelvi szerkezettől való elrugaszkodás okozza a gondot:

Anyám gyógyszerfüggősége szerepet játszott a halálában. Nem tudhatom biztosan. Apám sem.

My mother's drug taking may have helped to kill her. I don't know for sure. My father didn't know either.

Szó szerint: Lehetséges, hogy a gyógyszerszedés is hozzájárult anyám halálához. De nem tudom biztosan. Apám sem tudta.

Azzal, hogy itt eltűnik a bizonytalanság az első mondatból, és szilárd kijelentés kerül a helyébe, szembemegy a szerzői szándékkal, mert az angollal ellentétben nem az anyja megértésére törekvő gyerek bármilyen forrásból megszerezhető tudásának korlátait hangsúlyozza a magyar verzió.

Akad helytelen a szóválasztás: pl. az environmental degradation szakkifejezésre (helyesen: környezeti degradáció) alkalmazott környezetromlás, a szövegkörnyezetéből túlzó irodalmiságával kilógó ezen, vagy a sziklaforgács (a forgács fa vagy fém megmunkálásakor keletkező hulladék, nem lövöldözés következtében lepattanó szikladarab). Néhol hibás a toldalékolás (a joruba Bankole esetében például a helyes ragozott alak nem Bankole-val, hanem Bankoléval).

Gyakran rossz az igeidő, általában jelen helyett múlt: „Mivel a Paracetco függőségre hajlamosított, egykor több tízmillióan voltunk” – az emlegetett gyógyszer (egyik) mellékhatása, hogy függőséget vált ki, s az általános érvényű kijelentés kötelezően jelen idejű a magyarban.

A múlt idő következetes használata az angol jelen helyett rögtön a történet elején megváltoztatja a fiktív narrátor viszonyulását anyjához (bár elismerem, a present perfect valóban trükkös, és hol múlt, hol jelen idejűnek fordítandó magyarra):

Szerettem volna szeretni, hinni akartam, hogy nem az ő hibája, ami köztünk történt. Bárcsak így éreztem volna! Ehelyett gyűlöltem, féltem tőle, szükségem volt rá. Az mindenesetre biztos, hogy soha nem bíztam benne, és nem tudtam megérteni, miért olyan ember, amilyen… céltudatos volt, mégis tévúton járt; az egész világ számíthatott rá, én viszont sosem. Máig nem értem.

I have wanted to love her and to believe that what happened between her and me wasn't her fault. I've wanted that. But instead, I've hated her, feared her, needed her. I've never trusted her, though, never understood how she could be the way she was—so focused, and yet so misguided, there for all the world, but never there for me. I still don't understand.

Szó szerint: Régóta szeretném szeretni, hinni, hogy nem az ő hibája, ami köztünk történt. Tényleg szeretném! Ehelyett régóta gyűlölöm, félek tőle, gyötör a hiánya. Pedig sosem bíztam benne, és sosem értettem, hogyan lehetett olyan, amilyen… amilyen céltudatos, olyan félrevezetett, hogy az egész világ számíthatott rá, csak én nem. Most sem értem.

A fenti fordítás azt sugallja, hogy a lány már nem akarja szeretni az anyját, nem akarja hinni, hogy az anyja nem hibás, és régebben gyűlölte, félte, szüksége lett volna rá, ám mindezeken mára már túllépett. Csakhogy erről szó sincs: most is küzd ezekkel az érzelmekkel, s az egész könyv kísérlet arra, hogy rendezze viszonyát anyjával (és önmagával). Jó kérdés, hogy sikerrel jár-e?

A kezdeti problémákat követően aztán egy csapásra olvashatóvá változik a szöveg, eltűnnek az olvasásból kizökkentő nyelvi hibák. Belejött a fordító, a szerkesztő, netán mindkettő? Vagy onnantól fordította más? Mindenesetre az olvasó boldogan adhatja át magát a történet sodrásának a majdnem teljesen boldog végkifejlet felé. Bár talán nem Christopher Columbusnak kellene elnevezni az első csillaghajót…

Octavia E. Butler: A talentumok példázata. Fordította Farkas Veronika és Huszár András. Budapest, Agave Könyvek, 2023. 448 oldal, 5480 forint

*

Jegyzetek:

[1] Butler eredetileg négy további kötetet tervezett, ám aztán elvetette a folytatást.

[2] A dream és mask szavak összevonása a dreamask magyarra egy az egyben átültethető (álom+maszk= álomaszk) Mivel fantázianév, ráadásul magyarázatot is kap a szövegben, semmi sem indokolja az angol megtartását.