2022. február 24-e, azaz az Ukrajna elleni, „különleges katonai műveletnek” beállított orosz invázió megindítása óta a világ nagy része továbbra is értetlenül áll a történtek előtt. Ezt az értetlenséget orvosolandó egyre-másra jelennek meg olyan, írástudó emberek tollából származó értekezések, amelyek megpróbálnak valamilyen racionális magyarázattal szolgálni a Fjodor Tutycsev híres, és úgy tűnik, örökérvényű verssorával („Oroszországot, ész, el nem éred”) fémjelezhető helyzetre.

Így a közelmúltban Dmitry Glukhovsky Mi-je és a svéd filozófus, Bengdt Jangfeldt Mi és ők – Az orosz eszme története című kötete mellett, amely az orosz történelmi fejlődés szerves részeként, a szlavofil eszmerendszer eurázsiánizmussá fejlesztésének eredményeként tekint a mai orosz-ukrán konfliktusra, a világhírű Sofi Oksanen is jelentkezett e témában egy értekező prózával. Ugyanaz a folyó című könyvében szépíróból életében most először esszéistává avanzsálva, Észtország 20. századi sorsa és Ukrajna jelen helyzete között párhuzamot vonva kíván valamiféle magyarázatot adni a nyugati világ szemében mindmáig megmagyarázhatatlanra.

Ám amíg Jangfeldt az 1200-as évektől veszi végig szisztematikusan az orosz történelem sorsfordító eseményeit, a szlavofil eszme fokozatos tovagyűrűzésének okait, Sofi Oksanen nem megy ilyen messzire. Finn-észt gyökerekkel rendelkezve, 

a szovjetek által a II. világháború után megszállt Észtország családjában élő emlékeire és saját gyermekkora tapasztalataira alapozva neki „elég” a 20. század, a szovjet-orosz rendszer bugyraiba belemerülni

ahhoz, hogy értelmezni tudja a kialakult helyzetet.

Az értelmezéséhez Oksanen kötete egy igen figyelemre méltó alcímet használ, azonban senkit ne tévesszen meg a Putyin háborúja a nők ellen kitétel. Mert bár kétségtelen, hogy a nyíltan feminista Oksanen ebben a könyvében valóban kiemelten foglalkozik az ukrán nők elleni erőszakkal, a könyve nem csak erről szól. Az orosz katonák által elkövetett tömeges abúzusnak mint katonai fegyvernek a „bevetésével” pusztán azt érzékelteti, hogy az, ami az észt nagymamája testvérével, a Tisztogatás című regénye későbbi hősnőjével a szovjet érában történt, ma szinte egy az egyben megismétlődik: olyan, mintha „újraélnénk az 1940-es évek eseményeit, mintha újra és újra lenyomnánk a replay-gombot, mivel Oroszország ugyanazt a forgatókönyvet használja, mint a korábbi hódító háborúi során”. (15) Ám mindezzel arra is figyelmeztet, hogy a mostani orosz katonai invázió és az egykori Vörös Hadsereg eszközölte módszer hasonlósága, azaz a leigázandó lakosság ellen elkövetett erőszak korántsem öncélú tett, hanem „egy szélesebb cselekménysorozat része”. (25)

Része annak a híres-hírhedt, a Nyugat számára kezdetektől fogva érthetetlen terminusnak, a „nácitlanításnak”, amelyet Putyin szintén fennen hangoztatott a háború megindításakor, és amit szintén Sztálintól „lesett el”. Ennek a lépcsőfokaira mutat rá az észt és ukrán párhuzamok láttatásával Oksanen a kötetében, olyasfajta következetességgel, amellyel végre érthetőbbé teszi számunkra mindazt, amit ez a kifejezés az orosz vezetés szótárában takar.

Ennek első lépcsőfoka, tehát az, hogy az 1940-es években folytatott hadviselésnek és a 2022-ben megindított hadműveletnek is szerves része a tömeges erőszak, a „nagy honvédő háború” ma is fennen hangoztatott mítoszával áll összefüggésben. Ez a kifejezés egyébként – mutat rá Oksanen – az 1812-es Honvédő Háborúra vezethető vissza, amikor Napóleon a csapatai élén behatolt Oroszország területére. Oroszország erre alapozva mind a régebbi, mind az újabb háborúit honvédő háborúnak tekintette és tekinti. „Putyin Oroszországa az Ukrajna ellen indított háborút ma is ugyanezen háborús történet folytatásaként próbálja beállítani: Oroszországot megtámadták, Oroszország védekezik”. (53)

Oroszország védekezik? – kaphatjuk fel a fejünket az agresszor ezen, számunkra fals logikáján, ám Oksanen jóvoltából ennek is megkapjuk a történelmi – a 20. századi Észtországban egyszer már lezajlott, az akkori eseményekkel párhuzamos – magyarázatát. Annak idején ugyanis 

Sztálin úgy vélte, hogy egy háborút elég nehéz igazolni, ha annak célja hódítás,

idegen országok leigázása. A felszabadító háború sokkal jobban hangzik, és jól indokolható, ezért például a II. világháború végén a balti államok megszállását azzal a fikcióval indokolták, hogy a területet fel kell szabadítani a fasizmus alól. Valójában ekkorra a németek már elhagyták Észtországot, ám ez nem zavarta a szovjet hadvezetést abban, hogy az észt függetlenséget fasizmusnak bélyegezze. A fasiszta kifejezés ekkortól került be a szovjet-orosz szótárba az ellenállás szinonimájaként, annak démonizálására.

Amikor Nyugaton elámulunk Putyin nácitlanítás-terminusának értelmetlenségén, Oroszországban ez fel sem merül: a nácitlanítás az ő felfogásukban olyan emberek kiiktatását jelenti, akik ellen mernek állni a szovjetesítésnek/oroszosításnak, akik védik a saját nemzeti szuverenitásukat/identitásukat. Putyin ebben tovább is lépett Sztálinnál egy alkotmánymódosítással: a 2020 elején bekövetkezett jogi aktus – amelyet Ćarna Pištan, a New York-i Columbia Egyetem professzora, egyenesen „hadüzenetnek” (63) nevezett, mivel az megkérdőjelezi Ukrajna szuverenitását – 69. cikkelye előírja, hogy „az Oroszországi Föderációnak támogatnia kell a külföldön élő »honfitársak« jogait és a pánorosz kulturális identitás megőrzését”. (64) Putyin szerint minden oroszul beszélő és orosz kultúrával azonosuló ember orosz honfitársnak számít. 

Így a Kelet-Ukrajnában 2014-ben megindított, majd 2022-től folytatott inváziót a Kreml propagandája egyfajta evakuációs misszióként határozta meg: menteni kell az ott élő orosz honfitársakat a náci ukránoktól,

akik „népirtást” követnek el az orosz nyelvű lakosság körében.

Az orosz részről következetesen, ám a Nyugat szemében teljesen logikátlanul felépített „védekező mechanizmus” újabb lépcsőfoka, egyben logikai bukfence a népirtás ukrán oldalra való „áttolása”. Hiszen a kötetben elemzett, tömegével elkövetett szexuális erőszakot, amely Raphael Lemkin zsidó származású lengyel ügyvéd szerint sajátos népirtás, „olyan folyamat, amely tervszerűen a céljául tűzi ki egy népcsoport számára elengedhetetlen életforma és ezen életforma alapjainak elpusztítását” (24), nem az ukránok, hanem az oroszok hajtják végre. Ám Putyin ennek elkövetéséhez is sajátos ideológiát gyárt: még annak idején „a KGB gondoskodott róla, hogy a nem orosz nemzetiségűek nemzeti érzéseit olyan betegségnek állítsa be, amely gyógykezelésre szorul”. (98) 

E KGB-logika mentén az, amit most az orosz katonák az ukrán fronton művelnek, egyfajta „javító erőszak”, amely kigyógyíthatja a pácienseket ukránságukból.

Ehhez persze azért is „kiváló” eszköz az abúzus, mert faji alapon diszkriminál. Megakadályozza, hogy a szuverenitását védő, ezért „nácinak” titulált nemzet további gyermekeket nemzzen. Hiszen, ahogyan Oksanen észt nagyanyjának testvére sem élt az ellene elkövetett erőszak után többé nemi életet, és nem született gyereke, úgy most az orosz katonák szintén addig erőszakolják az áldozataikat, amíg azok nem akarnak többé szexelni, ukrán férfiakkal se. Az ukrán hadifoglyok kasztrálását pedig – hiszen, ahogyan arra Oksanen felhívja a figyelmet, a szexuális erőszak nemcsak a nőket, hanem a férfiakat, „az egész emberiséget érinti” (45) – azzal indokolják, hogy így nem lehet többé gyerekük.

Ha Oksanen „pusztán” a népirtással egybekötött „nácitlanítás” sajátos orosz logikájáról rántaná le a leplet, már azzal is óriási hiátust töltene be a nyugati ember gondolkodásmódjában. Ennél azonban még tovább megy, amikor rámutat: Putyin nemcsak az ukrán nők ellen folytat háborút, hanem számunkra kifacsartnak látszó logika mentén saját honfitársnői ellen is. Nőgyűlölete a saját népe asszonyaira is kiterjed, úgy, hogy mindezt az orosz nők látszólagos megbecsülése mögé bújtatja. Oksanen a könyvében két, ezzel kapcsolatos, orosz társadalomban mélyen gyökerező szólásmondásra hívja fel a figyelmet: a „ha a férjed nem ver, nem is szeret”, és „a nők úgyis szülni fognak” (124) szlogenre. A már Dosztojevszkij regényeiben is fajsúlyos „ha szeret, ver” motívum jelen esetben, a háborús logikát szolgálva az ukrán fronton harcoló orosz férfiak önkényére utal: a feleségeik – az orosz propaganda által jócskán befolyásolt orosz feleségek – tulajdonképpen a honvédő háború „érdekében” „engedélyezik”, hogy a férjeik megerőszakolják az ukrán nőket. Megdöbbentő példát hoz fel erre Oksanen, amikor elmeséli a Bikovszkij-házaspár történetét: Roman Bikovszkij hazatelefonált a feleségének, Olga Bikovszkajának az ukrán frontról. A titokban lehallgatott telefonbeszélgetésükből kiderült, hogy „Bikovszkaja beleegyezett, hogy a férje ukrán nőket erőszakoljon meg, hogyha közben óvszert használ” (109). Így 

a megcsalás itt szeretetként igazolódik az orosz asszonyok szemében:

ha az uruk a haza érdekében más nőkkel közösül, azzal tulajdonképpen őket szereti – minden eddiginél jobban.

„Az orosz nők úgyis szülnek” mondás ugyanakkor a katonák utánpótlásának kényszerét fordítja hőstetté, amit ráadásul nem is a hős férfiak, hanem csak és kizárólag a hősnek beállított, egyébként fejőstehénné degradált asszonyok képesek véghez vinni.

A mélységesen megalázott, ám a hamis propaganda által mégis magukat felmagasztalva érző orosz asszonyok ráadásul kénytelenek a népirtás széles tárházába szintén beletartozó deportálásból is kivenni a részüket azzal. hogy akarva-akaratlanul az Oroszhonba tömegével szállított ukrán gyermekek nevelőszülőjévé kell válniuk. Ezzel a szintén az ukrán nemzeti létet, nemzettudatot szisztematikusan lenullázni kívánó módszerrel, az erőszakos oroszosítással pedig ismét ott tart a Putyin-rendszer, mint amit annak idején a szovjet éra az észtek tudatos „orosszá nevelésével” művelt. Azaz nincs új a Nap alatt: bár a kötet mottója, azaz Hérakleitosz bölcsessége szerint „Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó”, Oksanen a párhuzamos történeteivel erre teljes mértékben rácáfol: az egykori szovjet és a jelenkori orosz törekvések valóban ugyanazt a folyót, s ugyanazt a folyóba lépést jelentik.             

Sofi Oksanen: Ugyanaz a folyó. Fordította Panka Zsóka. Budapest, Scolar, 2024. 264 oldal, 5995 forint