A nálunk eddig jószerével ismeretlen, vagy alig-alig ismert brazil költő születésének idén ünnepeljük 100. évfordulóját. A dél-amerikai ország irodalmi és bizonyos szempontból szellemi-művészeti önállósulását jelentő modernizmus harmadik nemzedékéhez tartozó João Cabral de Melo Neto-t máig az egyik legjelentősebb brazil költőnek tartják, pedig művészete nehezen felfejthető, nehezen érthető, vagy még inkább elidegenítő az első pillanatban. Ez nem is csoda, hiszen szembefordulva a költészetben máig meghatározónak számító ihlettel – amikor a költő az istenekkel társalogva kapja az inspirációt a versíráshoz  – Melo Neto puritánul és prózai módon a látható, megfogható valóságból indul ki, bár sokkal áttételesebben és szofisztikáltabban, mint távoli szellemi rokonának tekinthető, pessoai Alberto Caeiro.

Melo Neto Recife-ben született, ebben a portugál gyarmati terület szellemi és kereskedelmi életében nagy hagyományokkal rendelkező városban. De ez a Capibaribe folyó partján elterülő város a brazil északkelet egyik központja is, ahová az időről-időre megismétlődő szárazságok nyomán a menekülők hatalmas tömege árad, hogy a város folyójának két partján elnyúló favela-k lakóit gyarapítsa.

Recife, a Capibaribe folyó iszapos vizével közeli kapcsolatban élő, szinte egyetlen nyomorúságos élelemként folyami rákokkal táplálkozó lakóinak kiszolgáltatottsága, a kiszáradt bozótos pusztaság, a Sertão és cukortermelésre épülő monokultúra Melo Neto egész költészetének látásmódját és hangját meghatározó élmény. Az első verseskötet, a Pedra do Sono (’Az álom köve’, 1942) szürrealista képei is ebből táplálkoznak, hogy azután a második kötettől kezdve (O Engenheiro, ’A mérnök’ , 1945) átadják helyüket a szigorú, szinte mérnöki pontossággal felépített, eszköztelen verseknek, amelyek a költő szülőföldje által sugallt szikár, kietlen és dísztelen valóságból indulnak ki. A szemmel befogadható látvány, amely felszíni elemek bemutatásával, vagy még inkább felsorolásával utal csak a mélyebb mondanivalóra, olyannyira lényeges kiindulópontja volt Melo Neto költészetének, hogy amikor a költő látása élete utolsó éveiben annyira meggyengült, és vizuálisan már nem tudta befogadni a környező világot, a költészete is kihunyt. A vizualitás dominanciája vezette el őt a festészethez, végső soron Mondrian konkrét alkotásaihoz, amelyeknek lecsupaszított képi világát rokonnak érezte saját látásmódjával, akárcsak Kasztília napszítta tájait, amelyek ugyancsak ott kísértenek költői világában, attól fogva, hogy több országon keresztül ívelő diplomáciai szolgálata során eljutott Spanyolországba.

A brazil modernizmus, majd a nyomában megjelenő konkrét költészet kísérletező, formai megoldásai is felsejlenek a versekben, de a formai játszadozásnál sokkal fontosabb Melo Neto-nál az a  törekvés, hogy valamiképpen megfogalmazza a papír „ásványi anyagán” megjelenő „ásványi szavakhoz”, az íráshoz és a költészethez való viszonyulását, ami ugyancsak végigkíséri egész költészetét, mert a metapoétikai megnyilatkozások újra meg újra felbukkannak a verseiben.

Nehezen megközelíthető költő Melo Neto. Nemcsak a fordítóknak jelent fejtörést verseinek hűséges átadása idegen nyelven, hanem az anyanyelvi olvasó is gondban van olykor verseinek olvastán. Mégis, minek köszönhető akkor népszerűsége és sikere, amely nagymértékben hozzájárult elismertségéhez? Leginkább a Morte e Vida Severina  (’Severino halála és élete’, 1966) című hosszabb költeményének, amely a középkori auto-kat utánzó, az észak-keleti vidékeken népszerű ponyvairodalom hangján énekli meg a Sertão nyomorúságban élő emberének sorsát, aki már korábbi kötetében, az O Cão sem Plumas (’A tollatlan kutya’, 1950) verseiben is megjelent. A hatalmas dél-amerikai ország északkeleti vidékének természeti viszonyai, a szárazság, a nyomorúságos emberi életek, a cukor, majd egy időre a kakaó monokultúrájának áldatlan következményei régtől fogva fájó sebként lüktetnek, és meg-megújuló témájaként szolgálnak az irodalomnak és a művészeteknek. Nem véletlen ezért, hogy ez a megrázó elbeszélő költemény nemcsak könyv formában vált keresett olvasmánnyá, hanem más művészeti ágak képviselőit is megihlette. A neves énekes, Chico Buarque zenét szerzett  hozzá, rajzfilm és film is készült belőle.