„Oroszországot, ész, el nem éred; / méter, sing sose méri fel: / külön úton jár ott az élet – / Oroszországban hinni kell!”[1] (117) – idézi a svéd professzor, Bengt Jangfeldt a híres orosz romantikus költőt, Fjodor Tyutcsevet, s hogy mindezt kihagyhatatlannak tartja Oroszország történelmi útjáról és identitásáról szóló esszékötetében, önmagában szimptomatikusnak mondható. Azzal, hogy ezekre a sorokra, illetve számos más, orosz klasszikus szerző gondolataira támaszkodik az „orosz eszme” fejtegetése közben, máris egy, az európai „szokásrendtől” eltérő jellemzőre mutat rá: arra, hogy Oroszországban nincs önálló és organikusan fejlődő filozófiatudomány, így 

a társadalom állapotáról való elmélkedés egyfelől a szépirodalom, másfelől a „konyhafilozófia” formájában valósul meg.

Utóbbira ismét csak egy híres szépíró, Ivan Turgenyev utal a Füst című regényében: „amikor tíz angol összegyűlik, alig néhány percnek kell eltelnie, és máris a víz alatt futó távíróvezetékek, az adózás, a patkánybőrcserzés, magyarán valami konkrét téma tárgyalásába fognak; amikor tíz francia találkozik, ott pillanatokon belül előkerülnek a sikamlós témák; amikor viszont tíz orosz találkozik, ott kizárólag egyvalamiről lehet beszélni, mégpedig végeláthatatlanul: Oroszország jelentőségéről és jövőjéről” (104-105).

Az, hogy Oroszországban a művészeken kívül a kisemberek társalgását is az ország helyzete határozza meg, és nem holmi „csip-csup” ügyekről folyik a közbeszéd, mint Nyugaton, a Jangfeldt értekezésében sorvezetőként végigvonuló kétféle ellentéttel magyarázható. Az egyik ellentét, amelyet a szerző „horizontálisnak” nevez, az orosz civilizáció egyediségével, a Dosztojevszkij-féle „orosz eszmével” függ össze: eszerint „Oroszország és a Nyugat valójában ellenpólusok, Oroszország történelmi útja kivételes, továbbá Oroszország olyan civilizáció, amely lényegileg különbözik nyugat-európai szomszédaitól, egyúttal felsőbbrendű azokhoz képest” (89). Ez a „Mi”–„Ők” ellentét egy „vertikális” ellentéttel is kiegészül, amely a mindenkori orosz uralkodó és a nép kapcsolatára vonatkozik. Arra a nyugaton szokásos parlamentáris demokráciákkal szembeni berendezkedésre, melynek mentén 

„az orosz társadalom sosem tanulta meg az önszerveződést, és kizárólag az abszolút monarchia, illetve a rendőrállam keretei között megvalósuló változásokat volt képes elfogadni”. (53) 

Bengt Jangfeldt a kötetében tulajdonképpen ezt a kétféle ellentétet hozza egy platformra, mégpedig sajátos ideológiai ingamozgások érzékeltetése formájában. Arra világít rá, hogy mi történik az orosz történelemben — főleg a Nagy Péter trónralépését követő évszázadokban —, amikor ezeken a feloldhatatlannak látszó ellentéteken valaki változtatni akar. Azaz mi következik abból, amikor az inga Nyugat felé billen, illetve abból, amikor épp az előbbi ellentételezése céljából, a nép körében elfogadott egyeduralmi rendszer még despotikusabb formája felé lendül.

Talán ebből is érzékelhető az a további orosz sajátosság, hogy 

ez a bizonyos ideológiai inga sosem tudott középen megállni,

inkább egyre szélsőségesebben lendült ki: mivel Oroszország a méreteiből adódóan kizárólag abszolút monarchiaként tud működni, és „bármilyen más kormányzati forma nem egyszerűen káros, hanem végzetes volna számára” (35-36), a Nyugat felé lendülő inga vagy még az adott uralkodó alatt („mihelyst abszolút hatalommal bíró uralkodóként élvezett pozíciója veszélybe került” [37]), vagy az őt követő despota idején azonnal visszalendült az Oroszországra nézve káros befolyással bíró nyugati hatástól a „Mi”-tudat erősítése felé.

Jangfeldt ebből a szempontból is következetes kötetében végig is veszi ezeket az ingamozgásokat: rámutat a péteri, katalini, és sándori reformok hosszú távú tarthatatlanságának okaira — hiszen miközben ezek az uralkodók külpolitikailag és a nyugati eszmék orosz talajba plántálásának kísérletével kulturálisan is európai birodalomként próbálták meg aposztrofálni országukat, belpolitikailag meghagyták azt autokráciának —, majd az ezeket a reformtörekvéseket végleg visszahúzó, negligáló cárok (a reakciós Pál és I. Miklós) önkényuralmi rendszerének sajátosságaira. I. Miklós ténykedésének elemzése kapcsán pedig 

az orosz irodalom születésének paradoxonára is rávilágít, mely „időben egybeesett egy olyan rezsimmel, amely minden tőle telhetőt megtett azért, hogy megnehezítse létrejöttét” (87-88),

ám ezt a folyamatot Pjotr Csaadajev elhíresült, a titkosrendőrség által keresett és betiltott Filozófiai levelek egy hölgyhöz című írása megállíthatatlanul katalizálta. A társadalomtudós levelének üzenete („mi a legszűkebb jelenben élünk, múlt és jövő nélkül, teljes szélcsendben”, „nem tartozunk az emberi nem egyik nagy családjához sem, nem vagyunk sem nyugatiak, sem keletiek, és nem rendelkezünk egyikük hagyományaival sem. Minthogy az időn kívül állunk, bennünket nem érintett meg az emberi nem általános nevelődése” [12]) ugyanis, Herzent idézve, „sötét éjszakában eldördülő puskalövés” (69) volt az orosz értelmiség számára, amely e levél tartalmának ismeretében kezdte meg — szintén kétpólusú, és szintén kibékíthetetlen ellentéten alapuló — gondolkodását Oroszország történelmi sorsát és küldetését, Nyugathoz való viszonyát illetően. Ez volt a nyugatos-szlavofil vita, amely a fent említett cárok ténykedésével is nagy mértékben összefüggött, mert míg a reformer uralkodókkal az úgynevezett nyugatos értelmiség – Herzen, Visszarion Belinszkij, Turgenyev, Konsztantyin Kavelin — értett egyet, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” és a brit/francia típusú parlamentarizmus oroszországi meghonosítását követelve, addig a szlavofilek — Dosztojevszkij, Alekszej Homjakov, Konsztantyin és Ivan Akszakov — I. Miklós cár ideológusa, Szergej Uvarov „ortodoxia, autokrácia, népiség” hármas elvét képviselve az ország másságát, saját útját, a Nyugattal minden tekintetben összeegyeztethetetlen mivoltát hangsúlyozta. Ezt azért is érezték pozitív tényezőnek a szlavofilek, mert míg szerintük a római civilizáció, amely a jog és racionalizmus örökségét hagyta Európára, olyasfajta társadalmat hívott életre, amelyben az individualizmus, a versengés, a viszály és a hódítás vált meghatározóvá, addig Oroszországban a történelmileg adott faluközösségekben olyan emberek élnek, akik feladták önzésüket, és képesek a közösség érdekében dolgozni és létezni.

Jangfeldt kötetében egyértelműen nóvumként értelmezhető a szerző 20. századi orosz történelemmel kapcsolatos vélekedése. Az ingamozgásokat elemezve ugyanis arra a következtetésre jut, hogy végeredményben 

az I. világháború után kialakult bolsevizmus nem volt más, mint a szlavofil gondolkodás egyik legszélsőségesebb kilengése:

az 1917-es februári forradalom után, amely a liberális-reformista erők vereségét, Oroszország kétszáz éves, Péter által fémjelzett nyugatos korszakának végét, egyúttal pedig a romantikus nacionalizmus diadalát jelentette, „Oroszország és a burzsoá, materialista, individualista, »hanyatló« és »romlott« Nyugat-Európa közti különbség egy újabb, immár teljes egészében ideológiai dimenzióval, nevezetesen a szocializmus és a kapitalizmus közti ellentéttel is kiegészült”. (131) Ezt az ingát aztán a Szovjetunió felbomlását követő – Oroszországban gyakorlatilag megvalósíthatatlan – liberális törekvések igyekeztek a másik irányba visszalendíteni: hogy ez nem sikerült, azt a jelcini politika gyengesége mellett az is indukálta, hogy addigra a mélyben – egészen az 1970-es évektől – szerveződni kezdett egy olyasfajta, az eddigi ellentéteken alapuló ingamozgást is felülíró szélsőjobboldali mozgalom, amely még Nyikolaj Trubeckoj 1920-as évekbeli ideológiájára vezethető vissza. Ez az eurázsianizmus megbontja az addigi „mi”–„ők” dichotómiát, és hármas viszonyrendszerrel számol: „Az eurázsianisták osztoztak a szlavofileknek az Oroszország kivételességére vonatkozó elképzelésében, és abban is egyetértettek velük, hogy a Nyugat rossz hatással van az országukra. A választóvonal azonban számukra nem Oroszország és Európa között húzódott, hanem egyfelől Ázsia és Európa, másfelől pedig Eurázsia között. Az Óvilág tehát nem két, hanem három kontinensből állt, amelyek közül a harmadik és a legnagyobb, Eurázsia adott otthont az »orosz világnak«; Oroszország mellett ide tartozik még Ukrajna és Belarusz, illetve egyes megközelítések szerint Kazahsztán egy része”. (137-138)

Az „orosz világ” tehát nem tisztán szláv világ, hiszen megtalálható benne a mongol, a török és a finnugor elem is.

 Az orosz állam nemzeti szubsztrátumát csak az e területet benépesítő népek összessége adhatja, egy olyan szimfonikus, egymással harmóniában élő közösség, amely – ahogy a szlavofilek is mondták – elveti a versengéshez vezető egyéni szabadságot a közösségi jólét és az eurázsiai népek közötti – szintén az ortodox vallás megerősítette – spirituális kapcsolat érdekében.

A kilencvenes években átmenetileg visszaszoruló, ám Alekszandr Dugin 1997-es A geopolitika alapjai című művétől kezdve ismét reneszánszát élő eurázsianizmus a régi szovjet birodalom határainak visszarendezését jelenti, a Balkánnal kiegészülve. Mindeközben az új, eurázsiai Oroszország létrehozása előtt a legnagyobb akadályt Ukrajna képezi, amely Dugin szemében nem több, mint egy Oroszország elszigetelését szolgáló atlantista kordon, ráadásul független államként azért is veszélyes, mert elvágja Oroszországot a Fekete-tengertől.

Nem nehéz kitalálni, hogy Dugin milyen szerepet játszik a mostani orosz államvezetés, mondjuk ki: Vlagyimir Putyin geopolitikai törekvéseiben. S ha figyelembe vesszük, hogy mindezek mellé az orosz államfő az „orosz világ emberének” magasabb erkölcsiségen alapuló áldozatkészségét hangsúlyozva beemeli, sőt, továbbgondolja a szintén szlavofil gyökerű közösségi élményt is,  talán – sajnálatos módon – mégis érthetővé válik (legalábbis a mai), eurázsiai célokért harcoló Oroszország. Még akkor is, ha inkább, Tyutcsev után szabadon, mégse szeretnénk azt megérteni: „Azt hiszem, egyedül Oroszországban születhetett meg a híres mondás, miszerint: 

»Együtt még a halál is gyönyörű.«

De mit is jelent ez? Micsoda a halál? Bizonyára valami rettenetes dolog. Vagy talán mégsem az, ha együtt vagyunk, hiszen ekkor kiderülhet, hogy még a halál is lehet gyönyörű. Mit jelent együtt lenni? Azt jelenti, hogy készen állunk meghalni a barátainkért, a népünkért, vagy, modern szóhasználattal élve, a szülőföldért”. (195-196)

Bengt Jangfeldt: Mi és ők – Az orosz eszme története. Fordította Bartók Imre. Budapest, Helikon, 2024. 222 oldal, 2999 Ft

*

Jegyzet:

[1] Szabó Lőrinc fordítása