A huszadik század egyik kiemelkedő dráma- és prózaírója, grafikusa és festője pontosan száz évvel ezelőtt, 1921. január ötödikén született a Bern kantonbeli emmentali Stalden (a későbbi Konolfingen egyik településrésze) községben, protestáns lelkészcsaládban, és 1990. december tizennegyedikén halt meg, hatvankilenc évesen, a svájci Neuchâtelben. Zürichben, majd Bernben hallgatott filozófiát és germanisztikát, de egyetemi tanulmányait nem fejezte be. Nagy hatással volt rá többek között Arisztophanész, Lessing, Schopenhauer, Nietzsche és Kafka. Ahhoz az írógenerációhoz tartozott, amely a második világháború után jelentkezett. A német nyelvű irodalom utolsó nagyjai (Thomas Mann vagy Hermann Hesse) éltek és alkottak még, de az új nemzedék (Heinrich Böll, Günter Grass vagy Siegfried Lenz) már más nézőpontból írt részben azokról a témákról, mint például Mann utolsó nagyregényében, a Doktor Faustusban (1947) vagy Hesse Az üveggyöngyjátékban (1943). Dürrenmatt közvetlenül nem dolgozta fel a második világháború traumáit, a hatalom, a tömegtársadalmak, a hidegháború problémái, a tudós felelőssége és tragédiája, az abszolút igazság kérdései azonban egész életén át foglalkoztatták. Bár ateistának vallotta magát, és a protestantizmus látszólag kevéssé hatott rá, az abszolút igazság keresése – nem az igazságszolgáltatás igazsága! – és az annak nevében elkövetett emberi igazságságszolgáltatás kérdése, lehetősége és jogossága sok írásában fellelhető (Az öreg hölgy látogatása, A bíró és a hóhér, A gyanú, Az ígéret, A baleset [később A defekt címen] stb.). Egy-egy témát, „anyagot” (Stoff), ahogyan ő mondta, többször is elővett, átdolgozott, különböző műfajokban újragondolt, mert véleménye szerint egy anyag lehető legjobb megoldása a legrosszabb végkifejlet. A Nagy Romulus és az Achterloo című drámáknak öt változata ismert, Az öreg hölgy látogatása című darabnak is van prózai előképe (Holdfogyatkozás).

Dürrenmatt drámái és prózai írásai alapvetően közös dramaturgiai elvre épülnek. Dürrenmatt szerint a huszadik században már nem lehet tragédiát írni. Ezt egyetlen mondatban, röviden így indokolta: „Az Antigoné-ügyet Kreón titkára intézi”, vagyis egyéni tragédiák lehetnek, és vannak is, de ezek már nincsenek hatással a hatalom gyakorlóira, akik arctalanná és kicserélhetővé váltak, mindegy, hogy Hitlerről vagy Sztálinról van-e szó. Az isteni vagy általános emberi – erkölcsi – értékeket képviselő Antigoné szembeszállásának a zsarnoki uralkodóval van értelme, mert kihat rá: Antigonét önkéntesen követi a halálba Kreón fia, Haimón; Eurüdiké, a zsarnok felesége öngyilkos lesz, Kreón pedig, jóllehet későn, de végül belátja bűnét, és megőrül. A huszadik században nincsenek Kreónok vagy Wallensteinek. Már Heinrich von Kleist is vígjátékban dolgozta fel Alkméne tragédiáját (Amphitryon. Vígjáték Molière nyomán, 1807), Büchner Woyzeckében (1836) pedig első alkalommal proletár a tragédia főhőse. Az antik tragédiákat mozgató sors helyét Dürrenmattnál a kiszámíthatatlan véletlen veszi át, amely áthúzza az ember logikus számításait, az egyéni tragédiák pedig értelmetlenné, „komikussá” válnak. Dürrenmatt ezért ír vígjátékot, komédiát (Meg vagyon írva, 1947 [később Az újrakeresztelők címen], A fizikusok, 1962), történelmietlen történelmi komédiát (Nagy Romulus, 1949), tragikus komédiát (Az öreg hölgy látogatása, 1956).

A megbízás, avagy a megfigyelők megfigyelőjének megfigyeléséről. Novella huszonnégy mondatban (1986) című bűnügyi írásában egy amerikai egyetem klasszikafilológia-professzora, aki a vietnami háborúban bombázópilótaként szolgál, így vélekedik az arctalanná vált, pusztító hatalomról: „ő [...] a bombázórepülő, estleg még össze tudná számolni, hány falvat és várost bombázott, de arról már fogalma sincs, hány embert ölt meg és hogyan [...], mert ő csak a műszereket figyeli [...] és megnyomja a bombakioldó automata gombját, csakhogy a támadás után nem érzi hősnek, hanem gyáva féregnek érzi magát, és az a sötét gyanúja támad, hogy egy embernyúzó Auschwitzban erkölcsösebb volt nála, mert az legalább szembesült az áldozataival, még ha alsóbbrendűnek [...] tartotta is őket; ő viszont, Akhilleusz, nem találkozik az áldozataival, akik már nem is alsóbbrendűek vagy effélék, hanem rovarok, és ahogy a permetező repülőgép pilótája nem látja a szúnyogokat, úgy bombázza szét, semmisíti meg, irtja ki és iktatja ki őket ő is [...] kivágták az erkölcsöt, mint egy rosszindulatú daganatot, és helyette ajzószerként egy fantomellenség gyűlöletét oltották beléjük”.

A tragikus hős tehát azért válik komikussá, mert tragikumának – önfeláldozásának – nincs értelme. Az 1960-as évek egyik kedvelt irodalmi témája a tudós felelőssége volt. Dürrenmatt ezt egyik leghíresebb darabjában, A fizikusokban dolgozta fel. A kérdéses problémára Dürrenmatt ugyancsak egyetlen mondattal világít rá: „A fogkrém nem megy vissza a tubusba”, vagyis amit valaki egyszer kigondolt, azt nem lehet ki nem gondolttá tenni. Möbius visszavonul a bolondokházába, bolondnak tetteti magát, nehogy technikusok és politikusok kezébe jussanak a feljegyzései, és visszaéljenek velük, mert zseniális találmányaival egy szempillantás alatt megsemmisíthetnék a Földet. Lemond tudományos karrierjéről, a fizikai Nobel-díjról, a gazdagságról és – talán ez legnagyobb áldozata – a családjáról: feleségéről és három fiáról. Önfeláldozása azonban mit sem ér, mert hiába veszi rá két fizikustársát, akik két ellenséges nagyhatalom kémei, és szintén meg akarják kaparintani Möbius találmányait, hogy az emberiség megmentése érdekében életük végéig maradjanak önkéntes börtönükben, a „szanatóriumban”, kiderül, hogy dr. Mathilde von Zahnd, az intézet vezetője a tényleges őrült, aki már megszerezte Möbius feljegyzéseit, és gyártja a pusztító eszközöket. Dürrenmatt tehát komédiát ír – prózájában is! –, és ennek a komédiának legjobb kifejezőeszköze a groteszk, illetve a paradoxon. Dürrenmatt nem abszurd színházat teremtett, hanem groteszket, mert az abszurd szerinte az értelmetlen (sinnlos), a groteszk pedig az értelemellenes (sinnwidrig). Az, aki nem hisz a feltámadásban, és feltámad, nem abszurd, hanem groteszk alak, mint A meteor című dráma főhőse.

Dürrenmatt egyik fő témája a (látszat)valóság mögött rejlő igazság keresése, annak leleplezése, és az abszolút igazság értelmében vett igazságszolgáltatás – vagy bosszú. A milliárdos öreg hölgy bosszút áll fiatalkori szerelmén, aki cserbenhagyta, megvásárolja Güllen városát, és megöleti Illt. Bärlach felügyelő, A Bíró és a hóhér (1950) és A gyanú (1951) című bűnügyi regények nyomozója mint bíró ítélkezik a nihilista Gastmann fölött, aki fogadásból fényes nappal meggyilkol egy férfit, és a bíróság felmenti. A Faust-témát variáló A gyanúban a halálos beteg Bärlach egy náci tömeggyilkos orvos nyomába szegődik, de itt már csak a túlélő, zsidó Gulliver mitikus alakja menti meg a gazdag Zürichben is narkózis nélkül, büntetlenül végrehajtott műtétek halálos mesterétől – az igazság itt is kiderül, és a bűn itt sem marad megtorlás – igazságszolgáltatás! – nélkül. Mindkét regényben Bärlach az ítélkező bíró, az elsőben Tschanz, a másodikban Gulliver az ítélet-végrehajtó hóhér. Az ígéret (1957) című krimi nem véletlenül a bűnügyi regény rekviemje, mert a véletlen közbeszól, hogy Matthäi elkaphassa a pedofil gyilkost, aki útban a gyilkosság színhelyéül gondosan előkészített csapdához halálos autóbalesetet szenved. A nyomozó teljesen lezüllik, és vár, csak vár a gyilkosra – mindhiába...

Dürrenmatt „anyagai” messze túlmutatnak a svájci sajátosságokon, bár írásainak helyszínei többnyire svájci települések. Svájc – és végül is persze az egész világ – labirintus Dürrenmattnál. Az útvesztő börtön, melyben az önkéntes rabok egyúttal őrök is, így nem szökhetnek meg belőle.

Dürrenmatt nem véletlenül az egyik legnépszerűbb német nyelvű szerző világszerte. Magyarországon az ötvenes évektől fogva folyamatosan – jelenleg is! – játsszák darabjait, fordítják és újrafordítják írásait.

*

Dürrenmatt 1988-ban azt nyilatkozta egy interjúban, hogy majd akkor jön el Magyarországra, ha A bukás című politikai elbeszélése megjelenik magyarul. Az Európa Kiadó felkérésére lefordítottam az elbeszélést, amely önálló kis kötetként 1990-ben meg is jelent, Dürrenmatt pedig eljött Magyarországra. Én 1989 őszétől egy évig Németországban, a marbachi Deutsches Literaturarchivban kutattam, így elkerültük egymást. Amikor 1990 őszén hazajöttem, a Magyar Lettre Internationale felkért, hogy fordítsak le egy interjút Friedrich Dürrenmatt-tal, amelyet Michael Heller készített, és amely a folyóirat első számában, 1991 májusában Az ember meghal, és hirtelen fölnéz a Holdra címmel meg is jelent. Dürrenmatt haláláról akkor értesültem, amikor a fordításon dolgoztam. Ebben a beszélgetésben a halálról így nyilatkozik: „Amikor meghal az ember, látja magát meghalni. És talán hirtelen felnéz a Holdra – vagy talán már ott is van, és akkor már nem érdekli a Föld. Olyan hülyének látja a Földet, hogy az égvilágon semmit sem akar vele kezdeni. Már gyerekkoromban beszélgettem erről az apámmal. Megkérdeztem tőle: – Miért találod a semmit olyan rettenetesnek? Azt felelte: – A semmi az elképzelhető legrosszabb dolog. – Na jó, és milyennek képzeled a mennyországot? – faggattam tovább. Azt felelte: – Örök ünnepnek! – Az apám félt a haláltól. És ezen nagyon csodálkoztam. Irodalmi szempontból is szükséges, hogy meghaljon az ember. A költészetben ez a legjobb befejezés.”

Az 1990. december 3-án, 4-én és 5-én folytatott beszélgetést Dürrenmatt már nem hagyhatta jóvá.