A borbély fia életdilemmákról és a (kisbetűs) életről, az egzisztenciális választás szükségességéről szól, ugyanakkor ismeret- és művészetelméleti játék is – de csak annyira, hogy ne fájjon. Felsejlik annak a lehetősége, hogy a voltaképpeni regényben a benne szerepeltetett író (szükségképpen valóságelemekből építkező) fikcióját olvassuk, vagy legalábbis az ő, a valóságot már pusztán a leírással, a megírással is valamelyest átformáló munkáját követhetjük nyomon – miközben természetesen nem tudhatjuk, mi is volna az a valóság, amely (talán) finom metamorfózison megy át a szemünk előtt, hiszen végig a könyvben vagy a könyvben íródó könyvben vagyunk. 

A borbély fia úgy indul, mintha a negyvenegynéhány éves Simon állna a középpontjában. Simon apja, Cornelis még fia születése előtt eltűnik egy légi szerencsétlenség során, ezzel pedig az is eldől, hogy Simon viszi tovább apja után és apja helyett nagyapja borbélyüzletét. A fiú nem érez különösebb érdeklődést vagy elhivatottságot a szakmája iránt, de gond nélkül megél, gyakorlottan és rutinszerűen végzi feladatait, minden nap elmegy úszni, vacsorát főz magának, ha pedig végképp nincs mit csinálnia (ami előfordul), pakolgat vagy rendet rak, viszonylag rendszeresen beszél vagy találkozik az anyjával, Anjával és a nagyapjával, Jannal, és néha felszed egy-egy alkalmi partnert.

Még viszonylag a történet elején járunk, amikor 

feltűnik egy író,

aki már évek óta Simon rendszeres vendégének számít, és a bejáratott rendet felborítva azt kéri, hadd ülhessen be néha csak úgy a borbélyüzletbe. Szeretné megfigyelni, hogyan dolgozik, mert új regényének „egy fodrász” lesz a főszereplője. Jelenléte „katalizálja” az eseményeket – már amennyire erre a szereplők lassan csordogáló mindennapi élete egyáltalán alkalmat kínál. Simon jól felépített világa (amelyben szinte alvajáróként mozog) már azelőtt inogni kezd, hogy az író megjelenne a színen. Anyja őt kéri meg, hogy segítsen neki barátnője helyett az uszodában, ahol szellemi fogyatékosokkal foglalkozik. Simon felügyelőként van jelen ezeken az alkalmakon, de egy véletlen találkozás miatt kezdi magát kellemetlenül érezni a látszólag rá szabott szerepben. Ráadásul ezekben a napokban az egyik kuncsaftja mesél neki egy – igaz, csak képzelt – repülőgép-szerencsétlenségéről, erről pedig hosszú idő után először jut eszébe az apja. Az igazi változás azonban akkor indul el, amikor

 az író véletlenül egy napon ül be a borbélyüzletbe Jannal, aki nyiratkozás közben elmeséli neki, hogy a fia „egyszer csak eltűnt”, mármint se szó, se beszéd elment otthonról, és mint később kiderült, rajta volt egy gépen, amely balesetet szenvedett.

Ez felkelti az író érdeklődését. Simonnak már az író puszta jelenlététől is kicsit máshogy kellene viselkednie – mint amikor valaki megpillantja magát a szenvtelen tükörben. Másrészt mintha az író érdeklődő figyelme is érződne Simon A borbély fiában olvasható történetén; mindenesetre a szöveg felkínálja ezt a lehetőséget.

Gyanús (bár végig eldöntetlen marad), hogy azt, amit Bakker könyveként, Bakker könyvében olvasunk, lehet a könyvben megjelenő – egyébként félreérthetetlenül Bakkerre emlékeztető[1] - író készülő regényeként is olvasni. Nagyon sok az apróbb-nagyobb árulkodó jel. Simon érdeklődni kezd a szerencsétlenség körülményei után, keresgélni kezd a neten és egyre erősebben érezni véli, hogy az apja él (noha végig nem talál bizonyítékot arra, hogy túlélte volna a katasztrófát). Ezen a ponton, nem tudjuk, honnan, nem tudjuk hogyan, a könyvbe bekerül apjának (lehetséges?) története, aki ezek szerint talán nem halt meg a katasztrófában; nem száll vissza az újra startoló gépre, és „új életet” kezd egy spanyol kisvárosban, persze azért fodrászként. Ezáltal Bakker könyvének a címe is más értelmet nyer, „megkettőződik”, hiszen egyaránt utalhat Simonra és Cornelisre. A regény - ettől kezdve legalábbis – az ő párhuzamos életüket mutatja fel.

Ez a két sors sokban emlékeztet egymásra (a két történetszál között rengeteg az áthallás), még ha Simon életét szinte napról napra, apjáét jóval nagyobb kihagyásokkal és időbeli ugrásokkal követhetjük is nyomon. Cornelis még fia megszületése előtt eltűnt, a fiú nem ismerte, csak a hűlt helyével találkozik, a hiányával kell valamit kezdenie. 

Bármily felemásan is, de elfoglalja apja megürült helyét, a tükörmotívumból sejthetően azért és úgy, hogy apja, még pontosabban apja hiánya a vakfoltjába kerüljön.

Sokáig az apa se nagyon gondol a fiára, aki ugyanúgy csak fantom a számára, mint Simonnak ő. Simon a szerencsétlenség után kutatva egyre közelebb érzi magához az apját, az mintegy megelevenedik a számára,[2] Cornelis előtt pedig egy véletlennek köszönhetően – ez a könyv talán leggyöngébb része – megnyílik a lehetőség, hogy eldönthesse, a valóságban – mármint a könyvben, vagy a könyvben íródó könyvben tételeződő valóságban – is meg akarja-e ismerni a fiát.

Apja eltűnésével Simonnak jóformán az ölébe hull a borbélyüzlet, amelyet átalakít, a saját képére formál, és nyilván ez az új miliő aztán vissza is hat a személyiségére. Míg nagyapja idejében a bolt igazi közösségi hely volt, valóságos átjáróház, „kocsma”, ahogyan az egyik (nem túl rokonszenves) szereplő mondja, addig Simoné inkább egy laborra hasonlít. Magát a helyet nem nagyon alakíttatja át, az az újonnan bevezetett rendtől lesz egészen más. Itt ő irányít, ő határozza meg a szabályokat, annyit ad és ad ki magából, amennyi feltétlenül szükséges (például csak hümmögéssel reagál kuncsaftjai szóözönére), nem hagyja, hogy a vendégek leszívják az energiáját. Ahogyan azt sem, hogy bárki is a mögötte lévő székben várakozzon. Ő az, aki mindent lát – a tükörből látja az ügyfél arcát, és hátulról-felülről annak fejtetejét is, amit az sosem –, miközben őt így senki sem láthatja. Kapcsolataiban is kerüli a szembenézést: mintegy tükörből, „ferdén” fogadja a másik pillantását. „Simon szinte mindig kerülőúton néz az emberek szemébe. Tükrökön keresztül.” (86)  Ebben hoz változást az uszodai szerelme és az író jelenléte az üzletben: ezt követően meg-megpillantja magát kívülről, képes lesz kimozdulni korábbi helyzetéből. „Felsepri a kevéske hajat, közben az utcán az egyik autó hajt el a másik után. A bennük ülők mind csak egy fodrászt látnak, aki más piszkát takarítja, gondolja.” (102) A tisztánlátás, vagy valaminek a belátása – némileg talán meglepő módon – mégis inkább a párás tekintettel asszociálódik a regényben. Gyakoriak az olyan jelenetek, amikor „víz” megy valamelyik szereplő szemébe, például Simonnak az uszodai zuhany alatt a szemébe kerülő sampontól elhomályosul a látása. Még szebb, amikor egy gyászoló leveszi a szemüvegét, hogy kitörölje a könnyet a szeméből. Jellemző módon ő az egyetlen a megemlékezők között, aki nem csomagolja közhelyekbe a gyászát.

Hasonló történik, amikor az apa, Cornelis-Carlos elkíséri az egyik barátját és annak szellemi fogyatékos lányát egy kardszárnyúdelfin-bemutatóra. Odafelé, a kocsiban oldalra pillantva (megint egy ferde nézés!) döbbenten fedezi fel, hogy a lány rettenetesen idősnek látszik. Aztán arra gondol, hogy a többi autós biztos azt hiszi, hogy egy házaspár utazik a kocsiban, hiszen kívülről nézve úgy látszódhat (vö. az idő rendjének felborulásával, illetve a mások szemével látás képességével). Végül, az orkák bemutatójában akár ráismerhetne a saját helyzetére, a maga alapvetően hazug, gyávaságból táplálkozó, jól bejáratott életére is. Az elbeszélő elmondja, hogy főleg a delfinek ritmikus táncának tapsolnak a nézők, a nemes állatok egy vödör halért produkálják magukat, és azt is, hogy csak egy bójasor választja el őket az óceántól, vadak, de a segítőik nem félnek tőlük. A jelenet végén az állatok lefröcskölik Cornelist, még az is lehet, hogy víz megy a szemébe… Nagyon szép, hogy Bakker (és/vagy a könyvbeli író) sohasem magyarázza el azt, amit elénk tár, jelenléte egy pillanatra sem válik tolakodóvá. A jelenetben végig csak Simon pillantását követhetjük, nem tudjuk, kinek a gondolataiban olvasunk: „Bámulta a medence mögött a nagy óceánt. A nagy vizet, amelyben az orkáknak valójában úszniuk kellene.” (198)

Az igazi tét a figyelem kiélesítése.

 Ez igaz az íróra: a regény jellegzetes módon egy olyan leírással indul, melynek során az elbeszélő folyton kiigazítja magát. De az olvasást is hasonlóképpen irányítja a (két) szerző. Az egyik jelenetben az író elmondja a melegbár csaposának, hogy epizódszerepet kap a készülő regényében (és valóban, A borbély fiában sem több színes figuránál), csak meg fogja változtatni a nevét Oskarról Oscarra. Nem sokkal később Simon találkozik egy férfival, aki Oskarként mutatkozik be neki, noha a beszélgetésből Simon nem tudhatja, hogy „k”-val írja a nevét (ez máskülönben nyilván nem tűnne fel). Máshol meg az elbeszélő szalmaszőkének nevezi az írót, amikor az feltűnik a színen (36) – itt valószínűleg Simon tölti be a fokalizáló szerepét –, pár mondattal később viszont már arról olvashatunk, hogy „az időközben megőszült író évek óta jár hozzá”. Simon egyszer később is „az időközben megőszült író” regényeként gondol egy könyvre. (80)

Hasonmása szerepeltetésével

talán Bakker is lehetőséget kívánt teremteni magának arra, hogy kicsit másként, más oldaláról, más „szögben”, begyakorolt sémáit elkerülve mutatkozhasson meg.

Jobban kiszolgáltatja magát az olvasónak. A Simon-szál harmadik személyben és jelen időben írt naplóra emlékeztet, legalábbis a forma ezt idézi; a megformáltság azonban túlmutat ezen. Ahogy vannak a közzététel szándékával írt naplók, ez mintha olyan regény, vagy regénnyé oldott napló lenne, amelyet kifejezetten nem a közreadás szándékával írtak. Valahol e kettő között egyensúlyozik a szöveg. (A Cornelis-Carlos-szálban viszont nem fedezhető fel ez a törekvés.) Feltűnő az is, hogy a könyvet író Bakkert és/vagy könyvbeli hasonmását nagyon foglalkoztatja a külső és a benti világ eredendő elválasztottsága (illetve a nyitottság és a zártság, a belekapaszkodás és elengedés kérdése). A külvilágról való tudást szükségképp ki kell egészítenie a lelki tapasztalásnak, ezzel egyszersmind el is bizonytalanítva azt; a másik ember érzéseiről, gondolatairól, benyomásairól – Bakker kifejezésével – pedig legfeljebb csak „másodkézből”, gesztusokból, vétlen mozdulatokból, kitérő válaszokból, elhallgatásokból, elnémulásokból alkothatunk magunknak némi képzetet. Néha, ha csak pillanatokra is, mintha eltűnne a határ, az egybeolvadásra azonban mindig csak utal a könyv, vagy pedig optikai tünemény formájában kínálkozik ez az élmény, amelyről a benne elmerülő szemlélő tudja, hogy csak látszat. A legszebb talán, amikor egy híd olvad össze a tükörképével.

A borbély fia szerzője magától értetődően, teljes természetességgel beszél arról, hogy a főhőse meleg – ez nagy erénye a könyvnek. Azon viszont aligha csak én akadtam fenn (egy magyar recenzense mindenesetre már hangot adott a kétségeinek), hogy Igor, akit Simon el akar csábítani, mintha még nem lenne nagykorú, ráadásul szellemi fogyatékos; és hogy Simon anyja áldását adja a tervre, sőt, segédkezik a megvalósításában. Simon kizárólag testi vágyat érez, és rutinszerűen, szinte kötelességszerűen váltogatja a partnereit – ez is egyszerűen így van a regényben.

Kár, hogy a figyelemre építő, sőt, a másik iránti figyelem, az odafordulás fontosságát hirdető regény első olvasásra nem képes tartósan lekötni a figyelmet, kicsit unalmas, kicsit érdektelen, kicsit banális – vagy túl finoman szól érdekes dolgokról. A borbély fia (és a borbély fia) – elsőre legalábbis – valami homályos, szomorkás érzést, és stílszerűen hiányérzetet hagy maga után.

Gerbrand Bakker: A borbély fia. Fordította Wekerle Szabolcs. Budapest, Jelenkor, 2024. 308 oldal, 4999 forint

*

Jegyzetek:

[1] A saját kinézetével ruházza fel az írót, neki ajándékozza kicsavart, de felismerhető címmel és cselekménnyel a saját könyveit, hasonló motívumok találhatók az író és Bakker (többi) könyvében (pl. a víz), hasonló a tematikájuk is (megkavarodott rokonsági rend) stb.

[2] Várakozó álláspontjára jellemző, hogy apja születésnapjára ünnepet alapít anyja, nagyapja és a maga számára – persze ironikus, hogy nem tudhatja, apja feltételezett halálának napja, amelyről ímmel-ámmal meg szoktak emlékezni (végül is Cornelis földi maradványai nem nyugszanak az emlékezés rendelt helyén), tulajdonképpen talán másodszori megszületésének a napja.