Az 1749 világirodalmi portál, most mégis magyarirodalmival hozakodom, hiszen sokunk örömére – s néhányunk romboló bánatára a magyar ég alatt – Krasznahorkai László kapta 2025 irodalmi Nobel-díját. Nem kis eredmény: a collstokkal járó irodalomméregetők régi fájdalma volt, hogy Herczeg Ferenctől Illyés Gyuláig oly sokaktól reménylődött a magyar irodalmi Nobel, de 2002-ig, Kertész Imréig kellett várni az elsőre. Sokan utána is mondták, hogy a Nobel-döntőbizottság nem érti a magyar szív dobbanását, fájdalmát, az eltérő nyelvi struktúra szépségét, finom törékenységét.

Hogy kell a Nobel-bizottságnak valami több is, mint ami a magyar. Márpedig Krasznahorkai mélységesen magyar, akkor is, ha Urgában fogoly, Kínában lomol, épp Gendzsi herceg unokája vagy japán ginkgo bilobákkal pöröl, s csinál ebből divatot gaijin (ejtsd: gajdzsin, japán, némileg kicsinylő szó külföldiekre) alkotók körében is. Krasznahorkai magyaralapú nemzetközisége vitathatatlan és a Nobelhez vezető úton említhessek egy tavaly, ezeken a hasábokon megidézett történetet: Ingo Schulze drezdai szerző művével voltam foglalkozandó – Ingo Schulze keletnémet író, jó író, magyarbarát író, alapvető élménye ‘89; ahogy nekem is –, és egy ponton azt írtam: ”Schulze fontos közvetítője a magyar és keletnémet ancien régime átmenetének a „szép új világba”, amit mi sem bizonyít jobban, hogy egy interjújában és a pódiumbeszélgetésben is az utóbbi évek legfontosabb német regényének Krasznahorkai Herscht 07769 c. könyvét mondja, egy kelet-türingiai ember könyvét, hosszú, egymondatos levelét Angela Merkelnek, amit neki kellett volna megírnia.” 

A Herscht 07769 regényben a némileg együgyű, bugyuta és jámbor – a kancellárasszonynak levelet író, később neonácik uszályába keveredő – Florian Herscht magánúton kvantumfizikát tanul, és azt tanulja a képzeletbeli türingiai kisvárosban Köhler tanár úrtól, hogy sokáig az anyag és az antianyag egyensúlyban volt, ám egy pillanatban az anyag egy atommal több lett, meghaladta az antianyagot, ebből született a világ, a lét – e hibának köszönhetjük Johann Sebastian Bachot, ahogy egyébként Hitlert is. Florian főnöke, a Bossz – főnöki neve talán finom célzás a Hugo Boss divatipari gigászra, mely annak idején az SS egyenruháit tervezte – neonáci hálózatot működtet, ebben szerepet kap Herscht is, mintegy saját intenciót félretéve, hiszen őt a mindennapok kattogása mellett az univerzum (kvantumfizika) és a harmónia (Bach) keresése érdekli, nem a Führer és a Blut und Boden. Szerintem Herscht lelki rokona, előképe az Ellenállás melankóliájából Valuska, a kistelepülési fiatal kelekótya, aki az idős muzikológus samesza. A német Valuska, Herscht belekeveredése a sötétségbe egy közelmúltbeli kelet-németországi eseménysorra, és ez az ún. NSU-gyilkosságokra hajaz a Nationalsozialistische Untergrund szélsőjobboldali terrorszervezet 1999-2011 között 11 török és görög bevándorlót, valamint tűzharcban egy német rendőrnőt ölt meg, sok szempontból a magyar 2008-09-es mindközönségesen “romagyilkosságoknak” nevezett történésekkel hasonítható. A regény helyszíne, Türingia – és a mellette fekvő Szászország – a szélsőjobbos AfD párt magterülete is. Ám ez a regény nem (csak) az újraéledő nácizmusról szól.

Krasznahorkai szerint a remény hiba, e regényében is a világmindenség értelmét járja körül, kozmikus magyarázatot keres a mindenre, s ebbe a keresésbe főhőse végül beleőrül. Zen buddhista közelítés, groteszk hétköznapiság: postai rutin, sorban áll, pecsétet kér, kafkai pillanat, ideges, a postásnő nem érti, mit akar. Közben azon studírozik, miért van a valami a semmi helyett? Miért van a tudat, ha a minden vissza akar térni a semmibe? Milyen is ez a nihilista metafizikai pesszimizmus erős, bekezdések nélküli, folytatólagos kortárs prózai megfogalmazásban? Krasznahorkai a kozmológia, a fizika és a teológia határterületeit keveri egzisztenciális kétségbeeséssel. Cirkulárisan, többfelől ránézve, a hipotaktikus mellékmondatoknak hosszú gyöngysorában groteszken és patetikusan, túlburjánozva, de szigorúan kontradikcióban tartott leginkább lassú deklamálásban mondja rendületlenül. Ambíciója a filozofikus mélység és komikus hétköznapiság váltakozása, meg is csinálja, mint egy világmagyarázat kísérletet, amit egy futóbolondnak tekinthető ifjú próbál megfogalmazni ontológiai monológjában, kozmikus tébolyban. Florian Herscht gyilkossá lesz, rendőrök üldözik, sebesülten összeomlik egy folyóparton, ahol haldokló farkasok – Krasznahorkai régi metaforája és totemállata a farkas, csak itt keletnémet és nem extremadurai – vonyítása mellett hallgatja a víz zsenge csobogását, s közben tudatában Bach hallik. Krasznahorkai régi obszessziója ez: a hangok sem úgy hangok, és fontosabb a hangok közötti csend, mintha kérdezné a fény: te még itt vagy? van még fingom a világról, értem, hol vagyok? Mert logikák, premisszák, metaszabályok, láthatatlan szerkesztők és algoritmusok nyelvei átírják azt, amit ő valaha úgy tanult, hogy van állítás és van következmény. Mert nem az a fontos, érvel Krasznahorkai, hogy mi következik miből, hanem hogy mi megy semmiből a semmibe villámgyorsan, és amit ma még állításnak hittek, az holnapra csak egy felkapott gesztus maradjon, és amit ma még rémhírnek gondoltak, az holnapra szabályrendszer  lesz, és amit tegnap még protokollnak hívtak, az mától „fölösleges bürokrácia”, és az idősödő ember, aki valaha azt hitte, hogy a világ – belül – egy okoskodó, lomha, de végül megnyugtatóan koherens gépezet, amelyben, ha sokáig nézed a fogaskereket, előbb-utóbb eltalálod, hogyan forog, most azt látod, hogy a fogaskerekek áttételeit titkosították, és helyettük csak egy rezgést kaptunk, amelynek nincsenek fogai, frissítési ciklusai vannak, és ebben a ciklusban a „vég” nem úgy jelenik meg, mint régen az egyszeri öregasszony mondta: hogy „fiam, jön az ítélet”, hanem úgy, mint egy letölthető csomag: kiírták, hogy frissíteni kell, és aki nem frissít, az marad a régi változatnál, és egyre több hibaüzenetet kap – tehát a világvége nem az égből hull alá, hanem a kompatibilitás megszűnésében érkezik, és ez az idős ember előtt állva különösen megalázó, mert egyszerre kellene elfogadnia, hogy amit tud, az már nem kompatibilis, és amire rábízná magát, az egy olyan nyelven íródott, amelyben a „bocsánat” gombot már eltávolították. És közben itt jön a világvége. De várjunk túl sokat a világvégétől, mondja Zeitgeistünk legjobb román filmrendezője, Radu Jude egy két év előtti filmjében és annak címében. Nem nagy kürtökkel, nem fekete lovon, nem tüzes palástban jön a világvége, nincsenek Dürer lovasai, csak az elviselhetetlen fehér fény; vajon „hülyén” állunk-e a vég előtt? A „hülyén” szó itt nem csúfolódás, hanem morál: a jóhiszeműség, a kínos, már-már mulatságos jóhiszem azzal szemben, ami nem jóindulatból, hanem üzleti modellből és gépi engedelmességből épül. “S végül: állni a világvége előtt – ha ugyan erről a szólamról van szó – nem tudományos előképzettség, hanem ritmus kérdése. A vég gyors: a test lassú” - mondja a szerző. 

Krasznahorkai halkszavú, Krasznahorkai csendes. A halkszavú csendesség jó irány a titokzatossághoz. Krasznahorkai titokzatos. A titok úgy titok, hogy modor és végcél. Úgy vágyja a teljes tudást, hogy nem vágyja. Egyszer beszélgettünk arról, hogy lehet, elmegyek analízisbe pszichoterapeutikusan. “Ne tedd”, mondta. „Megtudsz magadról valami olyat, amit nem akarsz, valami olyan súlyosat a tudattalanból, családtörténetből, magyartörténetből, ami megnyomorít.” Nem tudom már, mit válaszoltam, több mint harminc éve lehetett az eset, Amerikában vagy Japánban. Vagy Szerbiában. Vagy Tarr Béla-forgatáson. (Ott nem lehetett, ott nem voltunk együtt.) Krasznahorkai romantikus hurrápesszimista, aléltan felkönyököl Missolonghi romjainál, mint elődje, Lord Byron. Csak nem tudom kihagyni, mégis személyes emlékkel kell előtolakodnom. 1998 lehetett, egy japán pályázat kitöltésében kérte a segítségemet. A konyhámban üldögéltünk a Tövis utcában, belegubózva a japán bürokrácia másként bonyodalmas és fájóan konfuciánus részleteiben. Korábban én már sikerrel töltöttem ki hasonlót, tudtam és mondtam, hogy a fogadó intézmény megnevezése és az értékelő bizottság előtti ismertsége a döntő – az én esetemben ez a tokiói NHK közszolgálati televízió volt, az övében a kyotói Goethe Intézet –, és a neves író hülyének nézett a konyhaasztalnál, mikor mondtam: a foglalkozás rubrikába ne csupán azt írjuk, hogy “író”, de tegyük hozzá: “világvége szakértő”, apokaripusu ekisupato, és eljátszottam, hogy a Japan Foundation döntnökeinek középkorú és idősebb bizottsága hogyan fogják ízlelgetni a kifejezést (apocalypse expert: アポカリプス エキスパート). Az író a konyhában nagyon nevetett, pedig a Nobel-bizottság is hasonló értékelést adott bő negyedszázaddal később. Vannak még történeteim az immár Nobel-díjas íróval, de hagyom Berlint, Amerikát, Japánt, csak egy esetet hozzáadottértékelek. 1995 volt és november, KL és én Újvidékre tartottunk, Szabadkán megálltunk, azzal, hogy majd visszafelé állunk meg Palicson Ottónál. Talán ettünk csevapot, de ez nem biztos, mert az esemény színhelyétől kőhajításnyira nyílt a legjobb szabadkai csevapista, de az csak később talán. Reggel volt, korán, a Jadran mozi felől jöttünk, bementünk a közeli vasútállomás restijébe, hogy a szerencsés határátkelés örömére igyunk egy török kávét (akkor még: turska kava, azóta elszerbesedetten: domaći kava), ahol a pultnál megannyi Dzsokó Roszity (Đoko Rosić szerb származású jugoszláv színész, számos magyar film karakteres küllemű szereplője) állt a pultnál decis pohárral, benne a gonosz ital: rakija, és fújta a füstöt, mint az inotai erőmű fénykorában. KL, magyar író ekkor azt mondta: “Ezt a világot én ismerem”. A Tarr-filmek ismerői is ismerik ezt a kocsmát a Kárhozatban, a néhai Kamondi Zoltán kocsmárosságával a Sátántangóban, vagy Pauer Gyula zárórájával a Werckmeister harmóniákban (Az ellenállás melankóliája nyomán), ahol Valuska (szerepében: Lars Rudolf) a támolygó törzsközönség mozgatásával magyarázza el a bebaszottaknak a napfogyatkozás jelenségét. A délkelet-magyarországi kocsma az univerzalitás befogadásának magja, sarokpontja – a szerbiai kocsma ennek csak a proxizmusig fokozott turbófolk változata – és Krasznahorkai innen tekintett az egészre. És innen volt szép nyerni!