Hatalmas ugrás volna az emberiségnek, ha letennénk végre róla, hogy kis lépéseket tegyünk idegen égitesteken. Egy ekkora hátraarc és a potenciálisan vele járó általános szemléletváltás persze jócskán megváltoztatna mindent a társadalomszervezéstől talán egészen a DNS-láncunk alapegységeit jelentő nukleotidokig, és nem sok kétségünk lehet felőle, hogy az ideát, amely a most 100 éve született Stanisław Lem éppen 60 éve megjelent és azóta mit sem avult regényének, a Solarisnak a veleje, Mars-expedíciók ábrándjaival és milliárdos civilek űrkirándulásainak gyakorlatával is összezavart korunkban aligha fogják tettekre váltani. Inkább mindenki úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna – ahogy egyébként már hatvan évvel ezelőtt sem gondolkodtak el alaposabban a regény ajánlatán.

Hiszen nyolc évvel a regény megjelenését követően Neil Armstrong a Holdra lépett, és az emberi faj – talán még a hidegháború meghatározottságait beleszámítva is így mondható – kollektíve ünnepelt egy úgyszólván vegytiszta diadalt.

Pedig ha komolyan vesszük, amit Lem regénye oly következetesen állít, akkor túl sok örömre igazán nem lehetett ok. Bárhogyan is, a Solaris itt van a közelünkben – így nekünk legalább nem muszáj egy távoli galaxisig utaznunk a kijózanító pofonért, mint a regény jócskán meggyötört hőseinek.

A lengyel író filozofikus science-fiction regényének alapszituációja szerint az emberiség valamikor a jövőben felfedez egy különleges bolygót, amelyet két csillag – egy vörös és egy kék – fénye éltet, gravitációs anomáliák jellemzik, és egy minden jel szerint intelligens óceán (a regény szép szavaival [fordító: Murányi Beatrix]: szirupos kocsonya) burkolja, amely fantasztikusan komplex tevékenységeket végez. Ezek értelmét az elbeszélés szerint már évtizedek óta sikertelenül próbálják megfejteni, a bolygó felett lebegő űrállomáson ugyanakkor más, mentális természetű zavarok is adódni látszanak az ott szolgálatot teljesítő, csekély számú legénység körében. Ezért érkezik az állomásra éppen egy pszichológus, Chris Kelvin, aki hamar a kozmikus rejtélyek ismerősségükben is oly idegenszerű, sűrű hálójának közepén találja magát.

A mindvégig közel nullfokosra hűtött, távolságtartó eleganciával fogalmazó szerző az egész távra okosan beosztott nyelvi erővel, földtanra támaszkodó hasonlatokkal, olykor szellemes neologizmusokkal (a kocsonya szimmetriádokba, mimoidokba, lengetegekbe rendeződik) kísérli meg láttatni az idegen bolygó térbeli formációkban kifejeződő „nyelvét”, aktivitását, vegetációját, amelyet „geometriai szimfóniának” is neveztek már a bolygó kutatói. „Csakhogy mi süketek vagyunk erre a zenére.”

Az első hidegzuhanyt azonban már jóval korábban, a regény legelején, a viszonyok vázolásakor megkapjuk: mivel az emberek hosszú évtizedek alatt sem találták meg a kulcsot a Solarishoz, a hatalmas, szuperkomplex, élő-lüktető monstrumba egész egyszerűen mindenki belefáradt. Utódaink megunták, lemondtak róla, és egyre inkább úgy vélik, hogy itt lenne az ideje lábjegyzetbe tenni a nagy galaktikus krónikában, és végre-valahára megnyugtatóan megfeledkezni róla.

Pedig azt sem tudják, mit találtak.

Végtére, a különös bolygó lehetne akár a galaxis ura, a mindenség szobrásza, egy új, nagyobb és varázsosabb világ cseperedő hírnöke, netán maga az Isten – ám ha nem tudunk közlekedni vele, előbb-utóbb elmúlik az újdonság varázsa, és a kozmosz hűvösében kihuny az érdeklődés mélyen emberinek és öröknek hitt lángja.

A regény szerint a csőd ráadásul távolról sem csupán szegény Solaris bolygóhoz köthető, hanem merőben általános érvényű. Mi, emberek nem tudunk mit kezdeni valamivel, ami nem a földihez nagyon hasonló körülmények között jött létre, majd szintén arra emlékeztető ütemben fejlődött számunkra ismerős alakzatokba. Mindent magunkhoz mérünk, minden gondolatunkat (egészen az elektromos kisülések szintjéig menően) meghatározza a bolygó, amelyen élünk, az egyetlen, amelyet ismerünk, és az egyetlen, amelynek intelligens élőlényeit valaha is megismerhetjük. Már ha nagyon igyekszünk – de mint kiderül, ezen a terepen is igen jelentékeny megbicsaklásokat lehet regisztrálni.  

Ha megszólalni a mi füleink számára értelmezhető módon nem szólal is meg, a Solaris nem marad közömbös a felette lebegő állomáson serénykedő emberlények iránt. Valamilyen módon feltérképezi az elméjük titkos kamráit, rátalál „az emlékezet gyulladásos gócaira”, és plasztikus formába önti, amit ott talál: visszatérnek a halottak, előlépnek (megfogható, nagyon is konkrét minőségben) a legbűnösebb vágyak legintenzívebben vádoló tárgyai.

Megelevenedik a lelkiismeret – mi pedig szemügyre vehetjük, mire megy az idegen élettel való kapcsolatfelvételben oly látványos kudarcot valló ember valami olyasmivel, amit elvileg a legintimebb módon ismer.

És rémületes vonaglást kell észlelnünk itt is.

A regény két, széles körben ismert, igen markáns szerzői olvasatot kínáló filmfeldolgozása (Andrej Tarkovszkij, 1972; Steven Soderbergh, 2002) sokat veszít azzal, hogy az ember és az idegen élet (lényegében az idegenség) megismerésének témáját elkerüli, és kizárólag az élővé vált lelkiismeret motívumára koncentrál (Tarkovszkij eredetileg el sem hagyta volna filmjében a Földet, és belső utazásra invitáló művét valóban könnyen kerek egésznek lehet elképzelni a csillagközi környezet nélkül is.) Annyiban viszont érthető, hogy jól láthatóan egyik rendező sem akart a végletes, totális kudarc lehetőségéről beszélni, e nagy, sötét témát viszont csak az idegenbolygó-motívum elhagyásával tudták biztonságosan elkerülni – meg persze személyes alkatuk aktív érvényre juttatásával. Soderbergh a(z önmagunkkal való érett, bátor) szembenézés jutalmául valamiféle, talán inkább csak a test halála után, de azért elkövetkezhető megváltás-élmény reményét kínálja, a résmentesebben gondolkodó Tarkovszkij pedig az aktív belső munka eredményeként, a rideg technokratizmusból a szeretettel teli közösségekhez való visszatérés (lényegében egyfajta megtérés) élménye nyomán még a tudományos, közös, emberi továbblépés lehetőségét is megengedi: a lelki élet folttalanítása után nála megtörténhet valamiféle tényleges kapcsolatfelvétel az idegen bolygóval.

A Lem-regényben nem kapaszkodhatunk ilyesmikbe. Ehelyett inkább alaposan megfigyelhetjük az emberi faj problémamegoldási gyakorlatának meghatározó vonását: a leplezhetetlen erőszakosságot. Hiszen ahogy a számukra kínzóan néma bolygóval, úgy önmagukkal és a „jelenésekkel” szemben is agresszívan lépnek fel a legénység tagjai: a Solarist erős sugárnyalábokkal támadják, egyikük, Gibarian az agressziót önmaga ellen fordítja (öngyilkos lesz), a többiek pedig a jelenések ellen: az űrbe lövik, majd visszatérésük után egy specifikus fegyverrel dezintegrálják őket. A jelenéseket egy idő után F képződménynek (fantomképződménynek) kezdik nevezni, mert mélyen jellemző és még mélyebben erőszakos gesztussal el akarják szakítani e furcsa (élő? nem élő? máshogy élő?) teremtményeket emberi jellemzőiktől, önmagukat pedig a saját belvilággal való szembenézés parancsától. A kivételt a főhős, Kelvin jelenti, aki egy idő után a reflexszerűen gyakorolt rombolás helyett megkísérel valamiféle tényleges megoldást találni – jutalma azonban, ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről, korántsem olyan egyértelmű, mint a filmváltozatokban.

Hogyan is tudnánk, teszi fel a kérdést a regény, egy magunktól merőben idegen élettel valóságos kapcsolatot létesíteni, ha a legtöbben még önmagunkkal sem tudunk, legfőbb üzemmódunk pedig nem más, mint a pusztítás? Ám Lem még ennyivel sem éri be. Még jobban megforgatja bennünk a tőrt: mert nemcsak mi, apró, de nagyra törő homo sapiensek vagyunk szerinte végletesen és megváltoztathatatlanul elzárva minden tőlünk lényegileg különböző létformától, hanem az intelligens kozmikus entitás sem tud mit kezdeni velünk. Nem ismert meg minket, nem találta meg „ő” sem a kulcsokat. Vaknak kell feltételeznünk, ahogyan az egyik űrhajós, a keserű Sanut állítja, hiszen csak az emberi emlékek „gyártási receptjét”, a kapcsolódó fehérjestruktúrákat másolta le, jelentésüket nem fogta fel. A saját orrunknál (vagy ennek megfelelő kocsonyás struktúránknál) tovább egyikünk sem lát az univerzumban. Mit keresünk hát mi a világűrben, ha elemi különbözősége miatt még egy hiperkomplex életforma sem jut lényegében semmire azzal, amire rátalált?

A regényben nincsenek explicit politikai állítások, de a Solaris szemlélete nyilvánvalóan nem összeegyeztethető a folyamatos expanzióra, szüntelen hódításra, természeti kizsákmányolásra, távolra nézésre és a saját környezetre való vakságra épülő gazdasági-társadalmi rendszerekkel. Ebből nyeri ma szubverzív erejét. Nem olyan nyíltan és leplezetlenül ökotudatos, mint Lem nálunk is ismert követői közül például Kim Stanley Robinson, de lényegében ugyanazt mondja:

itt, ezen a földön nem egyszerűen élned, halnod kell – ez az egyetlen hely az egész végtelen, táguló, pulzáló univerzumban, ahol egyáltalán élned és halnod lehet.

 Felejtsd hát el a messzeséget, béklyózd meg álmaidat, és foglalkozz azzal, ami karnyújtásnyi közelségre van. Sok szerencsét Stanisław Lem nem kíván hozzá, mert nem hisz a csodákban – noha regénye zárlata szerint a kegyetlen csodák ideje mindazonáltal még nem múlt el egészen.