Lem, a százas (Stanisław Lem 100)
Fotó: Wikipedia / Ausir
Lem, a százas (Stanisław Lem 100)

Miben volt más a ma száz éve született Stanisław Lem, mint a szabvány mainstream angolszász sci-fi írók, és miért zárták azok ki tagjaik közül? Miben más Lem, mint napjaink sztárja, Harari? És hány apja van a science fictionnek? Kánai András évfordulós esszéjéből kiderül!

Mint a science fiction irodalommal az egészségesnél többet foglalkozó, X generációs proto-kocka (akkoriban még csak pejoratív jelzőkkel illették a magamfajtákat), én is az 1983-as Metagalaktika 5-ben találkoztam először Stanisław Lem nevével. Az Asztronauták című regénye jelentette számomra a lemológiai proszemináriumomat, pedig az a regény nem épp a legjelentősebb a lengyel író életművében. Persze, mit várhatunk el egy olyan első regénytől, amely 1951-ben a kommunizmus világméretű győzelmét vizionálja? Tisztességes ifjúsági regényként érdemes olvasni, írónk és kora dokumentumának, melyből kiderült, hogy az 1908-as tunguz meteorit mennyire különleges égi jelenség lehetett.

Itt kezdődik a paradoxon: 

az idén születésének 100. évfordulóját ünneplő Lem úgy lett a huszadik század egyik kimagasló sci-fi szerzője, hogy eleinte csak ugyanazt csinálta, mint a többiek:

űrhajósok; felfedezés; mérnök-férfiak az űrben; nagy rácsodálkozások; kalandok-kalandok-kalandok. Egyszóval minden, amit a kommercializált amerikai SF csak adni tudott. Vagyis pont azok a jellemzők, amelyekkel szembefordult és kárhoztatott. De ne szaladjunk ennyire előre! Ha az utca emberét megállítanánk a kérdéssel, mit tud Stanisław Lemről, talán a Solaris című regénye, a filmes műveltségűeknek valószínűleg Tarkovszkij e regényből készült, egyedi hangulatú filmje jutna eszébe. Az 1961-es science fiction-történet jól bemutatja azt, amelyet a szovjet-orosz kozmonauta, az emberiség űrben járt második képviselője, German Sztyepanovics Tyitov állított Lemről: szerinte a lengyel író „könyvei felfedik az olvasó előtt az ismeretlent, azt, mi történhet holnap, vagy talán soha. Könyvei megtanítanak mélyebben gondolkozni, arra kényszerítve az olvasót, hogy az ember biológiájának és történelmének komplexitásáról elmélkedjen”.

A kis Stanisław Lem – ahogy szinte minden kelet-közép-európai értelmiségi – rossz helyen és rossz időben született. Lengyelként két falánk birodalom közé szorulva, zsidóként a „belgaság” élményével ahelyett, hogy az átlagember életével próbált volna besimulni a többiek közé, hát nem 180-as IQ-val áldotta-verte meg a sors? Ehhez jött még, hogy poliglottként franciául, oroszul is beszélt, és a háború idején a sors erősen támogatta, hogy a németet is megértse – ehhez jött később az angol nyelvtudása is. Kreatív, türelmetlen, lángoló fantáziájú gyerek volt, aki saját kitalált, képzeletbeli birodalmához élethű dokumentumokat, útleveleket is gyártott.

Lem, akárcsak az emberiség, túlélte a világégést. 1951-ben, véletlenek összjátékaként szerződést kapott az állami Czytelnik kiadóvállalattól, és megírta a már említett, később rendkívül népszerűvé vált Asztronautákat.

A science fiction irodalom nagy szerencséjére 

Lem ezután olyanná vált, mint egy renegát űreszköz: nem maradt az előre kijelölt röppályáján.

Életműve költeményekből, fikciós, metafikciós írásokból, robotfabulákból, színművekből, irodalomelméleti és filozófiai művekből áll. Ha a kedves olvasó e ponton megkérdezi, vajon ez mennyire jellemző a sci-fi írókra, nos, a válaszom, hogy szinte semennyire. Érdemes itt egy kis historikus és metodológiai kitekintést beiktatni.

A science fiction-irodalom egy anyával, két apával és egy menedzserrel rendelkezik.

 Mindegyikük rajta hagyta a kézjegyét, mégis, az utolsó hatása a legtovább élő. Menjünk sorba: Mary Shelley 1818-ban megírta az első, modernnek tekinthető sci-fi regényt, kijelölve a nevet még nem kapott tematika lehetséges útját; Jules Verne a technológiai és kalandos, felfedező elemeket tette hozzá, H. G. Wells a társadalmi reakciók, párhuzamok helyét találta meg benne. Majd jött egy luxemburgi bevándorló, Hugo Gernsbach, és rájött, hogy a huszadik század innovációs lázában élő, egyre globalizáltabb emberiségének (először csak a férfiaknak!) felcímkézve el lehet adni az új irodalmi formát. Ő lett a science fiction keresztapja is.

Innentől kezdve az eredetileg európai irodalmi mozgalom átköltözött az Atlanti-óceán kapitalistább túloldalára. Megjelentek a profi sci-fi szerzők, és kialakult egyfajta modus vivendi: miről írhat a SF, hogyan teheti ezt, melyek a tabutémák. Ez persze beszűkítette a hangját kereső tematikát, de a korszakos zsenik (elsősorban, de nem kizárólag Asimov, Clarke, Bradbury, Heinlein) felbukkanása egyre érettebb műveket eredményezett. Ez persze a kívülről érkező alkotókat nem elégítette ki, a legendás Alfred Bester ezért is írt egy meglehetősen ledorongoló levelet a science fiction alacsony színvonaláról, így járulva hozzá a zsáner határainak feszegetéséhez.

De hiába jelentek meg olyan témák, mint a feminizmus, az átlag amerikai normáktól történő eltérő szexualitás, a pesszimistább tónus, egyfajta formalitás mindig is belengte a sci-fit. Az olyan különcök, mint amilyen Lem is volt, megmutatták, hogy nemcsak a Földön, de a megszokott stílusokon kívül is van élet. A Solaris, az Úr hangja sikertelen kapcsolatfelvétele, ez utóbbi regény – az amerikai megjelenési tapasztalathoz képest – szabálytalanabb szerkezete és vége kiemelte őt az egyébként minden szempontból profi és figyelemreméltó angolszász írók tömegéből.

Ráadásul Lem intellektuális vonalon mozgott. A science fiction, mint az „ötletek irodalma”, maga sem nélkülözhette a különös szikrákat, a „mi lenne, ha” ötletrohamokat, az elképzelt szcenáriók végiggondolását, a metaforikus ábrázolásmódból fakadó gondolkodás messzire futó nyomvonalát. Ha valaki elolvassa Lem 1964-es Summa Technologiae esszéit, megdöbben, mennyire modernnek hatnak az író gondolatai ma is. Tulajdonképpen, és ez zárójel nyitva, egy ideális világban nem a kitűnő stiliszta, de sokkal felületesebb gondolkodó Yuval Noah Harari nevétől lenne hangos a könyvkiadás, hanem Stanislaw Lemétől, és ezzel a zárójelet be is zárom.

Az 1977-es Star Wars bemutatója óta tapasztalható, hogy a film sikere mennyire betett az irodalomnak. Már Hemingway prózájára is hatással volt a filmnyelv, azonban Lucas űrmeséje bebizonyította, hogy a kalandoknak, a látványosságnak megvan a szerepe a befogadó életében. A sci-fi írók is gyorsan kapcsoltak, és 

az intellektualizmus, a képszerűen nehezen ábrázolható epizódok illedelmes visszahúzódása trenddé, majd normává lett.

Ezért érezni annyira Lemnél, hogy lám, itt egy író, aki gondolkodik, ír, majd minket is rávesz, hogy gondolkodjunk. Nem is volt jó véleménnyel a világtrendet diktáló amerikai science fictionről. Sőt, amilyen bajkeverő volt, ezt ki is mondta, és ezért megfosztották az amerikai science és fantasy írók tiszteletbeli tagságától is. (Lengyelül megírt, angolul megjelent egyik cikkének szóhasználata mindennél világosabban kifejezi véleményét: az ugyancsak nem átlagos Phillip K. Dick-et vizionáriusnak tartotta a sarlatánok között.)

Mi, magyar olvasók rendkívül szerencsésnek érezhetjük magunkat. Kuczka Péter és az akkori science fiction-könyvkiadás gyakorlata ugyanis szinte erőltette a szocialista tábor többnyire gyermeteg tematikájú és stilisztikájú műveinek megjelentetését – a néha veszedelmesebb gondolatokat tartalmazó nyugatiak kárára. Lem viszont nem B-tervként került a hazai olvasók elé. Kultusza hamar kialakult, és születésének centenáriuma jó ok arra, hogy újra elővegyük eme szédületes, zabolázhatatlan elme írásait, és elcsodálkozzunk a science fiction irodalom és gondolkodásmód sokszínűségén.

Az esszé szerzőjéről
Kánai András (1973)

Kommunikációs szakember és jövőkutató. Nappal díjnyertes kreatív, éjjel a közeljövő lovasa. A spekulatív fikcióval foglalkozó SFmag alapító szerkesztője és cikkírója. Legutóbbi kötete: Holnap történt (HVG Könyvek, 2018). 

Kapcsolódó
Vakon a csillagfényben – Lem 100, Solaris 60
Greff András (1980) | 2021.09.12.