(film/könyv) Nyáreste volt, az élettársam pezsgőt tett a jégre, megérkeztem és rögtön a kolozsvári Deák Ferenc utcában (Str. Eroilor) figyelő Victoria moziba mentünk megnézni a Once Upon a Time … in Hollywood c. vadiúj Quentin Tarantino filmet. Nagy Tarantino-rajongók vagyunk mindketten, én még a Kill Bill magasságában könyvet is írtam addigi munkásságáról, későbbi, altertörténelmi fordulatát ünnepeltük, akárcsak azt a filmszakmai pimaszságot, hogy egy döntően belsőben játszódó mozit (Hateful Eight) volt pofája 70mm-re forgatni. Brad és Leo, Margot és Al, pazar szereposztás, jó teaserek és trailerek, előre tudhatóan pazar hollywoodi téma: az up & comin’ fiatal és igencsak mutatós színésznő, Sharon Tate meggyilkolása 1969. augusztusában a Cielo Drive-on. Roman Polanski partnere éppen terhes volt, talán nyolcadik hónap, Polanski éppen Londonban forgatott, állandó party-arc tettestársa, Jack Nicholson sem volt jelen, csak egy lengyel operatőr és még néhány barát. Charles Manson és „családja” kíméletlenek voltak, a terhes sztárt éppúgy lemészárolták, mint az egész entourage-t. A Manson-család hippikötődésű és -életmódot űző brigád volt, Charles Manson antikrisztusi, valamint popsztári álmokat dédelgetett, brutális gyilkossággal került többrendbelileg a nagy és kis amerikai lapok címoldalára. Didion barátai szerint a hippiéra végét jelentette a kegyetlen mészárlás, és ha volt Tarantinótól rég várt témakör (saját Hollywoodjának bemutatása), akkor a Manson-sztori több, mint tökéletes választásnak tűnt.

Regényből – még inkább novellából – filmet írni normális működés; visszafelé neccesebb, próbálkoztam vele magam is (Kolorádó Kid – Vortexfilm; illetve Nyitott Könyvműhely; mindkettő 2010.), nagyon kell figyelni, hogy hozzon újat is, ne csak a forgatókönyv leírásokkal gazdagított re-publikálása legyen a filmregény. Én kimaradt jelenetekkel, meg a leforgatott anyagon túlmutató, szélesebb merítést csináltam, és Tarantino sem tett másként, ő sajátos filmológiai kitekintéssel gazdagította művét. Hogy Quentin Tarantino filmbuzi, azt nagyon régen tudjuk, a megismerkedés első pillanataitól, viszont ezt a filmbuziságot maguknak a dolgozatoknak a bő referencialitásából és interjúkból lehetett kihüvelyezni. A könyvben nem csak az a jó, hogy kivette a címből a ...-ot, amin már a filmbemutató idején ki voltam akadva, de ez a filmológiai, filmtörténeti kalandozás is nagy erénye. QT filmkritikusnak, -teoretikusnak, filozófusnak és nagybani mozgókép-esztétának álcázza magát, dübörög a camp és a filmtörténet, talán csak a jelenben élő legizgalmasabb filmkritikushoz (J. Hoberman – korábban Village Voice, ma, leginkább, The New York Review of Books) hasonítható. Kitalál filmeket, félreeső alkotásokat idéz meg, a filmtörténeti anekdotagettó bozótharcosaként csillogtat. Tarantino igazi hollywoodi bennfentes, persze a „Tinseltown” (értsd: Hollywood) becenevű tájegység bennszülöttje, ezért is voltak mélységes elvárásaink a filmötlet kiderülte után. QT annyira álomgyári aboriginál, hogy mikor Brad Pitt álompári álomesküvője történt Angelina Jolie-val, akkor az újasszony megtiltotta Tarantino és az akkor még köztünk lévő Philip Seymour Hoffman meghívását, mondván, ez a három arc nagyon cudar tud lenni együtt, nem szeretné romokban látni az álompár álomesküvőjét az álomgyár menzáján: a cudar arcokat nem is hívták meg. Pitt szerepe szerint Cliff Booth, világháborús hős és (talán) véletlenszerű feleséggyilkos, kaszkadőr, aki lenyomja Bruce Lee-t is (szerepében: Michael Moh), de elsősorban egy Rick Dalton nevű tévé-westernhős színész dublőre. Cliff Booth nem csak nevében hajaz Abraham Lincoln gyilkosára, de rasszista köcsög (don’t cry in front of Mexicans), és egy dramaturgiailag fontos harci pitbull szerető gazdija is. Pitt kocsija, mikor nem a főnöke Cadillacjét vezeti, egy kék VW Kharman Ghia: mely utalás QT korai múzsája, Uma Thurman balesetére egy hasonló autóval a Kill Bill forgatásán, ami miatt a viszonyuk megromlott.

Rick Dalton (Leonardo di Caprio) harca a kiöregedéssel hollywoodi harc – az öregedés-probléma a Jackie Brown óta gyötri Tarantinót, pedig az már több, mint 20 éve volt –, megvolt már a 15 másodperc hírnév, az Eisenhower-éra ('50-es évek) republikánus szuburbiáinak kedvenc műfajában volt anno motherfucking jócsávó-szerepe, de az idő nikkelszamovárként röppent, ma már csak motherfucking rosszfiúkat játszhat. A western zsánere is alászállt, az ún. Új Hollywood (Coppola, Scorsese, Lucas et alia) emelkedésének korában vagyunk, westerneket már csak spagettiországban gyártanak mindenféle Sergio keresztnevű emberek (Leone, Corbucci); szép sikerekkel, tegyük hozzá. A főbb szerepekre amerikai színészeket szerződtetnek, lásd Charles Bronson, Clint Eastwood, Eli Wallach vagy Lee Van Cliff szakmai életútjainak idevonatkozó részét a valódiságból, és a film/könyv egy jelentős történeti szála az italo-western és a giallo világának hívó szava, bár az olasz Vadnyugat olasz szereplőinek, például Claudia Cardinale vagy Gian Maria Volonte munkásságának nincs megadva a kóved, illetve csak annyiban, hogy Rick Dalton olaszországi kiruccanásáról egy Francesca nevű színésznőt hoz vissza Hollywoodba. De QT nem westernt forgat, mint mondjuk egy André de Toth, hanem westernforgatást forgat, mint Dennis Hopper a Last Movie-ban az egyszeri és megismételhetetlen Samuel Fullerrel a rendezői székben. Az Új Hollywooddal az öltönyös-szivaros producervilág épp megszűnőben ezidőtájt, az ellenkultúra épp átvenni készül a hatalmat, a konzi Rick Dalton számára a hippik (you don’t belong here) megtestesítője Dennis Hopper – akiről J. Hoberman a Módszertől az őrületig címen írt monográfiát –, Leo üvöltözik a Manson-hippikkel a Cielo Drive-on, dennishopperezi őket, egyikük, a Girls sorozatból ismerős Lena Dunham felismeri: jé, ő Dalton, a Bounty Law főszereplője. Amire társa a kocsiban az válaszolja: I don’t remember every fascist in a TV-show, they kill people. „Gyilkosokat” indulnak gyilkolni épp, ám az egyik lány meglép, mint Linda Kasabian, aki aztán a vád tanúja lett a való világban.

Sharon Tate, a texasi lány, aki „úgy vidéki, mint a gémeskút” (hogy egy ritka szerencsés magyar szinkront idézzünk a Jackie Brownból), feltűnő szépségével és közepes színészi képességeivel arat. Polanskit a Vámpírok bálja forgatásán ismerte meg, a szót tett követte. Tarantinónál Sharon Tate (Margot Robbie) betér egy random moziba, megnézni, nyilván sokadszorra, legújabb kész filmjét, amiben Dean Martin és Nancy Kwan oldalán nyújt extraorbitálisat, trapéznadrágban és buggyos sapkában cicaharcol. Már Polanski Tess d’Uberville-jére készül, antikvárba megy a Thomas Hardy-regényért – a tragikus kriminál-poptörténeti real world-eseménysort követően Tesst végül Nastassia Kinsky játszotta el 1975-ben –, fekete pulcsi, fehér miniszoknya, színben passzoló könnyű szattyáncsizma, nyilván mindenki megfordul utána a Sunseten vagy a Wilshire-en, hiszen ekkor Amerika még előtte van politikailag korrekt korának. (A noir műfajalapító filmje [Máltai sólyom] szoborformájú máltai sólyma finom referencia az antikváriusnál.) Persze mindenki iszik és cigizik is. Vietnam van, és „Dead Kennedys”, de ez nem mutatkozik sem a vásznon, sem a regényben. Amerika nagy ország, nem kell minden kis problémára hederítenie.

A hippiéra ugyanakkor nem kis probléma, mindmáig része az ottani kollektív tudattalannak, egy nagyon fontos, bár ma már kicsit lenézett generáció (lásd: OK Boomer!) szocializációjának ideje. A Haight és az Ashbury sarka San Franciscóban, Ginsberg sit in-je a Golden Gate Parkban, Ken Kesey LSD-tesztjei La Hondában, Hunter Thompson motorozásai a Hell’s Angels-szel, draft dodgers (katonai szolgálatmegtagadók) és Jefferson Airplane, Grateful Dead és sokan mások; a Flower Power hagyománya progresszív tradi, ha ma nem is trendi. A film első megtekintésénél kiakadtam, mint a biciklilánc, hogy Tarantino ezt az egész egészet a filmből kihüvelyezhetően csak Mansonnal azonosítja.

A könyvet olvasva, a filmet újranézve megengedőbb lettem, noha fenntartások maradtak.

QT regénybeli filmanekdotáinak, kisesszéinek filmbeli párja az archívnak készített kamutrailerek és filmkőkorszaki leletekre hajazó újdonat forgatott mozgóképek részletei. Szereti az ilyesmit, majd 25 éve a Jackie Brown géppisztoly-reklámfilmjére is külön kreditet kért magának a végefőcímben, de olyan is van, hogy az ilyesmit átengedi, mint mikor a Friedrich Zoller (Daniel Brühl) itáliai templomtoronyból elkövetett jenkocídiumából (amerikai-irtásából) készült goebbelsi kamufilmrészletet Eli Roth (the Bear Jew) rendezhette az Inglorious Basterdsben. QT régi trükkje mitikus események mindennapivá tétele, igaz, ezek mozi-, és popmítoszok, és a Brigantyk óta szívesen jár át a valóság leképezett mása és a kapcsolódó fikció realitássá tétele közötti finom vonalon, ez itt sincs másként, de más előzetesen is számítottunk reá.

Hogy QT a meglévő dolgaival rutinszerűen arccal a pénztár felé fordul, az se nem kivetnivalósos, sem nem meglepődési. Tavalyi hír, hogy a Ponyvaregény kimaradt jeleneteit nem egyszerűen DVD-extrának adta el, hanem kivárta vele a blockchain-forradalmat és NFT-ként (Non Fungiable Token) értékesítette nem középiskolás fokon. A Once Upon a Time in Hollywood c. regény is ennek a folyamatnak eleme, az vesse rá az első követ, aki nem így csinálná; én nyilván nem tettem. Az altertörténelmi vég nem meglepő, a fiatal exportfeleséges epizód is a’ zéletből merítve – Quentin Tarantino néhány éve feleségül vette Daniella Pick izraeli modell & színésznőt, annak a Tsvika Picknek a lányát, aki az un. „Gomulka-aljiával” érkezett 1968-ban Lengyelországból, ott szórakoztatóipari ikon, és pont azt a szerepet tölti be a zsidó állam popkultúrájában, mint Balázs Pali a magyarban –, a spagetti-westernek és a giallo iránti vonzalma sem mai keletű.

*

(bigger picture) A hatvanas évek Kaliforniájának talán legelhivatottabb riporter-esszéistája a minap, 2021 karácsonya előtt New Yorkban 87 évesen elhunyt Joan Didion. Didion a New Journalism-nek nevezett fontos irály vezérképviselőnője, olyan meghatározó, ikonikus zsurnalisztákkal szokás együtt emlegetni, mint Gay Talese, Jimmy Breslin vagy akár Hunter Thompson, a fő különbség velük szemben, hogy Didion fikciót is írt, nem is akármilyet (magyarul: Imádságos Könyv [regény]. Európa, Bp. 1981.; A mágikus gondolatok éve. Európa, Bp. 2017.), ebben is hasonlít a neozsurnalisztikai mozgalom atyamesterére, Tom Wolfra. Didion nem csak sokáig volt a hatvanas évek túlélője, de egyik vezető szemtanúja is, noha azt állítja magáról, hogy ő rossz megfigyelő, de épp ez a távtartás, és részletgazdagsága, a bits&pieces-re odafigyelése teszi a legfontosabb vallomásos tanúságtevővé. A „hollywoodi polgár” White Album c. 1979-es kötetében számol le a hatvanas évek életérzésével. The Decline and the Fall of the 60's címen írt Robert Towers érzékeny kritikát a Fehér Albumról a The New York Times-ba, a napilap 1979 június 17-i számába, Didion ebben egy elveszett forgatókönyv életérzésével ír Linda Kasabianról, a Manson „család” tagjáról, aki bár elindult a Spahn Film Ranch-ről sztárt ölni a Cielo Drive-ra, de a végén mégis fellázadt az értelmetlen mészárlás ellen. Lindáról nem csak egy 90-es évek végi brit rockcsapat vette a nevét, szerették az ilyesmit, amero-popban utaztak szigetországi létükre, és a Kasabians gitárosa is az ismert másik Drakula-imperszonátortól, Boris Karlofftól kölcsönözte színpadi nevét; Linda Kasabian volt az egyetlen „családtag” a perben, aki a főkolompos Charles Mansonra vallott. (A kasabian főnév egyébként a Los Angeles-i Echo Parkot benépesítő örmények nyelvén hentes és mészárost jelent, és Linda nevének jelentése ellen fordult.) „Mikor először találkoztam Linda Kasabiannal 1970 nyarán, netten középen elválasztott frizurát viselt, semmi smink, Elisabeth Arden-féle Blue Grass parfümöt hordott magán és olyan vasalatlan kék egyenruhát, amit a Los Angeles megyei Sybill Brand női börtön bentlakói viselnek. Védőőrizetben volt a Sybill Brand-ben, várta, hogy a vád tanújaként beszélhessen a perben. Megkérdeztem Lindát, mi volt az események sora, ami a Spahn Movie Ranch-re (a »Manson család« bázisa), majd a női börtönbe vitte Sharon Tate, Abigail Folger, Jay Sebring, Wojtek Frykowski, Steven Parent, valamint Rosemary és Leno LaBianca meggyilkolásának vádjával. »Mindennek az volt a célja, hogy tanítson nekem valamit« mondta Linda.” A nagy amerikai bűntények listájának előkelő helyén tanyázik mindmáig a Sharon Tate-gyilkosság, az alternatív vég a kimasszírozás eszköze, mint a Becstelen brigantyk befejezése, ami az Atlantic Monthly szerint maga a kiköpött Jewish wet dream, de ahogy Tarantino ott élesen szembe tudta állítani a jót és a rosszat, itt most saját mozimitologikus közelítése a konzervatív westernsorozatok felől a Manson-családdal azonosított ellenkultúrával sokkal remegőbb lábakon áll. „Tudom, hogy Linda Kasabian pásztori lelkibékéjéért menekült New Hampshire-ig, ahol meglátogattam; és ő is meglátogatott New Yorkban, és a Staten Island-i kompra szálltunk a gyerekeinkkel, hogy megnézzük a Szabadságszobrot” -  ezt is Joan Didion írja e témában, ahogy azt Tarantino is teszi, csak Didion jobban írja.

Quentin Tarantino: Volt egyszer egy Hollywood. Fordította Sepsi László. Budapest, Helikon, 2021.