Minden Amerikába utazásomkor úgy érzem, hogy hazaértem. Pontosan tíz éve voltam ott utoljára, de amikor a reptérnél metróra szállok, olyan, mintha soha nem hagytam volna el az országot. Csak egy fokkal nagyobb tatyóm zavar kissé, majdnem ott is hagyom, amikor kiderül, hogy le kell szállni. Akkor már majd harminc perce ültem többed magammal a mozdulatlan metrón. A harmadik megállónál nem ment tovább. Ott ragadtunk, a különböző hátterű, bőrszínű, felekezetű emberek zúgolódás nélkül lépcsőztek le a magasvasúti sínek mellől New York egy ismeretlen részén egy mentesítő buszban reménykedve. Persze nem jött. Az is csak másnap derült ki számomra, hogy előző este, a New Orleanst korábban letaroló Ida hurrikán meglepte a keleti partot. Egész negyedeket árasztott el az ár, házakat döntött romba, szuterénba szorultakat gyilkolt és megállította a városi körforgást. Áramtalan, szemetes vízzuhatagban fürdött a metró. A város nagy része lebénult.

Időbe került, amíg eljutottam Brooklyn Ditmas negyedébe, ahol egy kedves ismerősömnek köszönhetően egy hónapig meghúzódhattam. Házigazdám a Yale francia tanszékén oktat műfordítást, és érkezésem örömére összerántott egy házibulit. Vendégei francia tudorok és vegyes témájú irodalmárok voltak, sőt Bartis Attila amerikai kiadója is tiszteletét tette. Kiderült, hogy Bartis is főzött rájuk – tőlem palacsintát és körözöttet kaptak. A kiadóval később a hó végi Brooklyn könyvfesztiválon is összefutottam. Magyarról angolra prózát fordítók után érdeklődött. Előkotortam neki pár nevet.

Brooklynból a Connecticut állambeli Pleasent Valleyba buszoztam. Itt tartották az ez évi beatköltészeti fesztivált, amin közel ötven költő vett részt, és amire végül is a meghívást kaptam, hogy immár személyesen is átvegyem a babérkoszorú életműdíjat (Hungary Beat Poet Lauerate Lifetime Award). Ezt rajtam kívül Anne Waldman költő és a 91 éves David Amram zenész kapta meg 2020-ban. Nem akárkik ők, tehát tripla az öröm. Anne Waldman a 70-es évek eleje óta kapcsolódik a beatköltőkhöz, míg David Amram az első fehér zenész, aki Langston Hughes és más fekete költők és zenészek példáját követve tartott impromptu jazzköltészeti estet egy manhattani klubban 1957-ben, és nem akárkivel, hanem Jack Kerouac-kal, amit évekig tartó együttműködés követett a költővel. A fesztiválon saját A Hermit Has No Plural című kötetemet mutattam be. A könyv első pár verse angolul és magyarul egyaránt szerepel, így azokat párban olvastam fel. Az idegen nyelven elhangzó versek megbizsergetik a hallgató fülét és simán illeszkednek az angol változatba. Ez az előadásmód megtetszett David Amramnak is, aki a beatfesztiválon zongorán végigkísérte minden költő felolvasását, és közös performance-unk után meghívott következő koncertjére fellépőnek a Greenwich Villagebe. Na, az nem volt semmi. A színpad elé valódi gyepszőnyeget terítettek, ezen közel száz ember kényelmesen üldögélve élvezte a bulit, amelyen saját verseimen kívül Jack Kerouac egyik versét is felolvastam. David Amram és zenekara egyhuzamban öt órán át játszott. A közönség, köztük a Halász Péter-féle színház egyik alaptagja, szemmel láthatóan élvezte öt-tíz percnyi magyar-angol nyelvű felolvasásom.

A díjátadó kapcsán egyéb meghívásokat is kaptam különböző szervezőktől a frissen megjelent, kortárs magyar költők műveit tartalmazó angol nyelvű antológiám bemutatására.

Woodstockban igazi piknikhangulatot teremtett a helyi könyvesbolt tulajdonosa. A kertben tartott felolvasáson a közönség kört alkotva, az egyensúlyozó kőszobrokat nem ledöntve, borozgatva vett részt az eseményen. Lila Dlaboha ukrán–amerikai költőnő vezette fel az estet forradalmian misztikus verseivel. Utána én következtem, és saját verseim mellett bemutattam az angol nyelvű They’ll Be Good for Seed című kortárs magyar költészeti antológiát, melyen négy évet dolgoztam és a Buffalo városi White Pine Press jelentette meg ez év szeptemberében. A kötetből Tóth Kriszta-, Murányi Zita-, Lázár Júlia-, Lanczkor Gábor-, Tatár Sándor- és Jász Attila-verseket olvastam fel angolul, és nagy örömömre pár példányt meg is vásároltak. S immár az antológia a Woodstock Shivastan Poetry Ashram: Book Store, Art Gallery & Giftshop nevű boltban is kapható.

Baltimore-ba vonattal utaztam, amely sokkal kényelmesebb és kevésbé szardínia érzetű, mint a busz. Itt jut eszembe, hogy a maszk minden zárt helyen kötelező Amerikában. Vonaton, buszon, metrón, kocsmában, boltban, áruházban, sőt kocsmába be sem engednek, csak ha az illető megmutatja védettségi-oltási igazolását személyije társaságában.

Baltimore-ban Samuel Miranda Puerto Rico-i költővel, festővel olvastunk fel a sajnos kevés számú, de fantasztikus hallgatóság előtt. Bár az estet streamelték a szervezők, tehát többen is láthatták „élőben”.

Az USA-ban a járvány miatt sokkal kevesebb eseményt tartanak, inkább zoomolják a bulikat, mivel az emberek nagy része óvatosságból csak a nélkülözhetetlen dolgokat intézi el személyesen. A Broadway-i színházak is negyed- és félházzal mennek, néha több a színész, mint a néző. Költészeti estek is inkább képernyő előtt zajlanak. Mindenesetre ezen az esten is bemutattam az antológiát és a saját kötetemet is. Másnap házigazdám, aki Allen Ginsberg költőkirályt első magyarországi útjára elkísérte, körbeautózta velem a várost. Megálltunk egy-két múzeumnál. Bátran merem ajánlani pl. az American Visionary Art Museumot. Ráadásnak olyan autentikus tengeriherkentyű-étteremben voltunk, hogy le a kalappal. Egy pohár whiskyvel búcsúztam Baltimore-tól.

New Orleans még nem heverte ki Ida viharát, amikor odaértem. Mindenhol kék ponyvával letakart házakat láttam, mert Ida magával vitte a tetőt, az utcákon kidőlt fák és egyéb törmelék hevert, sőt a szegényebb környékről még a háztartási hulladékot sem vitték el. De az nem igazán zavarta az ottaniakat. Turista ugyan nem volt egy szál se, de a helyiek helyettük is járták a várost, buliztak, kocsmáztak, zenéltek, énekeltek, táncoltak az utcán. A felolvasás a Domino nevű bárban zajlott, komoly telt ház előtt, mondom, a New Orleans-iak mindennek fittyet hánytak. Itt három költő társaságában olvastam fel. Marian D. Moore fekete, zsidó vallású idős költőnő, Dylan Kriger huszonéves performance költőnő és a város ismertebb költői közé tartozó Dennis Formento alkotta vegyes csapatunkat. A bár tulajdonosa számolatlanul hozta a whiskyt és minden alkalommal megölelt, de sajnálatára csak köszönömre és borravalóra futotta tőlem.

Louisianai második felolvasó estemre a 100 ezer költő a változásért mozgalom keretein belül került sor Abita Spring városának Women's Center for Healing and Transformation kertjében, ahol mintha leutánozták volna a woodstocki eseményt. Itt is piknikhangulat uralkodott a körbe rakott székeken üldögélő hallgatóság között. A felolvasást helyi költők kezdték, rám a szürkület beálltakor került sor, és így jó pár verset kézi fényszóró segítségével olvastam fel, ami ugyanakkor egyértelműen hozzáadott a sikerhez. A versek szintén meghozták a vásárlói és a kommunikációs kedvet és ennek megfelelően közös vacsorával, zydeco zenekari aláfestéssel ünnepeltük a költészetet az Abita Sörfőzdében.

New Yorkban, a már említett Greenwich Village-i bulin kívül két jelenésem volt. Az egyik az újabban Liszt névre hallgató magyar kulturális intézetben valósult meg, amelyen csak úgy lehetett részt venni, ha valaki előzetesen regisztrált, és csak minden harmadik széken lehetett ülni. Nekem nem kellett regisztrálni, viszont a portás nem tudott az estről és nem akart beengedni. Kiderült, hogy a szervezők valamilyen oknál fogva, gondolom felsőbb utasításra, nem hozzák a portás tudomására a napi programokat. Az est mindezek ellenére jó hangulatban zajlott le, egy kis vita a portással belefért.

Amerikai felolvasó és könyvbemutató körutam utolsó állomása a Brooklyn Public Library-ban, azaz a brooklyni közkönyvtárban volt. Helyesebben a könyvtár programszervezői által létrehozott éteri térben, ahol Dennis Maloneyval, a They’ll Be Good for Seed című kortárs magyar költészeti antológia amerikai kiadójával beszélgettünk a kötet létrehozásának körülményeiről és felolvastunk pár verset a kötetből. Érdekes, hogy egy bizonyos verset mind a ketten kiválasztottunk felolvasásra, mégpedig Jász Attila Dream-Mirror (Álomtükör) című versét, amit Dennis angolul, én magyarul olvastam fel.

Volt, ami sajnálatos módon kimaradt az előre megtervezett útból, de ami nem történt meg, arról nincs mit mondani. Indulásom előtti napon még kiruccantam a Brooklyn könyvfesztivál utolsó nyüzsgő napjára, ahol kiderült, hogy nincs minden veszve. Közel 150 brooklyni kiadó volt jelen – na jó, nem mind brooklyni és nem mind kiadó, mivel ott volt a New Direction Books, és jó pár manhattani egyetemi kiadó mellett egyetemi folyóiratok, sőt egy helyi szervezet is, amely pályázati lehetőségekről tájékoztatta az érdeklődőket. Remek volt érezni a könyvkedvelői lüktetést kiadói és olvasói oldalról egyaránt.