Újrakezdett történelem, még mindig háború, gyerek a „forradalom"-ban és a fronton
Fotó: valaszonline.hu
Újrakezdett történelem, még mindig háború, gyerek a „forradalom"-ban és a fronton

Nem hiszek abban a zsurnalisztikai közhelyben, hogy kisgyereket vagy szőrös állatot kell a címlapra tenni, mert az adja el az újságot. Aktív újságíró koromban sohasem támogattam, hogy strandlabdával játszó bébifóka kerüljön az első oldalra, nem szeretem a gyerekeket használó propagandát. De a gyerekkori narratíva a történelemről mindig ütős, elég csak Dragomán Fehér királyára gondolnunk. Két könyv Albániától Harkivig, Londonig és a Liffey partjáig.

1991 koraősze volt, a háborús Jugoszláviából kanyarodtunk Albániába útitársammal, egy bécsi grófnővel, akiről nem tudom, hogy az utolsó albán király, Zogu magyar grófnejének rokona volt-e, de azt tudom, hogy a magyar arisztokrácia keresztül-kasul házasodott, szinte mindenki rokonságban volt mindenkivel. Albánia, a sasok és a siptárok földje, a vérbosszú és a komcsi időkben menőnek számító Skanderbeu konyak hazája viccek tárgya volt, a jugoszláviai Koszovó volt nekik az NSZK, egy Tordai Terijük, vagy Ernyey Bélájuk sem volt, szamárhát volt a legelterjedtebb közlekedési eszköz, olasz tévét néztek, onnan tudtak olaszul, sőt, tiszta időben a tengerpart bizonyos részeiről lehet látni Barit, Pugliát, ahol már régen is, ha kimondták az „albanesi” szót, akkor ahhoz furcsa hanglejtés és grimasz társult. ’91 őszén volt két hete, hogy Tiranában elbontották a kommunista diktátor szobrát, az albán rendőrség már az olasz államtól kapott vadiúj Fiatokkal közlekedett a szinte kizárólag kátyúkból álló utakon, mert már akkor „gumibotexport” volt a válasz a „migrációs nyomásra”. Az északi gégek és a déli toszkok döntően muzulmán országa volt Albánia, ahol minden mecsetet elbontottak, viszont aprócska, kerekded betonbunkerek pettyezték a szemhatárt és simultak a tájba. A legszürreálisabb utazásom volt, pedig már addigra is jártam egy-két teremben, láttam karón varjút, nem kevertem Gizikét a gőzekével. Kevés országot éreztem olyan nyomasztónak, mint Albániát akkor. Találkoztam egy emberrel, Fatos Lubonjának hívták, akkortájt szabadult politikai fogoly volt, 1973-ban egy nem publikálásra szánt verse miatt ítélték el – Magyarországon pont ekkor volt az utolsó íróper, Haraszti Miklósé (Darabbér), de az rövid felfüggesztettel zárult –, Lubonja elmondása szerint büntetése harmadát „magánzárkában”, egy földbevájt gödörben töltötte, életbenmaradása csoda. Na ebben az időszakban kezdődik Lea Ypi albán írónő, a London School of Economics politológus tanárának most megjelent önéletrajzi regénye a Szabadon. Mire felnőttem, véget ért a történelem. Ha akarom, ironikus a cím második fele, tudjuk, a Francis Fukuyama-i hurráoptimizmus délibáb volt csupán, nem győztek végleg a béke, a szabadság és a demokrácia erői. Ypi könyvének témájához hasonlót rég olvastam, Bashkim Shehu könyve – L’automne de la peur; A félelem ősze – volt hasonló, az egy tőrölmetszett sztálinista csisztka története; a szerző a főfőnök Enver Hoxha által kegyvesztetté tett és rejtélyes körülmények között agyonlőtt Mehmet Shehu volt miniszterelnök fia – ez volt az utolsó albán témájú olvasmányom úgy huszonöt-harminc éve. Bashkim Shehu akkoriban Pesten élt, bejárt a Narancs klasszikus, Mészöly utcai szerkesztőségébe, aztán Barcelonába költözött, tényfeltáró énregénye Párizsban jelent meg. Lea Ypi sem sima közember, dédapja, Xhaferr Ypi bég jó száz éve volt Albánia miniszterelnöke, Mussolini fasizmusával pacsizott, de ezt a tényt titokban tartották a kis Lea előtt, nehogy szóba hozza az iskolában, annak internálás, börtön, kivégzés is lehetett volna a vége. „Miközben otthon a csendes beleegyezésnek, társutasságnak tűnő hallgatás volt az úr. Így arról sem esett szó, hogy valójában muszlim vallásúak (lennének, hagyományosan), hisz a mecseteket is mind lerombolták”: Szerbhorváth György recenziója az Átlátszón. A kis Lea (szül.: 1979) a családban az olasz Brigate Rosse szélsőbalos terrorszervezet után viccből Brigadistának hívták, tizenkét éves, mikor elkezdődnek a változások e kis és végletesen elszigetelt balkáni országban, az utolsó sztálinista periférián. Milyen is lett az 1991 utáni Albánia? Vadkapitalizmus nyilván, koszovói szolidarizálás, Nagy Albánia vízió, „tüntetések, halálesetek, fosztogatások”. Maffia. Nekem egy albán maffiózó mondta egyszer azt, hogy „a halál közelebb van hozzád, mint az inged” – igaz, ezt nem Albániában, hanem a Szent István körúton mondotta –, amikor az albán Keresztapa-nagyeposz forgatókönyvének tervét igyekeztünk eladni neki filmszínész üzletbarátommal. (Az albán maffia komoly dolog lett, az Alex Rudaj vezetésével Dél-Bronxban működő bűnszervezetük nem csak a helyi, afroamerikai gengsztereket verte ki a környékről, de becsatlakozott hatodik „családként” a New York-i olasz maffiaklánok közé, ami nem kis teljesítmény. Olaszországban a nápolyi Camorra és a calabriai 'Ndrangheta partnerei, Szerbiában és másutt az albán fagylaltozók hálózatára épít a kábítószerkereskedelmi „Balkán út”, főszereplője az albán szervezett bűnözés.)  Albánia a rendszerváltások vadabb fajtáját kapta. Lea Ypa tranzitológiai narratívájában felbukkan egy Olaszországba menekülő 13 éves barátnő, akit ott 18 éves fiúbarátja/stricije futtat kurvaként, aztán maffiózók, munkájukat vesztő kikötői romák, koldusok, egykori Sigurimi besúgók (az albán kommunista titkosszolgálat, melyhez képest a román Securitate kisdedóvó volt) és más, színes, érdekes emberek és történetek. Ebben a tranzitológiai narratívában a rendszerváltás annyit jelentett, hogy „nyílt jó néhány kocsma és éjszakai klub a városban. A tulaj általában embercsempész, drogdíler vagy szexkereskedő volt”. Ypa részletesen ír az 1997-es évről, mikor az egész országot elöntő, majd bedöntő piramisjáték következményeképp polgárháborús állapotok köszöntöttek Albániára, a Kalasnyikov-golyók a 18 éves Lea ablakpárkányán pattogtak, könyvében a szerző az ekkori naplójegyzeteit közli. Kiderül az olvasó számára, hogy anyja Olaszországba menekült testvérével, a család széthullott, majd ő maga is külföldre megy egyetemre. Hála az arab befektetőknek eladott, korábban visszaperelt tengerparti tulajdonnak, már nyugodtan beülhetett egy étterembe Nyugaton is, ahol új-újbalos barátaival Marxról, Che Guevaráról, Trockijról is diskurálhatott, és akik számára a szocialista eszmék egészen más olvasatot jelentettek, mint neki, aki a legbrutálisabb sztálinista diktatúrában és mélységes szegénységben nevelkedett. Lea Ypa könyve politológus regény – némileg hasonló Giuliano da Empoli e hasábokon is emlegetett könyvéhez –, azzal a különbséggel, hogy Ypa könyve énregény, Bildungsroman, ami arról beszél, hogy nagyonis nem ért véget a „történelem” (lásd: Fukuyama), nem jött el az örökbéke (lásd: Kant), más díszletek és más inerciák között, más Zeitgeistben, de ugyanúgy folytatódik a nembeli lényeg és az antropológiai állandó, ami a háború. „Ha az ember már megtapasztalt egy rendszerváltást, nem nehéz hinni benne, hogy még egyszer megtörténhet. A cinizmus és a politikai közöny elleni harc gyakran vezet morális kötelességtudathoz” – mondja, amihez képest nem az a baj, hogy 18 évesen elhagyta Albániát Itália irányában, hanem az, hogy állítása szerint azóta sem ment soha vissza.

Az elmúlt hetekben Harkivról hallok Gáza mellett, mikor a háborúról hallok. Csak füstölgő romok maradtak, gyerek is meghalt a siklóbombával célba vett ukrán barkácsáruházban – írja riportjának címében Harkivból az egyik legelkötelezettebb ukrajnai haditudósító conflict journalist, Makai József. A gyerek, aki meghalt a le-siklóbombázott barkácsáruházban, egy 12 éves kislány volt. Most jutott el hozzám Jeva Szkaliecka egyestés könyve, a Nem tudod, mi a háború. A szerző 12 éves volt, mikor írta két évvel ezelőtt. Bár már akkor megjelent magyarul, és sok helyen szemlézték, például itt is; mikor az új orosz offenzíva döngeti a kelet-ukrán Harkiv kapuit, levettem a polcról a kislány könyvét és elolvastam. Az első nap, a háború első napja: hangos, fémes zaj, megszólalnak az autók riasztói, kézi gépfegyverek vagy rakétavetők hangjait hallja – fogalma sincs, mi van, harci gépek szálltak fel az oroszországi Kurszkban, bombáznak, a robbanások egyre hangosabbak, később gyerekek esnek csapdába – viszik őket Oroszországba, átnevelésre, orosznak. Úgy 27 hónappal ezelőtti élmény az első, ami eszembe jut. Nem tudom, hogy Budáról mentem-e Pestre, vagy Pestről Budára, de hirtelen ötlettől vezérelve 2022. március első napjainak egyikén leszálltam a 4-6-os villamosról a Nyugatinál, még nem volt ott a főpolgármesteri hivatal által üzemeltetett, ukrán menekülteket segítő kis iroda az aluljáróban, de a „viccpárt” hasonló célú sátra már állt a pályaudvarral szemben, gondoltam, benézek a vasúthoz, mi ott a helyzet. A peronon háborús menekültek tolongtak, civilek és professzionálisnak tűnő segítők segítették őket, amikor felfigyeltem egy tizenévesnek látszó lányra. Némileg oktondi küllemű, kerekszemüveges leányzó állt a peronon, egyik kezében egy zöld pulóveres kutya (tacskó) pórázát tartotta, a másikban egy táblát, angol és cirillbetűs szöveggel. Az angolt idézem: „We are giving out a couple of things along with a hug if you need” (+szivecske). „Ajándékozunk egy pár dolgot egy öleléssel együtt, ha szükséged van rá.” Erre a lányra gondoltam az újabb, mostani harkivi támadás idején, amikor Jeva Szkaliecka könyvét elkezdtem olvasni. A traumatizált gyermekkor általános és régi témája az irodalomnak, a rossz kibeszélése kikönnyít, az elbeszélt átok már nem ugyanaz, mint a csendben belülről romboló. A kibeszélés alapvető pszichológiai igény. Jeva átlagos ukrán kislány egy szovjetkori panelből, a nagymamája neveli, apja valahol külföldön, nem az élet napos oldalát járják, de a gyermek a nagyival elvan azért. A nagyanyja Irina mami, szülei kétéves korában váltak el, az apjáról nem sok szó esik. Anyja Törökországban lakik, nem jött haza a háború kezdete után. Zongorázik, barátai vannak az iskolából, mikor a másfél milliós kelet-ukrajnai várost pont az ő városrésze felől megtámadja az agresszor. Mindennapokból zuhan a pokolba, a háború előtt már szilánkosra tört családdal. Harkivnak a keleti oldalán fekvő panelban lakik, és a pincébe kell menekülniük. Elem Klimov Igyi i szmotri (Jöjj és lásd) c. 1985-ös filmje ötlik fel először, ahol a főhős gyerek arcának a rohamos, filmidő alatti megöregedésének, megráncosodásának, bőre kiszáradásának vagyunk tanúi, valahol Ukrajna, vagy Belorusszia sáros, mocsaras vidékén a világháborúban. Elem Klimov filmje az egyik legjobb mozi, amit a háború őrületéről láthatni – a másik szerintem Coppolától az Apokalipszis, most rendezői verziója, de abban nincs kisgyerek, ha csak a 17 éves, Lawrence Fishburne játszotta rock’n’roll bolond tinédzsert nem vesszük annak, akit aztán egy nyílvessző öl meg a folyami naszádon. A háború meglátszik a gyermekek arcán, Klimov filmjének főszereplőjén pedig nagyon meglátszik. Mikor a pesti fotós, Hajdú D. András a norvég közszolgálati tévének dolgozva 2022 nyarán az éppen felszabadult Herszonban járt, akkor kattintott egy olyat, egy herszoni kisfiút, akinek arcában a Klimov-film Florjája is benne van, és akinek a megráncosodott, őrült tekintetű arckifejezése elmondja, hogy mit is jelent a háború. A könyvben van pár fotó Jeváról, azon nem látszik ez a háborús metamorfózis, mert viszonylag hamar sikerül kimenekülniük. „Az ukrán hadsereg felszólított, hogy hagyjuk el a panelek pincéit, mert nem biztonságos odalent.” A negyvenes popénekes, Olekszij Potapenko Insta-sztoriját idézi Jeva: „Az ukrán csatornák miért nem mutatják a Szcsasztjában (Luhanszk megye) kibontakozó színtiszta poklot?”. „Az oroszok Kijev felé tartottak, de a tankjaink feltartóztatták őket.” Tavaly voltam Hosztomel mellett, a katonai repülőtér közelében, ahol egy gyorsan felhúzott orosz bázissal végzett a kazettás bomba, az ukránok ténylegesen itt állították meg az oroszokat, felrobbantották a kifutópályát. Ha ott le tudtak volna szállni a nagyöbű orosz szállítógépek, páncélosokat, kiterjedt csapategységeket szállítva Kijiv mellé, akkor megvalósult volna Putyin édes álma: gyors győzelem a Blitzkrieg végén. De nem tudtak leszállni, csak a főváros környéki elővárosokat – Bucsát, Irpinyt, Borodjankát – pusztították az oroszok, kegyetlenkedtek és civileket mészároltak. Amikor a könyvben idézett The Guardian szerint „hős született”, a zöldpólós hadfi, korábban tévéelnököt játszó médiasztár, aki az lett a mában, mint egy korábbi nemzedéknek Che Guevara, és ő könyörgött a Nyugatnak, hogy „akadályozzák meg a népirtást.” „Lengyelek sietnek az ukránok segítségére” – írja Jeva. Mielőtt tavaly Kijivbe és Bucsába vonatoztam volna, megnéztem a Wolin (Volhínia) c. lengyel filmet, mely a világháborúban mutatja meg, hogy a náci szövetséges ukrán UPA és OUN hadseregek milyen különös kegyetlenséggel végeztek úgy százezer katolikus lengyel paraszttal a címbeli régióban. Történelmi sérelemnek ez mély és komoly, erkölcsi emelkedettség a lengyel társadalomban, hogy ezen túl tudtak lépni. Eszembe jutott egy magyar-román összevetés, de elhessentettem, hogy mi lett volna a magyar reakció, ha Romániát támadták volna meg az oroszok. Jeva könyvének olvasása közben még egy film, a 2018-as, méltatlanul visszhangtalan Donbasz (Szergej Loznyica rendezőtől) jutott eszembe – önbeteljesítő kiterjesztése lett ez az antológiafilm az akkor még csak a Donyecki-medencében zajló háborúról, árulásról, fake newsról, háborús nyomorról, ízléstelen lila öltönyökről és kegyetlenkedő lakosságról. „A férjem maradt harcolni – mi akkor megyünk vissza Harkivba, mikor győztünk” – mondja útközben egy ismerős. Jeva és Irina mami Dnyiprón és Lviven keresztül Uzhorodba (Ungvárra) keveredik, útközben, a mukacsevói (munkácsi) vár mellett vonattal elhaladva összenézhettek Lorántffy Zsuzsanna szellemszemével, majd megérkeztek Budapestre. Talán találkozik az ölelést kínáló pulóveres kutyás lánnyal, talán nem, mindenesetre arról ír, hogy életében először „Európába” érkezett, szép és idegen, a magyarok nemhogy oroszul nem beszélnek, de angolul sem. (Sajnos eléggé igaz.) Az őket befogadó Attila jófej. Fővárosunk látványos. Aztán továbbmennek Dublinba, a Liffey partjára, ott téblábolnak, mint Joyce Odüsszeiájának szereplői.

Ezeken a hasábokon, a korábban jelzett cikkben írja Gyürky Katalin, hogy „kísértetiesek az együttállások Anne Frank és a 12 éves harkivi kislány, Jeva Szkaliecka naplója között”. Igen, ez nálam is előjött, azzal, hogy Jeva azért rosszabbul ír. Az 1749 recenzense nem tudott „szabadulni attól az érzéstől, hogy ezt a szöveget nagy százalékban nem a kislány írta”. Jeva könyve fejezetnyitó világsajtó-idézetekkel kezd, nyilván senki nem téved nagyot, ha azt mondja, hogy ez az angol kiadó szerkesztői munkája, a zsurnálidézetek csak az angol nyelvű sajtóból vannak, és kicsi az esélye, hogy a kislány Harkivban mondjuk pont az Irish Timest olvasta aktuálisan. Gyürky Katalin azonban keményebb: „a nyilván jó pénzért ki- és eladott naplóján keresztül azt érzékeltették vele, hogy egész nyugodtan kérkedhet a nemzetét ért sorscsapással, hisz jól jár vele és jól megél belőle: őt és a nagymamáját biztonság, kényelem, új iskola, lakás, könyvkiadó, benne szerkesztők hada, azaz valóban tündérmese fogadja az Ír-tenger partján: (...) Ennek tükrében a hazájában történt szörnyűségek nemcsak, hogy relativizálódnak, de a naplóján keresztül jól jövedelmező, eladható termékké degradálódnak Jeva szemében. Ami nem pusztán ízléstelen, de rendkívül káros is lehet a gyermekre nézve, hiszen tizenkét éves korára felsőbbrendűségi érzést alakíthat ki benne mindazokkal a Harkivban maradt osztálytársaival – sőt, minden egyes honfitársával szemben –, akiknek ez a ’tündérmese’ nem adatott meg. Azaz mindez a gyermekkorban kialakuló és kialakítandó szociális érzékenységet és együttérzést öli ki Jeva Szkalieckából. Abból a kislányból, aki biztos, hogy nem ilyen szándékkal kezdte el írni a naplóját.” A recenzens propagandának tartja, én csak Anna Frankhoz képest gyengébbnek, igen, sok a könyvkiadói beavatkozás, olvashatóvá, eladhatóvá, könnyfacsaróvá tétel, de – nekem legalábbis – az osztálytársaival, barátaival folytatott csoport-chat és az sms-ek hitelesek.  És az azért nagyon sűrű.

„Nagyija: Hallottad a zajokat / Jeva: Igen. Félek / Miron: ISTENEM / Misa: Nagyon félek / Tolja: Én még annál is jobban. A házunk mellett robbantanak /Miron: Tankokat láttam. Még egy robbanás. Bazmeg, most mit csinálunk? / Ruszlan: Srácok nyugi / Miron: Könnyű azt mondani zsenikém! / Ruszlan: Imádkozom, hogy minden rendben legyen / Jeva: Heló gyerekek, az előbb kimentem egy kicsit és égett szag volt.” Nekem a chat hozza meg a hitelességet, azt, amiért érdemes elolvasni ezt a könyvet – és albán társát is –, és nem a kisgyerek vagy szőrös állat, vagy a strandlabdával játszó bébifóka cukisága és giccse miatt.

Azért érdemes, mert azt is megmutatja, hogy a történelemnek nagyon nem lett vége, folytatódó a nembeli lényeg sine qua nonja, az antropológiai állandó, ami a háború. Ha békének mondja magát, ha nem.

Lea Ypa: Szabadon. Mire felnőttem, véget ért a történelem. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2024.

Jeva Szkaliecka: Nem tudod, mi a háború. Egy ukrán kislány naplója. Európa Könyvkiadó, Budapest,2022.

Az esszé szerzőjéről
Vágvölgyi B. András (1959)

Író, újságíró, filmrendező.

Kapcsolódó
Relativizált borzalmak (Jeva Szkaliecka: Nem tudod, mi a háború)
Gyürky Katalin (1976) | 2023.05.30.