Az utóbbi években jöttem rá, hogy ha túl sokáig beszélnek-mesélnek nekem, nem figyelek folyamatosan, ki-kihagyok közben, és ha vissza kell emlékeznem, mindig csak félig-meddig emlékszem vissza, mit hallottam. A másik felét kitalálom. Időnként nem is jön rosszul, mert ettől valahogy hihetőbb lesz a valóság, pontosabban jelentőségét veszti az a fajta valóság, amelyik nem is létezik, csupán annak hisszük.

Egy prágai kerekasztal-beszélgetésen a spanyol író, Enrique Vila-Matas a moderátor kérdésére válaszolva azt mondta, hogy a Bartleby és társai című regényének legalább az 57 százaléka igaz, legalábbis ő maga ennyit vallott be a kiadójának annak idején, amikor az a műve igazságtartalma felől érdeklődött. Aztán később kiderült, hogy kénytelen 58 százalékra módosítani a számot, mert időközben a Valeriana nevű szereplője is bejelentkezett egy internetes fórumon, tehát ő is létezik.

Azon a bizonyos könyvvásári beszélgetésen Enrique Vila-Matas a kerekasztal többi résztvevőjéhez hasonlóan a fikció és a valóság viszonyát elemezve említett százalékos arányt a Bartleby kapcsán, ügyesen kikerülve ezzel a kérdés lényegét. Nagyon érdekes regény, az én életemben különösen meghatározó szerepet játszik, fordítás közben sok mindenre rádöbbentett, és találva éreztem magamat, ugyanis olyan írókról szól a regény, akik valami miatt abbahagyták az írást, ne adj’isten el se kezdték. Vila-Matas elbeszélője szerint a világirodalom tele van meg nem írt regényekkel, melyek, mint valamely láthatatlan szálon, ott függenek a világirodalom egén.

Julio Llamazares mesélte ugyanott, bár nem biztos, hogy ugyanazon a prágai  könyvvásári rendezvényen, hanem azon a másikon, amelyen szintén részt vettem (bár ahogy múlnak az évek, lassan elbizonytalanodom, nem inkább Athénban mondta-e, azon a Cervantes Intézet-beli beszélgetésen, amelyen szintén jelen voltam), hogy a Pascual Duarte családja fordításakor a német fordító megjegyezte a Nobel-díjas spanyol Camilo José Celának – lévén a németek ilyen precíz emberek: „Don José – nem biztos, hogy pont így szólította, talán barátok is voltak –, Badajoz és Coria között nincsen vasút, hogyan utazhatott akkor vonaton Emanuel Duarte?” Mire a Nobel-díjas spanyol író azt felelte: „Hát akkor csináljanak” („Pues que pongan”). Így mondta szóról szóra, emlékeim szerint legalábbis Llamazares így idézte – a hangsúlyára meg az arckifejezésére viszont pontosan emlékszem.

Szintén Julio Llamazares mesélte, de ezt már nem Prágában vagy Athénban, hanem a spanyol fordítóházban, egy kerekasztal-beszélgetésen, melyre két másik kollégámmal együtt engem is meghívtak, hogy a Sárga eső német fordítójával el kellett mennie az aragóniai Pireneusokba, a regény helyszínére. A németek precíz emberek, szeretik pontosan tudni, hogy miről beszélnek, úgyhogy a német kolléga látni akarta, milyen ott a növénytakaró, milyen a valóságban az a hely, amelyről a fikcióban Llamazares mesél. Én már a beszélgetésnek ezen a pontján kezdtem lapítani, nekem ugyanis eszembe nem jutott volna, hogy elvitessem magamat a helyszínre, akár Llamazaresszel, akár más aragóniai barátommal. Llamazares leírásából valóságos élmény híján is kiválóan el tudtam képzelni, milyen az a hely, Ainielle, az elnéptelenedett falu, melynek utolsó lakója az utolsó éjszakáján felidézi a faluhoz, a letűnt világhoz kötődő emlékeit. Nyeltem nagyokat, miközben Llamazares mesélt, talán eszembe jutott az a jelenet is, amikor 1998 júniusában a madridi könyvvásáron odamentem a kiadója standjához, ahol dedikált, azzal, hogy szeretném a Sárga esőt lefordítani magyarra, ő mondta, várjam meg, és miután végzett a dedikálással, leültünk a stand környékén többen, barátai, felesége, sokáig beszélgettünk, aztán a barátai el is vittek az Atochára, ahonnan indult a vonatom Alcalába.

De kanyarodjunk vissza a fordítóházi kerekasztal-beszélgetéshez. Llamazares azt is megjegyezte, hogy az a fordító, aki nem kérdezett rá az időközben érettségi tételnek is fölvett Sárga eső utolsó mondatára, az vagy zseni, vagy nem értette meg. Itt megint nyeltem egyet, elkerekedett a szemem, hiszen fordítás közben jó sokat kérdeztem tőle, az utolsó mondat viszont napnál világosabb volt nekem: „La noche queda para quien es.” „Azé marad az éjszaka, akit megillet.” Héber és görög fordító kollégám szerint pedig: „.הלילה שייך למי ששלו–“; „Η νύχτα ανήκει σ’όσους...”

Máig tudom fejből ezt a mondatot, azóta nemrég egy interjúban a történetét is fölfedte a szerző. Történt ugyanis, hogy annak idején riporton voltak egy soriai faluban, melyet a havazás teljesen elszigetelt a külvilágtól. Már éppen szedelőzködtek, hogy indulnak haza, mikor házigazdájuk marasztalni kezdte őket, inkább aludjanak ott náluk, amúgy is kezd sötétedni, minek kockáztatni a visszautat ebben a zord időben. A vendégek erősködtek, ők mégis inkább mennének, ekkor hangzott el a házigazda szájából a mondat, amely aztán a Sárga eső zárómondata lett.

Nem könnyű mondat, az biztos. Ma már nyilván, a háttértörténet ismeretében vagy anélkül, eredeti kontextusában is másképp fordítanám: Az éjszaka azé, akit megillet, Az éjszaka azé, akié vagy akinek való, Maradjon az éjszaka azé, akié, Hagyjuk meg az éjszakát annak, akinek való (ergo az éjszakai állatoknak vagy a csöndnek például), vagy valami ehhez hasonló. De most nem is a fordítások esetlegessége miatt idéztem föl életem legelső regényfordítását – merthogy az volt: ha nincs a Sárga eső, talán eszembe se jut regényt fordítani. Verseket, novellákat igen, no de regényt?

Alcalái lektorkodásom második évében egy soriai kirándulásunk után meséltem németes kollégámnak, hogy a falu, ahol jártunk, hamarosan víz alatt lesz a völgyzáró gát miatt. Végigmentünk az elhagyott házak között, egyetlen lakója maradt ott, egy idősebb asszony, azt mondta, ő addig innen el nem megy, amíg a háza lépcsőjéig nem ér a víz. Félszeg macskák, üresen tátongó udvarok, nyitva felejtett zsalugáterek és mérhetetlen csönd. Ezt kellene megírni, mondtam akkor Josénak, mire ő, fölösleges, Llamazares ezt már megírta. Így jutottam el azután a Sárga esőhöz, majd így született meg a fordítása, amit kéziratban vittem be az Európa Kiadóba M. Nagy Miklósnak azzal, ha ezt nem adjátok ki, akkor mit.

Nem mellesleg legalább öt másikkal együtt Llamazares leóni szülőfaluja is közvetlenül egy völgyzáró gát áldozata lett, ráadásul azt az írókolléga, civilben mérnök Juan Benet tervezte, és halála óta az ő nevét is viseli a víztározó. Vegamián is ott pihen a Curueño felduzzasztott vize alatt, a Sárga eső pedig ennek a szívszorító élménynek a leképezése is egyben.

Fikció és valóság sokféleképpen találkozhat, földön heverő, röptében elkapott, megélt helyzetekből kölcsönvett mondatok így válnak meghatározóvá egy-egy regényben, versben vagy novellában, Enrique Vila-Matas fiktív regényhőseiből is ilyen találkozások után lesznek valóságos emberek. Így fordulhat elő az is, hogy a mexikói Juan Rulfo, akit Vila-Matas az elmúlt század öt legjobb elbeszélője között tart számon, két vékonyka, ám annál zseniálisabb kötet birtokában jut el odáig, hogy teljesen felhagy az írással, és amikor faggatják, miért nem ír már, legtöbbször azt a választ adja, hogy meghalt Celerino bácsikája, akitől a történeteit hallotta. A regényben legalábbis így érvel.

Magától Vila-Matastól azt is tudhatjuk, nem okvetlenül szükséges abbahagyni az írást ahhoz, hogy felhagyjunk vele, a Bartleby-szellemiség ugyanis eleve működik. Ha tudjuk azt, hogy írni nem lehet, már az is egyfajta írást jelent – ahogy Robert Walser mondja szintén Vila-Matasnál.

2019-ben elhunyt Kovács Péter képzőművész barátom mesélte, hogy amikor Tamásiban a Madaras fal című seccóján dolgozott a rendelőintézet előcsarnokában, az arra járó emberek nap mint nap figyelték, vajon mi lesz ebből, mígnem aztán egy bátrabb nézelődő az egyik alak előtt megállva meg is kérdezte: „Mi ez, mester?”, mire ő rávágta, „Rókamadár”. „Rókamadár? Hiszen olyan állat nincs is”, mondta elképedve a látogató, mire a mester: „Már hogyne lenne, láthatja, itt van.”

Különös viszonyban áll egymással a képlékeny fikció és az illékony valóság. Kitalálni csak úgy, a semmiből semmit nem lehet, ezt tudjuk, miképpen azt is, hogy valahol egyszer már mindent megírtak, akárcsak Katajevnál a Werthert, következésképpen tehát rókamadár módjára már minden eleve ott is van. És e szabály alól talán Augusto Monterroso egymondatos novellájának dinoszaurusza sem kivétel, amely még akkor is ott volt, amikor fölébredt, akár ő maga volt az, aki fölébredt, akár az illető, aki elképzelte.