Tíz hátborzongató disztópia a világirodalomból
Fotó: 1749
Tíz hátborzongató disztópia a világirodalomból

Ezúttal tíz híres és kevéssé ismert disztópikus regényt mutatunk, amelyek mind könyörtelenül szembesítenek bennünket társadalmunk különféle buktatóival.

George Orwell: 1984 (fordította Szíjgyártó László)

1949-ben jelent meg George Orwell kilencedik és utolsó befejezett könyve, az 1984. A disztópia műfajának egyik leghíresebb alkotása méltán kapott helyet a Time magazin legjobb angol nyelvű regényeit felvonultató százas listáján. Az eredetileg Eric Arthur Blair néven született angol írónak a mai napig kultikus rajongással övezett műve a totalitárius társadalom veszélyeire figyelmeztet a főszereplő Winston Smith példázatos sorsán keresztül, akinek a Nagy Testvér minden lépését figyeli. Miközben történelmi dokumentumokat módosít a Nagy Párt munkatársaként, nemcsak gondolatbűnt követ el, miközben titokban naplót vezet, hanem tiltott viszonyt kezd a párt egy másik alkalmazottjával, Juliával. Románcuk azonban nem teljesedhet be, hiszen lebuknak, Winston Smithnek pedig végül legrettegettebb félelmével kell szembenéznie a hírhedt 101-es szobában. „Az 1984 jelentős regény, egyrészt mert élesen figyelmeztet a hatalom demagógiájára (és mert némiképp ironikus módon hozzájárult a modern televíziózáshoz), másrészt pedig annak felismerése miatt, hogy a nyelv és a történelem manipulálása, a félelem és az irányítás lélektana milyen hatalmat ad” – olvashatjuk Orwell hideglelős látomásáról az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz című könyvben. Orwell sajnos nem sokáig élvezhette regénye sikerét, 1947-ben ugyanis tuberkulózist diagnosztizáltak nála, 1950. január 21-én pedig elrepedt egy artéria a tüdejében, amely a halálát okozta 46 éves korában.

 

Anthony Burgess: Gépnarancs (fordította Gy. Horváth László)

Anthony Burgess 1962-ben kiadott Gépnarancs című regénye is megérdemelten került fel a Time magazin száz legjobb angol nyelvű regényét felvonultató listájára, de igazán ismertté csak azután vált, hogy 1971-ben Stanley Kubrick egy ellentmondásos filmet forgatott belőle Mechanikus narancs címmel. A regényt Alex narrálja, akit erőszakos viselkedése miatt letartóztatnak, majd a börtönben az úgynevezett Ludovico-technika segítségével teljesen átnevelik. A regény szövegét átszövik az orosz szlengből vett kifejezések, de legalább ilyen hangsúlyos benne a főhős Beethoven-mániája is. Burgess kiemelkedő nyelvészeti érzékéről nem csak ez a különös szókincs tanúskodik, hiszen A tűz háborúja című filmhez például egy őskori nyelvet fejlesztett ki. Anthony Burgess saját bevallása szerint három hét alatt és csak a pénzért írta meg a könyvet, amelyben elmondás szerint azt a folyamatot igyekezett bemutatni, ahogy a társadalom elnyeli az egyént és az egyéni szabadságot. A regényírás mellett elismert zeneszerző is volt, emellett a regény műfajáról a Britannica Enciklopédiába írt is szócikke is híressé vált. Miután tanítás közben rosszul lett, 1959-ben az orvosok azt mondták neki, hogy operálhatatlan agytumora van, és csak egy éve van hátra, ám később kiderült, hogy félrediagnosztizálták. Végül 1993-ban hunyt el, 76 éves korában.

 

Aldous Huxley: Szép ​új világ (fordította Totth Benedek)

Az 1894-ben született Aldous Huxley 1931-ben írta meg legismertebb művét, a Szép új világot, amelyet Szerb Antal „mulatságos utópiának” nevez A világirodalom történetében: „Ellenutópia, mint Az ember tragédiájának falanszter-jelenete: nem azt mutatja meg, milyen szép lesz, hanem hogy milyen rettenetes lesz a jövő állama. Azt mutatja meg, hová vezet a technika növekvő térhódítása, hová vezet, hogy az egyént alárendelik a köznek, hogy a boldogságot tartják a legfőbb emberi értéknek, hová vezet a »tömegek lázadása«, ahogy Ortega y Gasset korunkat nevezi.” A huszonhatodik századi Londonban játszódó történetben fontos szerepet játszik a genetika és a hipnózis, ezek fejlődése pedig teljesen megváltoztatta az emberi társadalmat, amelyet rang szerint osztottak fel különféle kasztokra, s ezekhez egy-egy szín is társul. Az ironikus hangvételű disztópia szerzőjét egyébként kilenc alkalommal jelölték irodalmi Nobel-díjra, de a rangos elismerést végül nem kapta meg.

 

Ray Bradbury: Fahrenheit ​451 (fordította Loránd Imre)

„A tudományos-fantasztikus irodalom a társadalmi utópiák HuxleyOrwell-vonalával is érintkezik, majd a második világháború után új változatai, új klasszikusai jelentkeznek, akik már a mérhetetlenül kitágult lehetőségek, új felfedezések hatására merész bolygóközi utópiákat írnak” – írja Szabolcsi Miklós a Világirodalom a 20. században című lényegre törő kismonográfiájában. Isaac Asimov és Stanisław Lem mellett erre a legjobb példa Ray Bradbury 1953-ban megjelent disztópikus sci-fi regénye, melynek mottóját Juan Ramón Jiménez Nobel-díjas spanyol költőtől kölcsönözte: „451 Fahrenheit-fok – az a hőmérséklet, amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég. Ha vonalazott papírt tesznek eléd – másra írj.” Bradbury kíméletlen víziója egy olyan Amerikában játszódik, ahol betiltották az olvasást, a könyveket pedig elégetik, a társadalom ugyanis kártékonynak ítéli meg az irodalmat, ezért információt kizárólag televíziós műsorokból és képregényekből lehet szerezni, amelyeket erőteljesen hamisítanak és cenzúráznak. Ray Bradbury regényéből François Truffaut rendezett kultuszfilmet, amelyet az 1966-os Velencei Filmfesztiválon mutattak be.

 

Margaret Atwood: A ​szolgálólány meséje (fordította Mohácsi Enikő)

1985-ben jelent meg Margaret Atwood egyik legismertebb regénye, A szolgálólány meséje, amely egy jövőbeli vallási fundamentalista államban, az ultrakonzervatív Gileád Köztársaságban játszódik. A történet főszereplője és narrátora egy Fredé nevű nő, akinek termékenysége megmaradt az atomerőművek által okozott sugárszennyezés után is, ezért szolgálólányként nincsen más feladata, mint hogy sorstársaival együtt világra hozza az uralkodó osztály gyermekeit. A kanadai írónő regénye 1987-ben elnyerte az elsőként átadott Arthur C. Clarke-díjat, emellett pedig Booker-, Prometheus- és Nebula-díjra is jelölték. 1990-ben az Oscar-díjas Volker Schlöndorff rendezett belőle egész estés játékfilmet, melynek forgatókönyvét a világhírű drámaíró, Harold Pinter írta, a szélesebb közönség azonban csak 2017-ben figyelt fel a könyvre, miután amerikai tévésorozat készült belőle Elisabeth Moss főszereplésével. Margaret Atwood is feltűnik egy cameo erejéig az egyik epizódban, aki a rajongók legnagyobb örömére 2019-ben kiadta a történet folytatását Testamentumok címmel.

 

Takami Kósun: Battle ​Royale (fordította Mayer Ingrid)

Az 1969-ben született Takami Kósun már 1996-ban befejezte első regényét, a Battle Royale-t, de csak három évvel később adták ki, s a könyv provokatív témája ellenére óriási nemzetközi bestseller lett. A letehetetlenül izgalmas regény egy diktatórikus távol-keleti országban játszódik, ahol az állami vezetők egy kegyetlen kísérletet eszelnek ki: negyvenkét középiskolást kényszerítenek arra, hogy véletlenszerűen kisorsolt fegyvereikkel élet-halál harcot vívjanak egymással, a Programnak pedig csak egyetlen túlélője lehet. A japán író brutális debütáló könyvének megjelenését még saját hazájának kormánya is ellenezte, a botránykönyvet azóta viszont méltán emlegetik a huszonegyedik századi Legyek Uraként, amelyből 2000-ben Fukaszaku Kindzsi rendezett egész estés horrorfilmet.

 

William F. Nolan – George Clayton Johnson: Logan ​futása (fordította Damokos Katalin)

1967-ben jelent meg William F. Nolan és George Clayton Johnson méltatlanul keveset emlegetett disztópiája, amely egy igazán hátborzongató világba kalauzolja olvasóit. 2116-ban járunk, mikor a háború, a túlnépesedés és a környezetszennyezés túlélői a külvilágtól elzárt bunkervárosokban élnek. A látszólagos jólét mögött azonban sötét titok lappang, hiszen születésekor minden újszülött jobb tenyerébe egy különleges kristályt ültetnek be, amely az életkoruk előrehaladtával megváltoztatja színét, akié pedig 21 éves korában feketévé vált, annak jelentkeznie az álomboltban. A regény főszereplője Logan, az álomrendőr, aki lázadókra vadászik, egészen addig, amíg ő maga is a menekülést nem választja, miután a kristály a tenyerében feketén kezd el villogni. Az öregedéstől való rettegés hatja át ezt a disztópikus történetet, amelyből 1976-ban Michael Anderson rendezett egy sci-fit. A film különleges látványeffektusait Oscar-díjjal jutalmazták.

 

John Brunner: Zanzibár (fordította F. Nagy Piroska)

„Tökéletesre csiszolt disztópia” – írta a Guardian John Brunner 1968-ban megjelent Zanzibár című regényéről, amely magyarul mintegy ötven évvel később, 2015-ben jelent meg először. A brit író monumentális könyvének középpontjában a túlnépesedés és ennek következményei állnak, melynek címe egy huszadik század eleji jóslatra utal. Ekkor ugyanis a statisztikusok azt állították, hogy a Föld akkori teljes népessége elférne a Wight-szigeten. 1968-ban már csak egy kétszer akkora szárazulaton fért volna el mindenki, például a Man-szigeten. A mai, több mint hétmilliárd főt számláló emberiségünknek Zanzibár teljes területére lenne szüksége, és még akkor is vizes lenne néhányunk lába, folytatja a gondolatmenetet Brunner, aki széles körű társadalmi panorámát villant fel kémtörténetre is emlékeztető könyvében, amelyért méltán kapta meg a Hugo-díjat.

 

Stephen King: A hosszú menetelés (fordította Bihari György)

Stephen King a hetvenes évek második felében döntött úgy, hogy álnéven adja ki néhány regényét. „Hangsúlyoztam, hogy nem kívánom reklámozni a könyvet. [...] Úgy akartam kiállni vele, hogy vagy olvasókra lel, vagy szép csöndben eltűnik. Az elgondolás az volt, hogy nem egyszerűen publikálok egy szerintem jó könyvet, hanem becsülettel megpróbálok újabb nevet szerezni, amely nem kötődik az enyémhez, olyasformán, mintha svájci bankszámlát nyitnék” – olvasható egykori nyilatkozata Lisa Rogak Kísértetszív című King-életrajzában. Richard Bachman néven azóta összesen hét regényt adott ki, melyek között két disztópiát is találunk. Ezek közül az 1982-es A menekülő ember az ismertebb, de a három évvel korábban kiadott A hosszú menetelés sem kevésbé kiváló. A regény egy totális diktatúra uralta Amerikába kalauzol bennünket, ahol a renitens fiatalokat egy különítmény hurcolja el, a kamaszfiúk számára pedig a Hosszú Menetelés az egyetlen kiugrási lehetőség, amelyet százezrek követnek figyelemmel a tévében. A szigorú szabályok értelmében száz fiú indul útnak gyalog, átlagsebességük azonban sosem csökkenhet négy mérföld per óra alá, különben a katonák azonnal agyonlövik őket az út szélén. Stephen King korai gyöngyszeme pattanásig feszíti az olvasók idegeit, megelőlegezve Az éhezők viadala kétségbeesett világát.

J. G. Ballard: Toronyház (fordította Tamás Dénes) 

„Ballard legjobb regénye. Parádés” – írta a Times a 2009-ben, 78 éves korában elhunyt angol író könyvéről, amely 1975-ben jelent meg először, a magyar kiadásra pedig egészen 2018-ig kellett várnunk. A Toronyház főszereplője Robert Laing orvos, aki a válása után egy hipermodern toronyházba költözik London peremén. Az első pillantásra idillinek tűnő, minden igényt kielégítő luxusépület lakóközössége fokozatosan alakítja ki saját hierarchiáját, ám idővel homokszem kerül a gépezetbe, és elszabadul az erőszakos káosz. A Toronyház egy pokoljárás krónikája, amely azt a destruktív folyamatot mutatja be, hogy a modern társadalmi és technológiai vívmányok miként változtatják meg az emberi pszichét, és provokálják az egyént, amelynek végkifejlete igazán szélsőséges viselkedési formákhoz vezet. Ballard regényéből Nicolas Roeg és Vincenzo Natali is akart adaptációt készíteni, végül Ben Wheatley rendezte meg 2015-ben, aki így nyilatkozott a regényről: „A könyv legalább annyira releváns most, mint a megírásakor. Ugyan a hetvenenes években született, egyfajta közeli jövő képét vázolva fel, de mi most pontosan ebben a jövőben élünk.”

Az esszé szerzőjéről
Bajtai András (1983)

Költő, műfordító, a Lelkigyakorlatok világirodalmi versblog alapító szerkesztője. Versum-díjas. Legutóbbi kötete: Kerekebb napok (Kalligram, 2014)