A múlt héten érkezett a hír, hogy március 5-én, 84 éves korában meghalt António Lobo Antunes, a kortárs portugál irodalom José Saramago melletti legnagyobb alakja. Regényírói munkásságáért többször is jelölték Nobel-díjra, amelyet első portugál íróként végül nagy riválisa kapott meg. Az úgynevezett „áprilisi nemzedékhez” tartozott: azokhoz az alkotókhoz, akik a hatvanas évek vége felé jelentkeztek, de igazán fontos műveiket már a hetvenes évek derekától írták meg, a diktatúra bukása és az 1974-es forradalom utáni új Portugáliában, sokszor ironikus módon viszonyulva a megelőző időszak nagy nemzeti eszményeihez.

A majd fél évszázados salazari diktatúra után lassan magához térő portugál próza egyik első nagy témája a gyarmati háború lett: maguk a harcok, majd a háborúból megtörten hazatérő katonák, valamint a széthulló birodalom romjai közül visszaáramló telepesek sorsa. Lobo Antunes ennek a tapasztalatnak talán a legerősebb írói megfogalmazását adta. Regényeiben a lélektani mélység, a széteső emlékezés, a különféle nyelvi regiszterek keverése és a zaklatott, önvallomásos forma egyszerre van jelen.

Pszichiáternek tanult, majd katonaorvosként szolgált Angolában a gyarmati háború utolsó szakaszában. Átélte a „szegfűs forradalmat”, a régi Portugália szétesését, a társadalmi átalakulások zűrzavarát, és mindezt magával vitte az irodalomba. Korai könyveiben – Memória de Elefante (’Elefántemlékezet’, 1979), Os Cus de Judas (’Isten háta mögött’, 1979) és a Conhecimento do Inferno (’A pokol megtapasztalása’, 1980) – háborús emlékeit dolgozza fel. Középpontjukban egy Angolából hazatért, magánéleti válságban vergődő pszichiáter áll: elvált, nem láthatja a lányát, magányosan bolyong az éjszakában, és emlékei újra meg újra visszarántják a háborúba. Az Os Cus de Judas különösen elementáris erejű mű: a főhős egy prostituáltnak beszéli el életét, gyerekkorától az afrikai szolgálatig, Luanda talmi ragyogásától az eldugott helyőrségekig, ahol a halálfélelem, az unalom, az alkohol uralja a mindennapokat. Mire visszatér Lisszabonba, nem marad számára sem család, sem otthon, csak a kudarc és a kiábrándulás.

Bár a gyarmati háború emléke később is jelen van műveiben, az 1980-as évek első felének regényei más irányba is nyitnak. Az Explicação dos Pássaros (A madarak magyarázata), a Fado Alexandrino (Alexandriai fado, 1983) és az Auto dos Danados (Őrültek színjátéka, 1985) már a régi rendszerhez kötődő nagypolgári család válságát mutatják meg. Ez a világ, ahonnan maga az író is származott, kívülről a rend, a tekintély és a hagyomány világának látszik, belül azonban erkölcsi rothadás, elfojtás, szexuális és lelki romlottság munkál benne. Lobo Antunes könyörtelen pontossággal tárja fel ennek a társadalmi rétegnek a szétesését az új rend viszonyai között.

Ez a tematika később az O Esplendor de Portugal (Portugália dicsősége, 1997) című regényben is visszatér, immár a gyarmati múlt tragikuma felől megközelítve. Egy Angolában élő, jómódú család hullik benne darabokra a függetlenségi háború és az azt követő történelmi fordulat idején. Az anya még megpróbál kapaszkodni a régi életformába, miközben gyerekei már Portugáliában élnek egymástól és önmaguktól is egyre távolabb. A családi történet egyben a birodalmi önkép széthullásának története is.

A portugál történelem ironikus, gyötrelmes kifordítása talán az As Naus (1988, És visszatérnek a karavellák, 2008) lapjain a legemlékezetesebb. A portugál történelem és irodalom, de különösen a felfedezések korának ismerete nélkül elég nehezen érthető regény a portugálok nemzeti eposzának, Camões A lusiadák című művének posztmodern szellemben elkészített parafrázisa, amelyben az egykori hajósok és felfedezők ellenkező utat járnak be, mint az eposzban.

A portugál terjeszkedést megéneklő XVI. századi eposz hőseit és a többi portugál felfedezőt a regény a gyarmati rendszer összeomlása után az anyaországba hazatérő nincstelenekként ábrázolja, és így a portugál irodalom és történelem ismerői számára újabb és újabb groteszk helyzeteket teremt. A Luís nevű szereplő (utalás Luís Vaz de Camõesra) például a hajófenékben meghúzódva hozza haza egy ládába gyömöszölve az apja holttestét Angolából, miközben a hajóút unalmát elűzendő Cervantessel kártyázik. Lisszabonba érkezve pedig a legkülönbözőbb trükkökhöz folyamodik, hogy az apját – aki egy angolai csetepatéban vesztette életét – rendesen eltemethesse. De megjelennek a regényben a portugál hajósok, Diogo Cão, aki kiépítette a kapcsolatokat a Kongói Királysággal és eljutott a Jóreménység-fokig,  Pedro Álvares Cabral, Brazília felfedezője, a portugál utazási irodalom legjelentősebb alakja, Fernão Mendes Pinto, a Peregrinação írója, a terjeszkedések fénykorában uralkodó Mánuel király, valamint a Portugália függetlenségét 1578-as csatavesztésével eljátszó, később mitikus figurává növő Sebestyén király, akiknek a megváltozott időben és környezetben (a regény állandóan a terjeszkedés kora, a XV. század vége és a jelenkor között mozog, sokszor egy mondaton belül ugrunk századokat előre vagy hátra) történő megnyilatkozásai és cselekedetei a terjeszkedés és a terjeszkedés mitizálásának paródiáját adják.

Regényeinek harmadik nagy témaköre az 1974-es forradalom utáni Portugália. A Fado Alexandrino a háborúból visszatérő katonák fokozatos lecsúszását ábrázolja, a Tratado das Paixões da Alma (A lélek szenvedélyeinek elemzése, 1990), az A Ordem Natural das Coisas (A dolgok természetes rendje, 1992), az A Exortação dos Crocodilos (A krokodilok izgatása, 1999) vagy az A Que Farei Quando Tudo Arde? (Mit tegyek, amikor minden lánggal ég?, 2001) pedig a demokratikus átmenet árnyoldalait, a terror, a családi széthullás, a drog, a szexuális identitásválság és az erkölcsi bizonytalanság világát hozzák közel.

Írásművészetének legfőbb sajátossága a Joyce-ot és Faulknert idéző, látszólag csapongó, valójában szigorúan szerkesztett önvallomásos forma. Sokszor mondatonként változik az elbeszélő személye, az idősík, a nézőpont. Regényei töredékes monológokból épülnek fel, olyan figurák beszédéből, akik saját látomásos világukba zárva próbálnak számot adni feldolgozhatatlan traumáikról. Ezért a nagy társadalmi változások is mindig végletesen személyes szűrőn át jelennek meg nála: hősei a történelmet magánéleti katasztrófaként élik meg.

Lobo Antunes művészete mindmáig nem tudta igazán meghódítani a magyar olvasókat. Csak két regénye jelent meg magyarul: Az inkvizítorok kézikönyve és az És visszatérnek a karavellák. Pedig az utóbbi fél évszázad portugál prózáját aligha lehet megérteni nélküle. Halálával nemcsak egy nagy író távozott, hanem egy olyan hang is elhallgatott, amely a portugál történelem legsötétebb tapasztalatait tudta egyszerre könyörtelenül és elementáris költőiséggel megszólaltatni.