Térey János drámafordítói tevékenysége egy fájdalmasan korán félbeszakadt írói életpályája integráns része. A gazdag anyagból – Schiller-, Puskin-, Lope de Vega-, Dürrenmatt-, Brecht-fordításai külön tanulmányt igényelnének! – kizárólag a 2006 és 2018 között e sorok szerzőjével közösen készített négy, klasszikus kori görög tragédia, két Szophoklész- és két Euripidész-dráma új, magyar nyelvű fordítását emeltem ki. Egyetlen, kifejezetten jellegzetes példa részletes felidézésével mutatom be munkamódszerünket, különösen pedig azt a költői ihletettséget és erőt, amely Jánost minden közös munkánkban jellemezte.[1] A jóval hosszabb időre és jóval szélesebb spektrumura tervezett együttműködésünk – Arisztophanész Madarakján 2019 tavaszán kezdtünk el dolgozni… – kényszerűen töredéknek maradt eredménye: Szophoklész Trakhiszi nőkje (Katona József Színház, 2007., rendezte Gothár Péter) és Oidipusz királya (József Attila Színház, 2013., rendezte Quintus Konrád), Euripidész Oresztésze (Nemzeti Színház, 2008., rendezte Alföldi Róbert) és Médeiája (Weöres Sándor Színház, 2018., rendezte Lukáts Andor, és Pinceszínház, 2023., rendezte Szenteczki Zita).

Majd’ húsz évvel ezelőtt azért vágtunk bele a görög tragédiák (újra)fordításába, mert hittünk benne, s én természetesen ma is meggyőződéssel vallom, hogy egy kultúrájára valamit is adó országban időről-időre újra kell fordítani a klasszikusnak tudott irodalmi alkotásokat (ezt az időtávot magam nyolcvan-száz évre teszem). A mindenkori jelen nyelvén kell megszólaltatni ezeket a műveket, hiszen ideális esetben az új és újabb fordítások jelentik azt az utat, amelyet az adott generációnak meg kell járnia, hogy ezek a tragédiák itt és most érvényesen szólaljanak meg. Természetesen abban is reménykedtünk – ihletettebb pillanatainkban biztosak voltunk benne! –, hogy a kiválasztott tragédiák új fordítása felkelti a színházi szakemberek érdeklődését, új és új színpadra állítások születnek majd belőlük. És persze mindezen túlmenően reménykedtünk abban is, hogy ezek az „új nyelven” megszólaló görög tragédiák a szélesebb olvasóközönséghez is eljutnak, érthetővé teszik ezeket a remekműveket. Fordításaink talán hozzájárulnak ahhoz, hogy ezentúl ne csak a középiskolai oktatásban kötelező olvasmány Oidipusz királyra terjedjen ki az antik görög színház ismerete, de olyan, kevésbé ismert drámákra is, amelyek között remekművekre bukkanhatunk, korunk kérdéseire választ adni képes remekművekre.  

Íme a példa arra, mit értettünk azon, hogy a mai szóhasználat, a jelen társadalmi problémáit a klasszikus szöveg kontextusával összekötő nyelvi megfogalmazás miképpen érhető tetten Euripidész mai megszólaltatásában. Az Oresztész első hírnökbeszéde (866-956.sor) rendkívül kiélezett dramaturgiai pillanatban hangzik el: egy argoszi férfi számol be itt a népgyűlésről, amelyen az anyagyilkos testvérpár, Élektra és Oresztész sorsáról döntöttek. A névtelen Hírnök szimpatizál Oresztészékkel, s amikor sorra veszi az elítélésükért, illetve felmentésükért megszólalókat, eljut a legellenségesebb, egyúttal legantipatikusabb szónokig, akit így jellemez: 

ἀνήρ τις ἀθυρόγλωσσος, ἰσχύων θράσει,        903
Ἀργεῖος οὐκ Ἀργεῖος, ἠναγκασμένος,…         904

(anér tisz athüroglósszosz, iszkhüón thraszei,
Argeiosz úk Argeiosz, énankaszmenosz…)

E két sor értelmezése a szakirodalomban sok vitát váltott ki. Az egyértelmű, hogy a lehető legsértőbb jelzőket, kifejezéseket keresi a Hírnök, s a négy komponensből összeállított negatív jellemzés a minden város számára legnagyobb csapást jelentő rossz polgár meghatározásának, lehető legpontosabb leírásának céljával készült. Az első sor jelzője - ἀθυρόγλωσσος – szó szerinti jelentése: „akinek a nyelvén nincs ajtó” , s az ezt követő igeneves szerkezet -  ἰσχύων θράσει: „ereje miatt magabiztos” egy nagyszájú és/vagy össze-vissza beszélő, kötekedő, erőszakos alakot rajzol elénk. A második sor két kompozíciója -Ἀργεῖος οὐκ Ἀργεῖος, ἠναγκασμένος, „argoszi, nem argoszi” és „erőszakkal kényszerített”  - sokféle értelmezést tesz lehetővé. Mindenekelőtt ha valaki argoszi, akkor hogyan lehet nem argoszi? És mit jelenthet vele kapcsolatban az őt ért erőszaktétel, hiszen a melléknévi igenév jelentése határozottan erre utal? A korábbi magyar fordítások így oldották meg e dilemmákat:

Csengery János fordítása (1919):

Egy zaboltálan nyelvű, vakmerő legény,
Argosi, vagy talán csak bétolakodott…

Devecseri Gábor fordítása (1961):

egy fékezetlen-nyelvű vakmerő legény,
vagy Argosz-béli, vagy csak épp nyakunkbavarrt…

Abban teljesen egyetértettünk, hogy az első sor fordítása mind Csengerynél, mind Devecserinél szép, költői szöveg. Csak éppen mind a két megoldás túlságosan finomra hangolja, erősen megszelídíti az euripidészi jellemzést. De azért jobbára vállalhatóak, a fordításhoz választott szavak jelentéstartománya összeegyeztethető az eredetivel (azt azért jegyezzük meg, hogy - némileg meglepő módon – Csengery fordítása jóval könnyebben mondható, vagyis határozottan „színpadképesebb”, mint Devecserié).

A második sorban azonban mindketten ugyanazt a hibát követik el: semmiképpen nem szerencsés a vagy kötőszóval két, élesen különálló részre osztani az eredetiben egyetlen jelzős szerkezetet képező, sor terjedelmű kifejezést. A vagy nem szerepel az eredetiben, mert Euripidész nem két lehetőséget vet fel, hanem egyetlen – gonosz! – ember költőien árnyalt leírását adja. Gondoljunk csak bele: ha a Hírnök a sor első szavával argoszinak nevezné ezt a megátalkodott, Oresztészékkel ellenséges embert, ezzel semmi újat nem mondana az eddigiekhez képest, vagyis e szöveghely egy legalábbis pongyola, szokatlanul semmitmondó megoldás lenne Euripidész részéről. A vagy kötőszóval bevezetett másik lehetőség – „vagy bétolakodott”, illetve „nyakunkbavarrt” – mindkét fordításban (ne feledjük, két óriási tudású filológusról, Devecseri esetében ráadásul egy remek költőről van szó!) – első pillantásra jó megoldás, pontosan érzékelteti, hogy a mediopassiv melléknévi igenévi alak ugyan a gonosz emberre vonatkozik, de az eredmény a várost sújtja. Ugyanakkor ennek a korrekt, jó fordításnak az az ára, hogy mind Csengery, mind Devecseri lemondott az Euripidésznél nagyonis hangsúlyosnak tűnő „nem argoszi” kifejezésről. Pedig a kifejezés nyilvánvalóan nem véletlenül szerepel Euripidésznél. Műhelytitok, de bizony egy teljes héten át törtük a fejünket ezen a két soron. Újra és újra végigelemeztük e sorokat, János szavanként, mindenre rákérdezett, s végigelemeztük a szavakat az etimológiai alapoktól a pontos nyelvtani alakok meghatározásán át a különböző korokban és különböző szerzőknél ellenőrizhető jelentésárnyalatokig. Legalább egy tucat fordítási megoldást vitattunk meg és vetettünk el, mert egyik sem felelt meg mindazon kritériumoknak, amelyeket meggyőződésünk szerint Euripidész szövege támasztott. Végül János a következő – véleményem szerint tökéletes – megoldással állt elő:

egy hőzöngő, izmát fitogtató alak,
úgy argoszi, hogy vendégmunkás argoszi…

Ez a költői nyelv egy, a korábbi fordításokhoz képest nyersebb, sőt, kifejezetten durva alakot varázsol elénk. Ebben minden euripidészi gondolat és indulat az itt és most megszólalás erejével benne van: benne van a Hírnök dühe és végtelenül elkeseredettsége, hogy lám, ennek a jött-ment alaknak sikerült demagóg szöveggel Élektra és Oresztész ellen hangolni az argoszi népet. Nagyon sértő jellemzést szeretne adni róla, néhány szóban összefoglalni, miért volt teljesen hiteltelen, hazug és ártalmas ennek az embernek minden szava. A vendégmunkás ezért telitalálat, mert benne van az eredetiben szereplő tagadás - οὐκ Ἀργεῖος, „nem argoszi”-, anélkül, hogy bármely, a magyar mondatba - verstani okokból is - beilleszthetetlen tagadószóval bajlódnunk kellene. Nyilvánvaló, hogy ebben a szövegösszegfüggésben, a hírnökbeszéd ezen pontján mai szóhasználatunkban, jelen társadalmi környezetünkben, az elmúlt évek eseménytörténetének ismeretében a vendégmunkás szó negatív konnotációja automatikusan összekapcsolódik valaki negatív jellemzésében. Térey János itt az euripidészi jellemzés lényegét megértve és érzékeltetve egy tűpontos nyelvi elemet talált egy gyanús – idegen! -, szavai és viselkedése alapján gyűlöletes, Oresztészék vesztét akaró, gonosz ember leírására.  

Sok éven át tartó együttműködésünk során nagyon sokat tanultam Térey Jánostól a görög drámai szövegek magyar nyelven való megszólaltatásának titkairól. Nem elég érteni az eredetit, szavanként és mondatonként pontosan, szó szerint, élvezetes nyelven megszólaltatni azt, akár a legköltőibb kifejezésekkel érzékeltetve az eredeti nyelvi gazdagságát. Mert ha mindezeken már túl vagyunk – a nyelvtani és nyelvi tökéletesség legyen a kiindulási pont! – akkor kell hozzálátni a szöveg kontextusának mindenoldalú megértésére: mi a pontos színpadi szituáció?, milyen a szereplő(k) jelleme?, mit jelent és mennyire van jelen a szűkebb és tágabb társadalmi környezet?, stb., stb. – ahogy azt János mondta: egyszerűen be kell lépnünk a történetbe, ott kell lennünk, részt kell vennünk a jelenetben. Igen, a jó fordító ugyanannyira részese a színpadi cselekménynek, mint a szereplő, akinek szavait egy más nyelven, esetleg egy egészen más korban, egészen más kulturális közegben megszólaltatja.  

A közös munka során a fenti szöveghely-megoldási „kaland” nemhogy különlegesnek nem volt nevezhető, de végiggondolva drámafordításaink munkafolyamatát, általánosnak mondható. Nagyon sok hasonló példát tudnék elősorolni akár az Oresztész, akár a többi görög tragédiafordításunk kapcsán (régóta játszom a gondolattal, hogy valamikor majd összeállítok egy ilyen „Térey-Karsai fordítás-ars poetica-i példatár”-at). De talán ennek az egyetlen szöveghely-megoldási folyamatnak a leírásával is sikerült érzékeltetnem, hogy mit jelentett Térey János számára a jó, pontos fordítás, s hogy mit jelentett és jelent ma is számomra az ő művészi-költői igényessége. Életre szóló tanulság, hogy a művészi igényű fordításnál a szöveg nyelvileg tökéletes megértése mindössze a kiindulópont, vagyis hogy a mindenre kiterjedő – kontextuális – átültetésnél kevesebbel soha nem szabad beérni.   

*

Jegyzet:

[1] A görög tragédiafordítások mellett a Vígszínház felkérésére új fordítást készítettünk Plautus A hőzöngő katona című komédiájából (2013., rend.: Szőcs Artúr), a korábbi magyar nyelvű fordítások (A hetvenkedő katona, Csiky Gergely /1885./, Devecseri Gábor /1941./) felhasználásával.