"Sajnálom, hogy a költészet nem öl" (Halina Kruk beszéde)
Fotó: Wikipedia / Halyna Kruk
"Sajnálom, hogy a költészet nem öl" (Halina Kruk beszéde)

2022. június 17-én az ukrán költő, irodalomkritikus és műfordító, Halina Kruk megnyitóbeszédével vette kezdetét a 23. Berlini Költészeti Fesztivál. A megrendítő szöveget Nagy Tamás fordításában közöljük.

2014 júniusában, miközben az orosz tankoszlopok behatoltak az ukrajnai Donyeck és Luhanszk megyébe, az egyik irodalmi fellépésemen a jó öreg Európában azt mondtam, hogy ebben a helyzetben nekünk, ukránoknak nehéz a költészetről beszélni. A moderátor, egy harmincéves berlini ruszisztika szakos nő azonnal kioktatott, hogy a költészetnek a háború fölött kell állnia, mert a nagy orosz kultúra mindig a háború fölött állt: Cvetajeva, Ahmatova vagy Paszternak sosem ereszkedtek le az ilyen túlhájpolt témák szintjére, mint a háború; az ő szemük előtt az örökkévalóság lebegett, magasztosabbak voltak ennél. És egyáltalán, mi köze ehhez Oroszországnak? Nyolc éven keresztül próbáltuk tudatni a világgal: hahó, háború van nálunk, országunk egy részét megszállták, naponta gyilkolnak minket! Megszidtak, mint a hülyegyerekeket, és azt tanácsolták: ne lőjetek vissza, és vége lesz, legyetek bölcsebbek, kerekedjetek felül.

Ez alatt a nyolc év alatt Oroszország növelte haderejét és egyre növekvő étvággyal készült a teljes körű invázióra. Az orosz költők makacsul néztek az örökkévalóságba, nem vették észre, hogy országuk autokratikus állammá változott, amely csak imitálja a demokráciát, miközben az imperialista narratívák nagyságát táplálja. Akik kényelmetlenül érezték magukat emiatt, elköltöztek, de továbbra is úgy mutatták be az orosz kultúrát, mint Oroszország ünnepi arcát. Megértem, hogy a mondanivalóm nem fog tetszeni önöknek, akik az orosz kultúra legjobb művein nevelkedtek. Még az is lehet, hogy nem hisznek nekem – ahogy a Kijev melletti Borogyanka, Bucsa vagy Hosztomel lakói sem hitték el, hogy oroszok jöttek megölni őket, fegyvertelen civileket, minden ok nélkül. Mindegy volt, hogy férfiak vagy nők, gyerekek vagy idősek. Ölni, erőszakolni és tankokkal pusztítani. Nem ismerek olyan metaforát, amely vonzóbbá vagy legalább kevésbé sokkolóvá tenné ezeket a szavakat.

A metaforák nem működnek a géppuskás emberek ellen – semmilyen költészet nem véd meg, ha a kocsidon, amellyel megpróbálsz a gyerekeiddel együtt elmenekülni a háború elől, áthajt egy tank. Nincs helye a költészetnek, amikor napokig nem mozdulsz a panelház romos pincéi mellől, mert hallod a gyerekeid és az unokáid kiáltásait a romok alatt, te pedig nem tudod, hogyan mentsd meg őket. Ez egy nagyon erős sztori, egy európai író könyvet írhatna róla az örökkévalóságnak, amit majd újra és újra elolvasnak. De az, aki átélte ezt, nem írja meg. Mert nincs hozzá ereje, hogy miután túlélte mindezt, még arra is képes legyen, hogy elmagyarázza másoknak a fájdalmát.

A háború szakadékot teremt azok közt, akik megtapasztalták, és akik nem: a háború minden egyes napjával azt látom, hogy egyre nehezebb elmagyarázni a kívülállóknak, mit érzünk itt, legbelül. Egyre kevesebbet akarok magyarázkodni. Egyre érthetetlenebb nyelven beszélünk, nem nekünk való a költészet. Amikor a férjed a háborúban van, a rokonság egy részét szörnyű megszállás alatt tartják Herszon megyében, mások pedig folyamatos bombázásban élnek Harkiv megyében; amikor folyamatosan számolnod kell a légvédelmi szirénákkal, mert néha tényleg berepülnek és megölnek, nehéz ezen felülkerekedni. A költészet ilyenkor egészen sajátos formát ölt: spontán imát, szikár vallomást, sirámot vagy akár az ellenség átkozását. Ezek nem azok a költészeti formák, amelyekhez a kortárs európai kultúra hozzászokott: funkcionálisak és rituálisak, túl primitívek érzelmileg, túl szubjektívek, túl szánalmasak, intoleránsak. Nehéz toleránsnak lenni az ellenséggel szemben, aki azért jött, hogy megöljön téged és a gyermekeidet. És miután megöl valakit, továbblép a következőhöz. Nem hiszem, hogy önök felül tudnának kerekedni rajta.

Jelenleg az országom egyötöde ideiglenesen megszállt terület. Sajnálom, hogy ez nem metafora. A megszállt területekről származó embereket megölik, terrorizálják, filtrációs táborokba viszik Oroszországba, elválasztják a szülőktől és gyerekektől, elnemzetietlenítik. Egyetlen költészetnek sincs erre szava. A Facebook-hírfolyamom tele van hihetetlenül szép emberekkel – férfiak és nők fényképeivel: kinek a szüleit, kinek a gyerekeit ölte meg Oroszország. Ez nem metafora. A Facebook letiltja vagy törli ezeket a fényképeket, mert érzékeny tartalmak, amelyek felzaklathatják a közösségi oldal felhasználóit. Ezek az emberek nem arra születtek, hogy háborúban haljanak meg, nem azért szereztek felsőfokú végzettséget vagy tanultak ritka szakmát, hogy háborúban haljanak meg, nem azért gondozták a tehetségüket, hogy háborúban haljanak meg. Ezeknek az embereknek az elvesztése mindig tátongó seb lesz – a lelkünkben, a kultúránkban, a tudományunkban, a gazdaságunkban, az iparunkban, a társadalmunkban. Ez nem metafora.

Nem ismerek olyan költészetet, amely be tudná gyógyítani ezt a sebet. Ez a háború mindannyiunkat megöl, mindenkit a maga módján, bár kívülről épnek és sértetlennek tűnhetünk, mégis rövidtávfutók vagyunk az életben, ahogy a nyílt tereken is. Megriadunk a hangos zajoktól, és a kisgyermekeink, akik megtapasztalták a pincében ülést bombázás alatt, nem sírnak a félelemtől. Már ilyen fiatalon is megértik, hogy a sírás életekbe kerülhet. És ez sem metafora.

A háború mindent annyira egyértelművé tesz, hogy a költészetnek gyakorlatilag nem marad helye. Csak a vallomásnak.És akik most szép és mély verseket írnak erről a háborúról az örökkévalóságnak – ők az orosz kollégáink, biztonságos helyen, emigrációban, ahol nem bombáznak. Anélkül, hogy a valóság szennye és undora elterelné a figyelmüket, nem feledkeznek meg az írást megelőző kutatómunkáról. És semmilyen sziréna, bombázás, géppuskás megszálló vagy tank nem zavarja meg őket a koncentrálásban.

Sajnálom, hogy a költészet nem öl.

Az esszé szerzőjéről
Halina Kruk (1974)

Ukrán író, műfordító, irodalomkritikus.

A fordítóról
Nagy Tamás (1996)

Költő, műfordító.