1.

Elzártuk a vizet. A legszemélyesebb holmikat már elszállítottuk az otthonba anyánkkal együtt; már csak az ajtók kulcsra zárása maradt. És persze eloltani a villanyt mindenütt, égve ne maradjon egy sem. A lakás utolsó pillantása pontosan olyan volt, mint egy haldokló tekintete, a halálra kész emberé; láttam ilyet. Egyszeriben elszürkült a volt otthon, érződött, hogy most hagyja el a lélek, lehunyja szemét. Föl is jegyeztem egy azóta elkallódott noteszbe, hogy „most halt meg a lakás”, évszám, nap, hónap – a kép viszont nem kallódott el, továbbra is látom a búcsúját, mely érzékenyebb volt, mint a miénk. Neki könnybe lábadt a szeme, vagy csak megvastagodott a szaruhártyája, mint a véneké, és az ajtó csapódásával ráhajlottak rövid szempillái.

Kész. Az otthon ajtai csukódásának jellegzetes zaja van, semmilyen más ajtók úgy nem csukódnak. Az egyik kicsit nyikorog, a másik súrlódik, örökkön beleakad a lábtörlőbe, a harmadik kattan, a negyedik döng, nincs az a szinonima, mely eltalálná a családi ajtók neszeit és hangjait. Minden ajtó más egyéniség a szülőházban: a függönye vagy a csupaszsága, a zárja, a kulcsa, a kilincse és a tokja egyedivé avatja, és valamennyien szólnak. A helyiségek sajátságos illata is megcsap. Nem, a húgommal nem szerettük a családi fészket. Giccs és viszály torlódott benne, a giccs minden neme, fajtája és árnyalata képviselve volt a házban, az „arany” poháralátéttől meg a porcelán juhászbojtártól kezdve a gobelineken át a matyóhímzéses ablakfodrokig. Az ablakfodor az, ami nem függöny, hanem dekorálja csupán az ablakokat, és szabni, varrni, hímezni, mosni, vasalni és keményíteni köll. Matyó, az a sok matyó az agyunkra ment, a húgom is meg én is sokat ordítottunk.

Amikor meghalt a lakás, a csipkékre meg a gobelinekre is ráhullott a szürkeség, betemette őket a szürke hódara, egy év múlva pedig eljött az a nap is, amikor teljesen ki kellett üríteni a házat. A húgommal nem sajnáltunk semmit. Kíméletlenül használtuk a fekete nájlonzsákokat. Barbár, brutális cselekedet a hagyaték fölszámolása. Régebben falun az volt a szokás, hogy elégették a halott után maradt haszontalan holmit. Most megy a kukába a megsárgult menyasszonyi ruha meg az asszonykori lila virágos pongyola, amit kislányként úgy szerettem, a csecsebecsék, a műszőrmék, a páratlan bizsu fülbevalók meg a szakadt papucsok. Sok a műanyag, a műszál, nagy divat volt az ő korukban a plasztik.

Később a dobozokból előkerültek a lányom jóvoltából megőrzött, elcsomagolt holmik. Ez jóval a temetés után volt. Horgolt csipkék, hímzett abroszok, azsúrozott párnahuzatok. A csúf váza, amelyben művirágok állták az idő múlását. A vitrinben porosodó, utált kristálypoharak. Az ünnepi damaszt szalvétákat azonnal elkezdtem hétköznap használni a konyhában, meggyaláztam őket. A csónak formájú kristálytál a kezem közt tört el. A zöld ágyterítőt a szülőházban méregzöldnek láttam, nálam viszont a hervadó fű matt zöldjére váltott át a színe az ágyon. A kis zsiráf meg a kiskutya nippek a könyvespolcom szélére kerültek: nekik megbocsátottam.

Egy év alatt lassankint sorban előlopakodtak a megvetett tárgyak a kartondobozokból, és elhelyezkedtek nálam. A díszpárnákra ráhajtottam a fejem, a poharak a konyhában szolgálnak, még egy-két gyűlölt gobelin is helyet kapott, hiszen a tízezer tűszúrás, mely anyám ujjai közül fakadt, úgy az üveg alá foglaltatott, mint Hófehérke a koporsójába. A fából faragott gém, amit kisdiákként én vettem neki ajándékba az Adrián, és ami csupán egy közönséges, olcsó szuvenír, olyan fontossá vált, hogy amikor kiesett a kezemből és letörött a taraja, visszaragasztottam. A kis kapcsos imakönyv, amelyet a nem is valami vallásos anyám a sok szemétre hányt ridikülje valamelyikében őrzött, nem távozik tőlem. Ki-kihullanak belőle a piciny szentképek, amelyeket még gyerekkorában kapott Mária Villibaldától, az apáca nenától, akinek olyan jó volt két ellel kiejteni a nevét.

A „kispolgár” szó, bizonyára a gimiben, szociológiaórán ragadt rám, ami voltaképpen kommunistaóra volt, vagy talán a magyar nyelvű lektűrökből, a korabeli szocreál irodalomból, melyben kárhoztatni illett a kispolgárokat. Gyorsan megtanultam, a kispolgár + giccs volt az a kategóriapár, amit szüleimre ráaggattam. Nem éveknek, évtizedeknek kellett eltelniük és haláloknak kellett megesniük, míg szabadultam a kategóriarácsból és fölértem ésszel, hogy a díszzsebkendő, a kristálykehely, a csipketerítő meg a juhászbojtár ártatlan, sodródó semmiségek a sors áramában. Nem tehetnek róla: sem a tárgyak, sem a szüleim nem tehetnek róla, hogy ez történt velük.

Gyerekkoruk tisztes szegénységben telt. Tudták, milyen finom falatra vágyni, foszló cipőben járni és milyen az, amikor kukoricát kapálni kell a gyereknek ahelyett, hogy fürdeni mehetne. Vásári szentkép és szarvasos falvédő volt csupán a képzőművészet ott, ahol ők laktak, híján voltak a papirosnak, és legföljebb vasárnap vettek újságot, ami a budiban került fölhasználásra. Aztán a szocializmusban végre kaptak tisztességes munkát és kenyeret. Apámnak nem kellett volna a sok cicoma, édesanyámnak viszont voltak esztétikai vágyakozásai.

A polgári kultúrára vágyni? Én magam is vágytam rá egész életemben, és még most is vágyom, amikor már letűnt a múltba és az elhajított ideálok lomtárába került. Jobb híján a családi giccseket rekonstruálom, megfigyelem a szegénységből kilábalók hiú ábrándjait. Azon kapom magam, hogy a megvetett tárgyak átváltozáson esnek át, elveszítik szociológiai meghatározottságukat és telített emlékekké válnak, még a matériájuk is megváltozik, puhábbak lesznek vagy keményebbek, fényesebbek vagy tompább színűek, a számukra idegen környezetben, az én övezetemben újjászületnek, és már-már mesélni kezdenének az életükről, ha lenne fülem a hallásra.

Az esztétikai, etikai, ideológiai kategorizációk az ítélkezőről vallanak, nem hagyják szóhoz jutni magát a tárgyat, mely többet tud, mint a birtokosa, és többet, mint a megítélője. A használt tárgyak átvesznek valamit abból az emberből és a környezetéből, akié voltak, akihez, ahová tartoztak. Régészeti leletek a ránk hagyott tárgyak, a testek melegét is magukba szítták, és magát az időt tartogatják, örökítik, miközben a gazdájuk rég elporladt. Megkockáztatom, hogy nincs megbízhatóbb emlékezet a tárgyak néma emlékezeténél – az ezt szóba öltő, fogalomba foglaló utód azonban jókorákat tévedhet. Azért sírnak a tárgyak, mert némák, és mert minduntalan félreértik és félreértelmezik, vagy mert el akarják feledni őket, s velük az eltelt időt és azt a személyt, melynek fizikai és emocionális energiája bele van sűrűsödve, akinek a kezében élt és beszélt.

A tárgy áldozata és nem tettese a giccsé válásnak. Ez a vastag fekete posztóra hímzett tarka matyó virágfüzér, amivel a nyomtatómat takarom le, boldogan lett volna belga csipke; boldogan lett volna Hildegard von Bingen imakönyve ez a féltenyérnyi, Budapest és Newyork. Steinbrener ker. János katolikus könyvkereskedése-féle kiadvány, melyet nem Wittembergában, hanem Winterbergben nyomtattak é. n., tetején egy hosszú hajú szépfiúval. És lett volna inkább Emil Nolde akvarellje a pipacsos gobelin, amit anyám olyan serényen varrt, mintha ezzel a munkával a kis faluját védené a tűk hadseregével.

Ötven évig nem bocsátottam meg a giccseknek. Csak akkor fordult a csavar egyet, amikor a tárgyak könnybe lábadtak, hiszen a szerencsétlenek nem tartoznak sem ide, az én szobáimba, sem oda, a fölszámolt szülőházba. Ideiglenesen befogadtam a menekült giccseket, hadd emlékeztessenek elszelelt életekre, oktondi álmokra és mögöttük valami masszív naivitásra; azokra az energiákra, érzelmekre és gondolatokra, amelyek bennük, a szüleimben égtek el, és azokra a téves ítéletekre, amelyeket én formáltam róluk.

2.

Egy magyar meg egy szerb író fogalmazta meg legelgondolkodtatóbban ezt az egész problematikát. Az előbbi Mészöly Miklós, aki Sunt lacrimae rerum című szövegének egyik bekezdésében így fogalmaz: „Félreértjük a tárgyakat, hogy ők sírnak. A tárgyak bánata a mi örömeinkhez hasonlítható: mindegyik a létezés túlzására felel, csak másképp. A tárgyak bánata dermedt öröm, a mi örömünk oldott szomorúság. Helyesebb, ha azt mondjuk, hogy közösek a könnyeink.”  

Ebben a bekezdésben minden félmondat súlyos, és nem evidensek az összefüggések. A „létezés túlzása” rilkei hangulatú szintagma, de mégis mi ez? Azt hiszem, hogy az érzéki elmélyülés kínál választ erre a kérdésre, mondjuk egy koranyári napon, amikor a növényzet és a fény különösen intenzív találkozása a kétségbeesésig elkápráztat. Mészöly akkor is nagyon pontos, amikor érthetetlennek tűnik. „A tárgyak bánata dermedt öröm” paradoxonban ott a tárgyakba belefagyott munka, gondolat, érzés, igyekezet és jóakarat, a mi örömünk pedig hogyne lenne szomorú, hiszen a káprázat, az említett túlzás a mulandóság állandó, egzisztens realitására figyelmeztet.

A szerb, jobban mondva jugoszláv író pedig, aki szintén a tárgyak könnyeiről beszél, Danilo Kiš. Apját, Kiss Edét a zalaegerszegi gettóból vitték el az ismeretlenbe – aminek Auschwitz lett később a neve. Az ő kimúlásának még a halálpontos német adminisztrációban sem maradt nyoma. A később szerbhorvát íróvá érett fiát évtizedekig nyomasztotta ez a nyomtalanság, az „eltűnés” eufemizmusa, ezért a tárgyakhoz folyamodott, ahhoz a sekély számú lelethez, mely bizonyság volt arra, hogy ez az ember – az ő édesapja – tényleg létezett, tevékenykedett, voltak álmai, cselekedetei, művei és balfogásai.

Danilo mindössze tízéves volt, amikor őt, Danica nővérét és a montenegrói anyjukat, Milicát, a hatóságok „repatriálták”, ami azt

jelentette, hogy hazaszállíttatták Magyarországról Crna Gorába, az anyja kies szülőföldjére. Ugyan mit érthetett mindebből a tízéves gyerek? Kalandnak fogta föl a nagy utazást, bizonyára valami szebben és jobban reménykedett, hiszen Kerkabarabáson, a Kohn/Kiss família szerény telkén nagyon rossz soruk volt, az életük is veszélyben forgott.

Az apátlan gyermek ragaszkodik a kis tárgyaihoz. Daninak azonban nem volt mackója. Iszonyatos szegénységben éltek, semmi játékszerről nem számol be, csupán néhány olvasókönyvről meg az iskolás irkáiról. Első fogalmazásait magyarul írta, hiszen Kerkabarabáson magyar elemibe járt.

A könnyező tárgyakat később a Kora bánat című novellafüzérben vette lírai leltárba, egyikükből pedig regényhős lett. Az a jugoszláv menetrendfüzet, amelyet az apja, Eduard M. Kiš vasúti főfelügyelő szerkesztett (Jugoslavenski Zemaljski i Internacionalni Autobuski, Brodarski i Železnički Kondukter), csodálatos metamorfózison esett át, és a Kert, hamu című regényének főszereplőjévé változott. Ilyesmi történt az anyja Singer varrógépével is. A Fövenyóra címet viselő regény tartalma pedig az apja 1942. április 5-én kelt levele; Kiš szóról szóra és mondatról mondatra kifejti, földolgozza, képzeletével telíti ezt a magyarul írott családi levelet (mely a hagyatékában föllelhető), csupán egy mondattal toldja meg a végén: „Jobb az üldözöttek, mit az üldözők közé tartozni”, ami idézet a Talmudból, Bava Kamma, 93a.

Kiš jártas volt az irodalomelméletben. Az egyik sokszor használta fogalma az orosz formalistáktól átvett „prijom“, ami irodalmi eljárást jelent. Az ő irodalmi eljárásai a szentimentalizmus teljes mellőzését célozzák. Lehet, hogy a tárgyak könnyeznek, de ő nem. Sem az alkata, sem a tudása, sem az írói öntudata nem engedte meg neki a könnyeket, nos, a férfiassága sem, főként azonban maga a próza vetett gátat az érzelmességnek. Az apja, Kiss Ede/Eduard Kiš mánia-depressziós volt, képzelhetni, mily zaklatott lélek – a fia lehántotta a betegség hártyáit, szemét az apja sorsát – és valamennyiükét – halálosan determináló történelemre/politikára és a tárgyakra vetette.

Különös dolgokat mondd még Mészöly ebben a nehéz szövegében, amelyet 1957-ben írt – nem sokkal később, a hatvanas években írta Kiš a szerény családi archívumára támaszkodó, „Családi cirkusz”-nak elnevezett regénytrilógiát (Kora bánat; Kert, hamu; Fövenyóra). Ekkortájt házasodnak az én szüleim és nemzenek engem, kezdik szépítgetni a szerénynél szerényebb szocialista családi fészket. Jó lenne ide egy modern kredenc, a gyereknek gumibaba. Mészöly azt írja, hogy a tárgyak csöndje, mozdulatlansága és megdermedt formája hat rá roppant erővel, és persze az idő, mely bennük van, és amelyből, írja, a forma révén kilépnek. Ezt a formát Mészöly holtpontnak nevezi – valószínű, hogy a holtpontról a holt tárgyakat befogadó élő lélek tud szabadulni. Ezt a kilábalást gyakorolta Danilo Kiš is az alaposan kidolgozott modern „prijom”-okkal, amelyek fölitatják a könnyeket.

Mészöly e traktátusában nemhogy az emlékezés, hanem a „jó emlékezet”, sőt „az abszolút emlékezet jelen idejének” elérése a tét – mint mindig, most is magasra helyezi a lécet: „Semmit el nem felejteni, és mindennel azonosnak lenni”. Egyenesen elképesztő, robbanékony ambíció, amely a néma tárgyakat és a tárgyiasságot hívja segítségül. „Az anyag szívében lenni anyagtalannak”, Mészöly e mondatával a magyar és a szerb író poétikája is összefoglalható. Az anyagtalan szellemit jelent itt is, meg ott is, szerbül is, meg magyarul is. Duh, mondja a szerb.

Az irodalom tetemes részében végül is a halottakkal, az elfeledettekkel való dialógus létrehozása a cél és a tét. A szépirodalom lankadatlanul teljesíti a judaizmus kategorikus imperatívuszát, a „záchor”-t: Emlékezz! És ha nem vagyunk vallásosak, misztikusok és halottlátók, akkor ez a processzus tárgyak és archívumok közvetítésével történik. Egy horgolt csipke, melyet már nem keményít ki senki, egy kék tintával írt, lilára fakult levél kalligráfiája vagy egy kórházi zárójelentés, egy porcelán kiskutya vagy egy csúnya váza egyként szót kaphat. Különösen megejtő a kézírás, meg az azsúr, a hímzés, kötés, horgolás, a régi asszonyok szépírása.