Házak szava
Fotó: Wikipedia / Pásztörperc
Házak szava

Radics Viktória személyes hangú esszéjében az épületek emlékezetéről ír - többek között Nádas Pétert is megidézve. 

1.

Milyen érdekes, ahogy egyes épületek az emlékezetünkben abszorbeálják legszemélyesebb emlékeinket, régi lakóik lelkét is magukba szívják, tömörítik mintegy. Mértani testet adnak a halottaknak. Miért van az, hogy nagyszüleim házára sokkal jobban emlékszem, mint a személyükre? Emlékezetemben Kőműves Kelemenné gyanánt vannak ők beledolgozva a falakba, kerítésekbe, tárgyakba. Röpke életüket a tárgyak stabilizálták végtelenül elomló elmémben; épp e gyöngeség és az idő porlasztása miatt van szükségem falakra, dúcokra, tetőkre.

A nagyszüleim régi falusi házát mérnöki pontossággal őrzi személyes emlékezetem. A hátsó konyhát, a gangot, a tágas kamrát az izgalmas padlásföljáróval, a földes szobát, az első szobát meg a tisztaszobát; a virágoskertet, a hátsó udvart az állatokkal s a kertet, a fészereket, az ólat, végül a háttérbe szorított, de gondosan karbantartott budit hajszálpontos geometriai elrendezésükben látom, és bennük a bútorokat, a tárgyakat, a tükröt, falba vert kampót. A személyek elmozognak bennük, mint a szellő, ellengenek. Kísértetekké váltak volna? Erre a kérdésre akár igennel is válaszolhatok.

Ezzel szemben részletesen le tudom írni a könnyű alumíniumlavórt, mely a gang peremén billegett, és abban mosakodtunk. Egy horpadt kandliból beleöntöttük a piciny férgektől nyüzsgő esővizet, majd a szappanhólyagos vizet lendületes mozdulattal a virágoskertre löttyintettük. Látom a gondosan ápolt gang oszlopai közt kihúzott drótkötelet, melyre a mama teregetett, és én vitorláknak néztem a domborodó fehér lepedőket. Emlékszem a lepedőn a varrás sávjára. A virágoskertben a dáliákra, amelyeket sose szedtünk le. A füves udvarban a hatalmas diófa árnyékára és hátul, az udvar végében az örökké nedves, sötét zugokra. A kamrára a stelázsikkal meg az almáriummal, a kamra földes padlójának mélyszürke, döngölt, egyenetlen padlatára. A sifonér fiókjában az összehajtogatott, előkészített halotti kötényre, amilyet a biatorbágyi születésű Hantai Simon alkotott pont abban az időben Párizsban. Nagyanyám horgolócérnáinak papírdobozára, tetején a mandorlákra. 30-40 éve halottak mindketten. A ház még áll, felismerhetetlenné átalakítva, és már mások tulajdona.

Nem egyszerű parasztház volt, hiszen hat ablaka nézett az utcára, ahogy nevetgélve hivalkodott vele anyám. Kis ablakok voltak, parasztablakok. A nagyapám megrekedt a parasztság és a proletariátus között, hajós („kormányos”) volt, aztán a háború után, mert kibombáztak alóla a hajóját, és alig sikerült kiúsznia a partra, szűkszavú szódáskocsis lett és földművelő. Ha megmarad a hajón, több nyelven beszélő parasztpolgárokká váltak volna. Én a titói szocializmus virágkorában, városi kislányként az ő „elmaradottságuk” (anyám szava) imádója voltam, a gyarapodó szocialista kispolgárság helyett a tisztes szegénység gyakorolt rám szeretet-hatást, mai eszemmel úgy is mondhatnám, hogy a Van Gogh-i színek és formák, a krumplievők és a napraforgók ragadtak meg.

Volt két hajlított tonettszékük, bizonyára Bécsben vették, amikor leszálltak a hajóról. Egyébként minden nagyon szerény volt, az udvaron és a kertben látok Van Gogh-i színeket. Szerény: természetes anyagokból, kézzel készített, varrt, festett vagy piacon, vásárban vett holmik. Amelyek tiszteletben álltak: a vájdlingok (le ne pattanjon a zománcuk), a vastag falú aludttejes bögrék, a sziták, de még az ustor is, meg az általam „feketeüvegnek” nevezett, nagy becsben álló parafadugós termosz, mely olyan az emlékezetemben, mintha Giorgio Morandi vagy Hollán Sándor egyik csendéletének része volna.

Az a kérdésem, hogy miért nem emlékszem olyan pontosan a nagyapám szájára, a nagyanyám szemére, lábára, mint a zöldre festett kerítéslécek fehérre festett csúcsfaragványára vagy a csörömpölő, halványzöld kredencre. Ez a gangos ház a tárgyaival együtt teljesen jelentéktelen. A szerénységen és a szegénységen túl nincsen stílusa. Semmi népművészet, legföljebb néhány mázas köcsög meg egy durva szövésű, absztrakt mintázatú sokác falvédő. Már nálam törött el a biedermeiernek nevezhető váza, melyre kézzel festettek tarka virágcsokrot, ám amelyet ők nem használtak, mert a vágott virág tilos volt a házban; a virágokat kár lett volna leszedni.

A vásárban vagy búcsúban szerzett, bekeretezett Raffaello-nyomat, mint később rájöttem, Mária mennybemenetelét ábrázolja. Én a sok gyerekfejet bámultam rajta az alvó nő lába alatt. Az obligát jézusszíve-reprodukción a hosszú hajú, lányos arcú Krisztus a málnaszínű, napsugaras szívére mutat. Fekete-fehér fakereszt lógott az egyszerű tükrös szekrény fölött, melynek aljában a házi készítésű diós és mákos cukrot, meg a zöld savanyúcukrot őrizte a mama, és szabad volt csenni belőle.

Mikor a bezdáni mama meghalt, a foltozott és a kivételes alkalmakra tartogatott kötényei, a fejkendői és a fakanalai sokáig kajabáltak utána. A kendők egész kollekciója, ünnepre és hétköznapra, nyárra és télire.  A falusi asszonyok majdnem olyan következetességgel viseltek akkortájt kendőt, mint a muszlimok, igaz, nyáron levették, és frivolan legyezkedtek vele, lazán kötötték csak meg az álluk alatt.

Ez a ház már akkor is réges-régi volt, anno a nagymamám nagymamája is benne lakott. A szomszéd ház nádtetős volt, ez viszont büszke cseréptetős, és a padlás külön gondozásra szorult. Vályogból volt verve a mennyezet. A már megözvegyült nagyapám tapasztgatta, amikor megnyílt alatta a föld, ő keresztülzuhant a plafonon, ráesett az én sztiroporra ragasztott, elhagyatott, fekete télikabátos nagy Ady-plakátomra, mely a szekrény tetején pihent vízszintes helyzetben, és onnét be a szekrénybe, akárha függőleges koporsóba, a naftalinszagú szövet télikabátok tetejére, ahol elájult.

2. 

A Dobsinai utca 12. alatti különleges fehér házat csak fényképen láttam, és Nádas Péter emlékiratában olvastam róla, az ő elbeszélésen keresztül férkőzött az emlékezetembe. Tehát másvalaki emlékét sajátítottam el. Nádas Eugénia – akit Özsinek szólítottak (az én nagyanyámat Bözsinek hívták) és a második férje, Rendl Sándor nemzetközi pénzügyi jogász tulajdona volt. Özsi a tizenkilencedik század legvégén született, Bözsi a huszadik legelején. Ez a budai ház („gömbvilla”) az én olvasatomban a klasszikus modernizmust abszorbeálta olyan tiszta formájában, ahogy én azt sosem láthattam. A modernitásnak csak a túlélt, a szocialista tömegeket kielégítő formáit volt szerencsém érzékelni a mindennapi életben: a panel lakóépületeket, a szekrénysorokat („regál”-nak mondtuk), a furnérlemezből készült szögletes, rút bútorokat, melyeknek érdekes módon a bútorszövete is mindig ronda volt.

Özsiék háza ellenben unikum volt (később készített róla egy szemtelen úr nagyított másolatot), a ház úrnője álmodta meg, és az én születési évemben elhunyt Beutum János tervezte ’32-ben, bauhausos stílusban, egy kerek szobával. A ház belsőépítészete is egyedi tervezés volt, Heinrich Sándor munkája De Stijl-stílusú, kissé lágyított karszékekkel, művészien kontrasztált színekkel.

Nádas is tisztán emlékszik ennek az elegánsan szép háznak a geometriájára: egyszintes épület tetőterasszal és alagsorral a cselédség meg a garázs számára, földszinti erkéllyel, ahol szép időben reggelizni szoktak – szellő lebegtette az abroszt és a szalvétákat –, úriszobával, ebédlővel stb. (A konyhától független „ebédlő” később a szüleim álmává vált. Ezeket a sorokat az általuk vásárolt masszív, vastag lábú, csak kivételes alkalmakkor használt, sok könyvet elbíró ebédlőasztalon írom.) Nádas leírja a helyiségek elrendezését és tájolását, a bútorzatukat, a bútorszövetek faktúráját, színeit és minőségét, a műtárgyakat és a képeket a falon: a magyar klasszikus modernizmus válogatott darabjait. Tőlük tanult látni. A bútorkárpitok, a párnák is egyedi tervezésűek voltak, Szabó Éva, a sokat látott és sok mindent túlélt textilművész rusztikus hatású kreációi, aki a legkülönbözőbb korszakok és a népművészet formakincsét hozta geometrikus egálba – Nádas leírásai alapján elmondhatom, hogy ilyen párnákat és szöveteket én már csak lebutított szocreál változatban láttam Magyarországon, valahogy mégis el tudom képzelni, hogy milyenek lehettek a tompított színű, apróra kidolgozott, jó minőségű anyagokból varrt eredetiek. A magyar értékkonzervatív modernizmus a szellemével egyetemben teljesen feledésbe merült. 

 Tágas, fényes szobák lehettek, az emelt földszinti ablaksort szét lehetett nyitni, hogy a fény és a szél átjárja a házat, mely transzparens volt és üde, a Péter gyerek boldogan szívta be légkörét, tapogatta sima formáit, csodálta színeit, amikor vendégségben járt ott. Ennek a villának a tagoltsága, picit megbolondított szimmetriája, enyhe dekomponáltsága, ízlésesen dekonstruált s annál nagyobb harmóniája alighanem az írói stílusára is kihatott. Mint írja, „az ember testsémájával arányos” volt ennek az épületnek a kiképzése. A funkcionalitás, a strukturáltság, a tisztaság és az egyszerű szépség kivételes együttállását érzékelte a gyerek.

A házat ’44 tavaszán birtokba vették a nyilasok, és az ostrom alatt teljesen kiégett, de a tulajdonosoknak volt annyi erejük és pénzük, hogy újjáépítsék, és ismét, ugyanazzal a bútortervezővel karöltve újra berendezzék, tehát a hamvaiból kelt életre a villa ’46 őszén, a korábbinál valamivel szelídebb modernista élekkel, az avantgárdos jegyeket elhagyva. Üres gyerekszoba őrizte a háborúban munkaszolgálatosként eltűnt, de váltig visszavárt Mándoki György emlékét. A villa később még egyszer újjászületett, az ötvenes években ugyanis kisajátította és beszemetelte, tönkretette az ÁVO, és majd csak jóval később renoválják, immár jelentősen átalakítva. A ház eredeti tulajdonosai ekkor már rég a temetőben, illetve Kanadában vannak: Eugenie Torontóban halt meg a lányánál ’78-ban, abban az évben, amikor én befejeztem a zombori gimnáziumot.

Szerényen szép, törékeny, nyúlánk, elegáns, hűvös és mosolytalan polgárnő volt Eugenie, aki a századelőn ötvösművésznek tanult a híres budapesti Iparrajziskolában, ahova akkoriban vettek fel először lányokat; később, feleségként, saját lakásának megtervezésében és berendezésében realizálta formaérzékét. Péterre, aki kommunistákkal volt körülvéve, életre szóló hatást gyakorolt ez a halk szavú, disztingváltan uralkodói habitusú és egyúttal kivételesen megértő nagypolgári nagynéni meg az esztétikus környezete. Az őt jellemző toleranciát az író még időskorában is megemlegeti.

Én ilyen megértést csakis a Bözsi nagymamám részéről tapasztaltam, aki betegségénél fogva elomló testű volt, szívelégtelenség gyötörte, és alig tudott írni-olvasni, megértési képessége azonban nagy szívről és kivételes intelligenciáról tanúskodott. A Nádasnál lelt fajansztálak és majolikaedények meg az ő mázas lekváros köcsögei most Morandi-edényekként szorongva tapadnak egymáshoz az emlékezetemben. A pamut-, gyapjú-, len- és kenderanyagok, amelyeket Özsi preferált, és Szabó Éva műhelyében kézi szövőgéppel szőttek, nálunk is megvoltak törölköző, függöny, abrosz és kendő formájában; Bezdánban is volt, még mindig működik egy híres kéziszövő-műhely. Némelyiket a szétszakadásig használtam, ami azt jelenti, hogy fél évszázadon keresztül szolgáltak rendületlenül.

Amikor a kétségbeesett, de fájdalmát ki nem mutató anya az első házasságából származó nagyfiát kereste, és a szemtanúk kézről kézre adták, végül egy zalabaksai címet kapott; Nádas nem írja le, nyilván nem tudja, hogy végül járt-e ott tudakozódni. Nehéz volt az eltűnésbe beletörődni. Ez az útvonal azonban egyenest elvezet ahhoz a házhoz, amelynek még tolmácsolni szeretném a szavát.

3.

Kerkabarabás közvetlenül Zalabaksa mellett található kis falu, Lentitől északra fekszik, ma 341-en lakják. 1942-ben, a „hideg napok” eseményeitől megrettenve ebbe a faluba, a családjához menekül fejvesztve Újvidékről Eduard Kiš / Kiss Ede, montenegrói feleségét és a két gyerekét, Danilót és Danicát is magával vonszolva. Csöbörből vödörbe. A Kohn/Kiss család egy kúriában lakott ebben a faluban, és nem örültek a jövevényeknek, kirobbant a régóta húzódó családi viszály. Távolabbi rokonokhoz, a Berkiék háza mögé, egy volt istállóba vagy „kubikosszobába” szállásolták el az idegen rokonságot, itt éltek 1947-ig, öt éven át, amikor is, apa nélkül, Montenegróba, Cetinjére repatriálták hármójukat. Az apa, Kiss Ede ugyanúgy eltűnt, mint Mándoki György, más szóval Zalaegerszegből Auschwitzba deportálták, ahol még a precíz náci adminisztráció sem őrizte meg a nyomát. Egyedül maradt Kerkabarabáson a szerbül beszélő anya Danival és Danicával, akik magyar iskolába jártak, és valamilyen szinten beszéltek magyarul. Danilo Kiš iskolai fogalmazásai fennmaradtak, a magyarfüzetét magával vitte Cetinjére (lásd A bársonyfedelű albumból című kisprózát: https://1749.hu/szepirodalom/proza/danilo-kis-a-barsonyfedelu-albumbol-reszlet.html). Danilo Kiš élete végéig jól beszélt magyarul, verseket fordított, Petrit is meg Pilinszkyt, sőt még énekelt is, maradt utána egy gyenge minőségű hangfelvétel, amelyen magyarul nótázik.

Kora bánat című novellaciklusában, a Kert, hamu és a Fövenyóra című regényeiben dolgozta fel Kiš ezeket az éveket, melyeknek a középpontja lukas, üres, hiszen az apa felszívódott a holokauszt fekete lyukában. Az író emlékezete az apa veszélyeztetett, a lelki betegségének (ciklotímiás volt) és a kornak egyaránt kiszolgáltatott lényét és az észbontó nyomort őrizte meg. Eduard/Ede az én olvasói szememben olyan, akár egy Giacometti-szobor. Nem ő volt a család támasza, hanem a szláv anya, de hogy tudhatott ő pénzt keresni Kerkabarabáson vagy Zalabaksán? Kötött, és egy kéziszövőgép volt az álma, a Dani gyerek pedig órabérbe dolgozott parasztoknál.

1986-ban, pont abban az évben, amikor röntgenfény derült a tüdőrákjára, egy körkérdést intéztek Danilo Kišhez, feltehetően angol nyelven. Élete legszebb és legrútabb helyét kellett leírnia röviden, innen a gépiratos három flekk címe: A és B.

Az „A” hely, tehát a legszebb hely, amit látott, meg van nevezve: Montenegróban, Kotor városától száz kilométernyire gyönyörű kilátás nyílik a hegyoldalról a városra és a tengeröbölre. Azt írja Kiš – fordítás közben utánajártam, valóban így van –, hogy egy alkalommal Sigmund Freud is járt errefelé, ennek a kirándulásnak a hatására álmodta nevezetes „carpe diem”-álmát a három párkáról. Az „óceáni érzést” azonban Freud, az elbeszélővel ellentétben, nem tapasztalta meg. Ezen a ponton Romain Rolland és Arthur Koestler is bekéredzkedik a szövegébe, ugyanis az „óceáni érzés” fogalma Rolland alkotása, és Koestler – Kiš számára az egyik legfontosabb író – elevenítette fel később.

A „B” hely, tehát a legcsúnyább, amit életében látott, a szövegben nincs megnevezve, csak annyi tudható róla, hogy valahol Magyarországon található. Egy udvar hátsó részében szomorkodott a kunyhóvá átalakított lóistálló, ahova a rokonok lepakolták a gyüttmenteket. Hátborzongató (unheimlich) nyomor ivódott be itt Kiš emlékezetébe, amely mögött ott az apja és az anyja más-más kínja, ami időközben beléállt, majd halhatatlanná vált.  

A viskóra emlékezve nála is ott vannak a szögek a nedves falba verve, a miénkénél sokkal ócskább bádogkályha, a fásláda – mely, emlékszem, egyszerre rakodó-, ülő-, akár fekvőhelyül is szolgált – a földes padló, a vályog savanykás lehelete. Ő „sarat” ír. Szemző Tibor nemrég ellátogatott Kerkabarabásra, és találkozott a ’35-’36-ban született öregasszonyokkal, akik szóról szóra alátámasztották azt, amiről az író számol be nem csak ebben a kisprózájában, hozzáfűzvén, hogy a nagy szegénység akkortájt nem volt kirívó („most már újbu vannak szegény emberek”). A kis Dani nekik is lopott répát a szántóföldről, és ők is mezítlábasok és éhesek voltak. A hangfelvétel hátteréből ugyanazokat a falusi zajokat, hangsúlyokat hallom, mintha Bezdánban volnék: kutyaugatás, libagágogás és szakasztott olyan öregasszonyos kotyogások, óvatos kérdezősködések, az utánozhatatlan szófűzés, ami Gombosszegen Nádas Péter fülét is megütötte.

A Micának elnevezett Milica szerintük nagyon sovány, „tönkrement” asszony volt, a lány meg a fiú viszont igen szépecskék, Dani, az iskola mintagyereke, minden lánynak tetszett a faluban. Még most is látják maguk előtt a régi, szép arcát. Azt mondják, a két gyerek tökéletesen beszélt magyarul. Amikor egyszer a néni, akkor még leányka, elment hozzájuk látogatóba, Danit nem lehetett kihúzni az ágyból, mert mosták a gatyáját, és váltás fehérneműje sem volt. A saját emlékeim keménycukorkája is előbukkan ebben a beszélgetésben, a zsidó boltostól kaptak egy-egy szemet, ha nagy ritkán vásároltak valamit – ők „rákszemcukorkának” nevezték. Van ilyen szó, Danilo Kiš de megörülne neki!

A két öregasszony arra emlékszik, amikor a családot szekérre rakták ’47-ben, a zsidók „összeszedésére” viszont nem, ezen a ponton sötét van. Ezt az író is csak zárójelben említi a kotori részben, a kerkabarabásiban azonban csak a vityilló beszél. „Az A. és a B. szöveget titkos kapcsolatok fűzik össze”, ezzel a post scriptummal fejeződik be Kiš kisprózája. A vityilló ablakából vagy ronggyal betömött szellőzőnyílásából el lehetett-e látni a tengerre? Netán Milica meséin keresztül? Ebben a kontextusban az a távoli táj Isten háza.

P.S.

Én viszont egy másik utóirattal szeretném befejezni ezt az emlékfuttatást, amit Nádas Pétertől idézek, egy jegyzetéből, amivel a másik, a kommunista nagynénje, Magda emlékiratát kísérte. Egészében idézem: „A szegénység és a gazdagság mindenkor és mindenütt párhuzamosan futó történetek. Csupán éhséglázadások, országos sztrájkok és forradalmak idején zavarják meg egymást. Egymás mellett, és nem egymás rovására kell őket elbeszélni. Legalábbis nekem is ez az elbeszélői tapasztalatom velük. Ha egymás rovására akarjuk őket elbeszélni, akkor megkukulnak és elbutulnak. És az egyik elbutulása nem segít a másikat megérteni.”

 A kettő ütköztetése azonnal olyan fogalmakat hívna életre, mint az igazságtalanság, az egyenlőtlenség és az osztályharc. Ezen a szinten azonban, ahol mi mozgunk, a személyes emlékezetben, melyben az eredeti emlékeken kívül a beszűrődött emlékek és festmények, szobrok is helyet kapnak, szinkretikus palotát alkotva, nincs eszme, és nincs politika, csak hullámzó történelem. Víz alatt van ez a palota a sűrű félhomályban, akár az elsüllyedt hajók, és a párhuzamosok összemosódnak; béke van ott és susogás. 

 

Az esszé szerzőjéről
Radics Viktória (1960)

József Attila- és Déry Tibor-díjas irodalmár, kritikus, esszéista, műfordító délszláv nyelvekből és németből.