A száraz bibliográfiai adatok elárulják, hogy Miloš Cnjanski Legenda című novellája először a zágrábi Savremenik [Kortárs] folyóiratban jelent meg (1919, XIV, 9., 414–422), eredetileg Legenda o muškom [Legenda a férfiról] címmel, majd Crnjanski Priče o muškom [Történetek a férfiról] című kötetében adta ki nyomtatásban 1920-ban Svetislav B. Cvijanović, Belgrádban – immár Legenda címen.

Ehhez nincs mit hozzátenni, ahogy elvenni sem belőle. Ám ez nem akadályoz meg minket abban, hogy kicsit bepillantsunk a száraz adatok mögé. Nevezetesen, Crnjanski a Legendát először a Književni Jug [Irodalmi Dél] című folyóiratnak ajánlotta fel.[1]

Ivo Andrićhoz, a Književni Jug egyik szerkesztőjéhez 1918. december 29-én írt levelében írja Crnjanski: „Amennyiben a Legendát közölni kívánja, belátása szerint bánjon az idézetekkel, valamint kérem, hogy a szerzetes tirádái előtt, minden helyen, ahol azt írom, hogy ordít és kiabál, javítsa át suttogásra, mert később jutott eszembe, hogy ő dühösen suttogott, de nem kiabált.” (Crnjanski mintha maga is résztvevője lett volna az Erzsébet-kori londoni jelenetnek…)

Következő levelében is, amely 1919. február 5-én kelt, Crnjanski ezt írja Andrićnak: „Ott van a Legenda – kérem, azonnal küldje vissza –,  mert  rendbe akarom hozni.” Ugyane levelében   Crnjanski azt kéri, hogy Új magyarok című írásába kerüljön be az adat, miszerint Ady Endre ugyanezen évben, 1919-ben meghalt. (Megérdemel Ady egy teljes szöveget, mondja Crnjanski, de hozzáteszi: nincs ideje rá.) Az Új magyarok című írás megjelent a Književni Jug folyóiratban (1919. február 15., III. kötet, 4. szám, 160–169), ám az Ady Endre haláláról szóló kiegészítés nélkül. („Ő ma egy fáradt és beteg ember” – Crnjanski szövege szerint, azaz még él.)[2]

Miért is szerepel itt most Ady a Legendához fűzött jelen szövegben? Csak mint illusztráció, példa, hogyan is működött akkor a posta.[3] Crnjanski február 5-én kelt levele nem érkezett meg időben a szerkesztőséghez!

A levelek útja a közvetítők, ismerősök, utasok által biztonságosabb volt… egy ilyen levelet küldött Crnjanski két nappal előbb – 1919. február 3-án – Branko Mašić, a Književni Jug tulajdonosa és felelős szerkesztője részére. Abban a levélben is érinti a Legendát.    Crnjanski kérése Mašićhoz így szól: „Kérem, hogy Andrić úr küldje vissza nekem a Legendát, mert átdolgoznám.” (Ez a levél Ivo Andrić hagyatékában megőrződött, tehát Mašić átadta Andrićnak.)

Ezen időszakban Crnjanski és a Književni Jug kapcsolata felhőtlen: Crnjanski a folyóirat egyik legszorgalmasabb munkatársa, szövegei rendre megjelennek, és mindig van olyan kézirata is, amely még kiadásra vár.

Crnjanski 1919. július 1-jétől a folyóirat szerkesztője lesz.

Az idill 1919. szeptemberéig tartott. Akkor ugyanis Branko Mašić egyik írásában, amely Momčilo Miloševićről szól, néhány kellemetlen mondat is szerepel Crnjanskiról. Az ifjú irodalmi nemzedéket illetően Mašić kiemeli Miloš Crnjanskit, Borivoje Jevtićet, valamint Momčilo Miloševićet. „Miloš Crnjanski mindenképpen a legszorgalmasabb és legtehetségesebb közöttük, de túlontúl tapasztalatlan ahhoz, hogy a jelenlegi lehangoló körülmények rossz hatását képes legyen elkerülni. Az utóbbi időben különösen hirtelenkedő, befolyásolható és mértéktelenül hanyag lett, valamint olyan manírokat vesz fel, amelyek Laza Kostić frivol prózájához hasonlatosak.”[4]

Végül a szeptember hónap jelenti a Književni Jug megszűnését. (Az 1919 decemberében megjelent hatos szám már csak a lámpaoltás a mindenki által elhagyott helyiségben.) Ivo Andrić 1919. szeptember végén odahagyja Zágrábot, és átmegy Belgrádba. (Minden anyag, ami a Književni Jug szerkesztőségében maradt, ebben a több számot tartalmazó kötetben jelent meg. Így adták ki Miloš Crnjanski még hátramaradt kéziratát, a Veliki dan [A nagy nap] című prózát, valamint az Omladini [Az ifjúságnak] című verset. Valószínűleg ebben a környezetben találta volna magát a Legenda is. Ám, amint említettük, ez a kézirat Legenda o muškom [Legenda a férfiról] címen a Savremenik [Kortárs] folyóiratban jelent meg.)

Gorana Raičević Agon i melanholija – Život i delo Miloša Crnjanskog [Agón és melankólia – Miloš Crnjanski élete és munkássága] címen nemrég napvilágot látott jelentős könyvében végigkísérhető a Legenda másik genezise. Nevezetesen Miloš Crnjanski olvasmányélményei (Baudelaire olvasása) vezetnek el azokhoz az asszonyokhoz, akiket az irodalom gyakran marginalizál…

A fiatal és szép szerzetes menekül a testi szerelemtől, visszautasítja a gyönyörű, ifjú angol királynőt (aki felkínálkozik neki), viszont az öreg és csúf szajhával hál – merő szánalomból!  Gorana Raičević szerint Crnjanski ilyen módon őrizte meg hőseinek krisztusi alakját…  Azt állítja továbbá, hogy a Legenda nélkül nem lenne érthető Pavel Isaković alakja sem az Örökös vándorlás II. kötetében. A szerző ezen állításait Crnjanski szavaival erősíti meg: „Az, ami mondani akartam, ebben áll. A Legendában a szánalom a fontos. Az a fiatal ember ott, mint minden férfi, aki sikeres a nőknél, megsajnálja azt a csúf teremtést.” (Noha sokkal érdekesebbek Crnjanski mondatai a Marko Ristićhez írt leveléből, abból a korszakból, amikor a Putevi [Utak] című avantgárd folyóiratot szerkesztették: „Senki, aki bármilyen mellékes ambíciókkal lép házasságra a sajnálaton és a tiszta szerelmen kívül, nem lehet a Putevi munkatársa. Elvárom, legyen ez kiírva az első oldalon.”)

Gorana Raičević végigkísérte a Priče o muškom [Történetek a férfiról] című kötet recepcióját is. Elmondja, hogy a korabeli kritikusok nem voltak jóindulattal Crnjanski iránt. (Mi több, valaki azt javasolta, miszerint „jobb bevárni valami értelmesebbet, tisztábbat, majd úgy értékelni Crnjanski ez irányú munkásságát”.) Kivételt jelent Milan Bogdanović, aki az Apoteoza [Apoteózis] mellett kiemeli a Legendát – amiről azt állítja, hogy „apróbb egyenetlenségektől eltekintve a kötetnek ez az egyik legjobb és legerőteljesebb darabja”.[5]

A Crnjanski nyelvén olvasó közönség a Legendára majdnem egy teljes évig várt. A magyar olvasók immár száz évnél többet is vártak a Legendára.

Ám az olvasóknak még adósak vagyunk azzal a néhány mondattal, amelyeket Crnjanski legelőször óhajtott kijavítani:

„A szerzetes csak állt a királynő ágya mellett, haragja fellángolt. Arca, mint a kigyúló gyertya, de a függönyök meglebbentek dühödt suttogásától…”

*

Jegyzetek:

[1] A Književni Jug [Irodalmi Dél] Zágrábban jelent meg 1918 elejétől 1919 végéig. Főszerkesztője Niko Bartulović, tulajdonosa és felelős szerkesztője Branko Mašić volt. A szerkesztőség tagjai között Ivo Andrić és Vladimir Ćorović foglalt helyet. A második kötet megjelenésétől csatlakozott hozzájuk a szlovén Anton Novačan, majd a negyedik kötettől Vladimir Ćorović helyett a szerkesztőség tagja lett Miloš Crnjanski.

[2] Crnjanski mégis szentelt időt Ady Endrének. A folyóirat 7. számában, 1919. április 1-jén a 331–333.oldalon jelent meg Adyról írt nekrológja.

[3] Mellesleg az új állam postája szó szerint elnyelte a Književni Jug Kalendárium 10 000 példányát.

[4] 1919. szeptember 1-jén, a negyedik kötet 4–5. kettős számában Povodom jedne knjige [Egy könyv alkalmából] a 199–202. oldalon Branko Mašić ír Crnjanskiról. Kényelmes történelmi perspektívából szemlélve úgy tűnik, mintha Branko Mašić rossz vért hozott volna a szerkesztőségbe. Természetesen nem ez volt az első csapás, amelyet a saját szerkesztőségére mért.

[5] Az idézetek Gorana Raičević Agon i melankolija, Život i delo Miloša Crnjanskog [Agón és melankólia; Miloš Crnjanski élete és munkássága], Novi Sad, 2021 című munkájából valók. Ismét betekintve a szerző könyvébe, ezt az idézetet találjuk Crnjanskitól: „az én erotizmusomban benne van az a szerelem a nő iránt, ami nemcsak erotikus, hanem gyötrelmes is”.