Murakami Haruki talán a momentán legismertebb japán író globalice, új könyvét ünnepli most a világ (A város és bizonytalan falai; Machi to Sono Futashikana Kabe, Shinchosha, Tokyo, 2023), animáció is készült már művéből, sokan letehetlennek tartják, bár ez a nézet nem épp uniszónó, mert mások szerint meg ő a „Coelho diplomásoknak”. A kurblimadár krónikáját sokan az egyik legjobb kortárs regénynek tartják, szerintem is ügyes, az általam az idők kezdetén olvasott Világvége/Keményre főtt csodaországról pedig jó emlékeim vannak. De most egyáltalán nem erről akarok beszélni.
Ha van a disztópikus irodalmi cyberpunknak való életbeni lenyomata, az vitathatatlanul az Aum Shinrikyo, a tokiói metróban 1995-ben szaringáz-támadásos terrorcselekményt elkövető szekta története. Murakami Haruki egyetlen tényirodalmi műve, az Underground ezt az eseménysort, s annak hatását tárgyazza a japán kollektív pszichében negyvenkét interjú alapján. Ki, mikor, melyik metróvonalon utazott munkakezdés előtt, mit tapasztalt, ki miért volt ott, hova igyekezett. Kasumigaseki megálló Tokiónak a káoszelméletet a praktikus gyakorlatba átültető vonalvezetésű metróhálózatában azt a szerepet tölti be, mint a Kossuth tér Pesten: kormányzati intézmények, államhivatalok, nagybani magánvállalkozások székhelyeinek közelsége jellemzi, itt találkozik a Hibiya, a Maronouchi, és a Chiyoda vonal, közlekedhetünk innen Shinjuku és Ogikubo, Otemachi és Ikebukuro, de akár Meiji-jingumae vagy Yoyogi-uehara felé is. A reggeli forgalom itt is megnyalja az ég alját, olykor még az összes útikönyvben emlegetett fehérkesztyűs, tányérsapkás metróba-bepasszírozó-alkalmazottak is felbukkannak, a turisták legnagyobb örömére.
Nade mondjuk már meg, mi is az az Aum Shinrikyo (az Aum Legfelsőbb Igazság) szektája!
Engedjék meg, hogy ez alkalommal az önidézet bűnébe essek, de ma sem tudnék megvilágítóbbat írni az Aumról, mint tettem majd huszonöt éve a saját Tokyo Underground c. dolgozatomban: „Mikor Hayakawa kiszállt limuzinjából, felsétált az I.V. Kurcsatov Intézet birodalmi lépcsősorán, és a Sztálin-barokk kapuban az intézet igazgatója kitörő lelkesedéssel fogadta, semmiféle meglepetést nem érzett. Lobovtól tudta, hogy kedvesen fogják üdvözölni, az MGU-nak jutatott 80,000 dolláros komputerajándéknak híre ment, a politikai lobbymunka is sikeres volt, s ő maga, noha most vallási vezetőként érkezett, szocializációjánál fogva könnyedén viselte a (poszt)kommunista vezetőket, hiszen a hatvanas években tagja volt a Zengakuren diákszövetségnek, sőt, a Nihon Sekigun és a Chukaku-ha szélsőbalos terrorszervezetekkel is szimpatizált egykor. Az igazgató először körbevezette, még a kísérleti reaktort is megmutatta, majd a vezető munkatársakkal tartott közös értekezlet következett. Hayakawa kézzel jegyzetelt, ügyelt rá – a rejtett kamerák miatt –, hogy csak nehezen olvasható kínai ideogrammákat írjon, azokat is sifrírozva. Az új vallás követésére szólította fel a jelenlévőket, aláhúzta a hit mélységes tudománybarát jellegét. Faarccal hallgatta a kínálati és az árlistát. Japánosan tört angolsággal kérdezte: Nuclear warhead? How much? Az oroszok egymásra néztek, hátha ezzel a japánnal az égbe lehet meneszteni az árakat, jobban, mint a közel-, és közép-keleti érdeklődőkkel. Hayakawáról már Osakában mesélték, hogy nem az az alkudozós fajta. Másnap a Mengyelejev Intézetbe hajtatott, ahol hasonló szertartásrend szerint zajlottak az események. Noha már a Kurcsatovban szeretett volna eredményt elérni, a Mengyelejevben jobban bízott, nem is érte csalódás. Sarin, anthrax, VX. Készen, komponensenként, ahogy tetszik. A hittérítés, a több tízezer helyi tag ereje, s nem utolsósorban a fizetőképesség megtette hatását. Tudta, hogy a Hotel Sheraton Rosszijában lehallgatják, szateliten keresztül elektromos üzenetet küldött a Fuji-hegyen lévő központba (közben azt gondolta: KGB-s cyberpunk legyen a javából, aki az ő enkrypcióját dekódolja): "Mahaposya Inc. várhatja a számlát. Bajnawarn Station beüzemelhető. Lehet gyűjteni a birkákat Nyugat-Ausztráliában a tesztmérgezéshez, a csórók atombombája már megvan!"
A fenti sorokat nem William Gibson írta, hanem én. 1998-ban gőgösködtem így, szerénytelenül, mikor a jeles brit-kolumbiai szerző még cyberpunk korszakát írta.
Az Aum az ezredvégi, magas technikai színvonalú apokalipszisérzésnek nem irodalmi, nem is filmes, hanem az úgynevezett valóságban lezajló eseménysora. Adott egy 200 kilós vak guru, adott a kilencvenes évek japán társadalmának post-bubble szeppentsége – a bubble (buborék-) gazdaság olyan szintű, hamis alapokon nyugvó gazdagságot eredményezett, hogy Tokióban, például, heti 2-3 magyar nyelvóra tanításából meg lehetett élni, vagy dolgozott 3 hónapot az ember Japánban, és abból az év hátralevő részében vígan veretett valamelyik délkelet-ázsiai Shangri-lában. Elbizonytalanodás, ideológiai fogódzókeresés, teszetosza köldöknézés mind egyként jellemezte e kort, és ezt használta ki Nostradamus nyomán Matsumoto Chizuo, a vak guru, aki a Shoko Asahara nevet választotta magának nom du guerre-nek. Armageddonizmus, orientál-Dr Strangelove, a Bikini-atolltól s Csernobilig terjedt nukleáris szemhatára, példaképe volt a Soka Gakkai-buddhista irály vagy negyven évvel korábbról, melynek üzleti modellje az alsóbb néposztályok megsarcolása volt, azzal a különbséggel, hogy Asahara guru az otakura, a popkultúra monomániás követőire bazírozta világvallását. A Tan szintetizáló tan: a klasszikus japán buddhizmus – de nem a Zen – keverése tibeti rítusokkal és a Theravada tanításaival. De szerepjátékot is játszott nyilvánosan, olykor ő volt a piramisokat építő Imhotep fáraó, valamint Szókratész és Henry Ford is. A hinduizmus iránti érdeklődését azzal vezette le, hogy ő Lord Shiwa the Destroyer és követőit elindította a shambalizáció útján. Lótusz Falut kreált, és az egész világ spirituális diktátorságára tört. 1992-es orosz megváltási túrája fél Szibériát Aum-hívővé tette, fontos volt neki a Nikoratesura-projekt – Nikola Tesla, 100 évvel azelőtti szerb tudós magmafegyvere érdekelte, menesztett is küldöttséget a háborús Belgrádba. (Tényleg, hol a különbség Elon Musk és közte?!) A guru kiárulta fürdővizét, és a hívek egy a fejen tapadókoronggal illeszkedő divájszt hordtak, melyek random 12 voltos áramütésekkel szinkronizálták a hívek gondolatait a guruéval. Történt néhány gyilkosság is, egy kritikus ügyvédet a családjával együtt mészároltak le. Az őrület csúcsra járatása egy orosz szimfonikus zenekar megvásárlása volt: Beethoven, Csajkovszkij és Shoko Asahara műveit játszották frenetikus sikerrel. Sumeida, a medvetestű vak guru 15 éves kurvája vezényelt; miután Vladimir Koudria karmester az „ördög zenéjének” nevezte Asahara komponista zeneműveit, elmenekült és illegalitásba vonult.
Semmi nem állhatott a világuralmi törekvések útjába.
A lényeg, hogy bevásároltak szaringázból a posztszovjet Oroszországban, Ausztrália gyéren lakott közepén vettek a méretes birtokot (Bajnawarn Station), juhokon teszteltek, egy szemtanú auszi paraszt kishíján beleőrült a vegyvédelmi ruhás japánok, a sok döglött birka, és az altalaj közelében úszó sárga felhő látványába; úgy érezte, az első James Bond-film, az 1962-es Dr. No történik vele. 1995 januárjában a yakuza-központ és kikötőváros Kobét elpusztító „Nagy Hanshin” földrengés újabb lökést adtak a világuralmi tervekhez: ha ekkora pusztítást végez, pánikot okoz egy nagyobbacska jinshin (földrengés), akkor a szarinnal is figyelemreméltó eredmények érhetőek el viszonylag hamar, hiszen a road map szerint 1998-99 fordulójára kellett volna elfoglalniuk Jeruzsálemet.
1995. március 20-án támadtak a metrón, tucatnyi halott, 5500-6000 sebesült szegélyezte útjukat, a japán rendőrség magához képest hatékonyan fejezte le a szektát, Matsumoto Chizuót csak pár évvel ezelőtt (2018) végezték ki, hat társával együtt. A mindig daloskedvű tokiói gaijin (expat) közösség a japán főváros Roppongi nevű, külföldiek által látogatott szórakozónegyedében zenei klubot is üzemeltetett hosszú évtizedekig, melynek az eseményre utaló Gaspanic (Gázpánik) lett a neve.
A nagy hosszútávfutó és unalmas, egyhangú életére végtelenül büszke író, Murakami Haruki finom, érzékeny tényregényt írt személyes beszélgetésekből. A metró utasainak vallomásait tárgyazta vonalak, vagonok és irányok szerint, elszenvedőket, túlélőket hallgatott meg, rendezett rendbe. Tárgyalja, hogy a szaringázt az 1930-as években német vegyészek fejlesztették ki a náci Németországban. Murakami fejezeteinek címei olykor sokkíroznak (Ezen a ponton Takahashi még életben volt), írásainak, beszélgetéseinek témája a japán társadalom általános kritikája, az államvezetésé, a rendőrségé és a titkosszolgálatoké, a metrótársaságoké. Nem szarináldozat vagyok. Túlélő vagyok – mondja az 52 éves Toyoda Toshiaki, és van, aki már az utcára sem mer kilépni, van, aki a gáztámadás utáni napon válásra kérte a feleségét, mert csak: világállapot. Van, aki örült, hogy épp elszundított a metrón, volt, aki azt hitte egy tévéműsor, valóságshow részese, volt, aki tartós egészségkárosodása eredőjének a túl korán érkezett buszt tartja. Volt olyan tokiói, aki még a Japán által gyarmatosított Mandzsúriában született, volt hatvanas-évek-túlélő a tokiói rive gauche-ból, Shinjukuból, és otaku, a Shibuya sound megszállottja Shibuyából. Mangamániás és hentai (rajzfilm-pornó) rajongó. A csendes-óceáni háború és a Császári Hadsereg veteránja, sorsával 110%-ban elégedett sarariman (nagyvállalati bérből, fizetésből élő), a tokiói. Disneyland mániákusa és a Harajuku negyed híres street fashionjének megszállottja. 63 éves amerikai expat (gaijin), aki japánul kiáltozta, hogy please, please.
2001. 911-es New York-i tűzoltóinterjúkkal vethető össze, Asahara sötét ereje Mohamed Attáéra hajaz.
Murakami Haruki: „Underground”, The Harvill Press, London, 2000. (első kiadás: „Andaguruando”, Kodansha, Tokyo, 1997.)
