Régi adósságát törlesztette a magyar könyvkiadás, végre teljes könyv jelent meg Lafcadio Hearn írásművészetéből. A kalandos életű szerző japán témájú és meseformájú kísértetszociográfiáinak gyűjteménye jelent meg 2022-ben.

Lafcadio Hearn élete paradigmatikus élet, saját jogán egyfajta Ulysses. Nálunk eléggé ismeretlen szerző, könyve magyarul utoljára 1909-ben jelent meg – néhány antológiában szerepelt –, egészen mostanáig, a Japán szellemei c. kötetig. Lafcadio Hearn egy a brit haditengerészetnél szolgáló protestáns ír orvos (Charles Bush Hearn) és egy görög ortodox asszony (Rosa Cassimati) gyermekeként látta meg a világot 1850-ben az albán partokhoz közeli Lefkáda szigetén, mely bizonyos XIX. századi német homéroszológusok szerint a történelmi Ithaka volt. Kisdedként került Dublinba, a görög anya nem bírta az időjárást, gyermekkorú bátyjának korai halálát, a krumplialapú kosztot és a fekete sört, s a kis Lafcadiót hátrahagyva visszatért szülőhelyére; egy Szűz Máriát a kisdeddel ábrázoló bizánci ikont hagyva gyermekére. Apja is távozik, a brit flotta a Krímbe, majd az Antillákra szólította. A kis Lafcadio (akkor még inkább Patrick, illetve Paddy) Ír- és Franciaországban, Angliában nevelkedett különböző nagynénik felügylete alatt, majd 19 éves korában kényszerből a szabadságot választotta és Amerikába távozott. Hamar kiderült, hogy itt leginkább Edgar Allen Poe szeretett volna lenni, de nem lett Edgar Allen Poe. Cincinnatiban dolgozott először egy angol nyelvű lapnál – ezt azért érdemes leszögezni, mert akkoriban még sok volt a német nyelvű újság is Amerikában – bűnügyi riporterként, és hamar kiviláglott, hogy erős benne a vonzalom a bizarr, olykor groteszk, de mindenképpen hátborzongató gyilkossági sztorikhoz, melyeket inkább novella-, mint riportformában írt meg. Déli államban akkor szokatlanul egy mulatt nőt vett feleségül, ám ez a házasság nem tartott sokáig. Az Ohio-folyó partján fekvő kentucky-i várost is odahagyta az irodalmi ambíciókért, és oda költözött, melyet a Sátán jókedvében teremtett (New Orleans), és a helyi The Times-Picayune napilap munkatársa lett. Bűnügyek továbbra is, protogonzo és horrornovellák, és a hymen-hírek szerelmeseinek ráadásul még az a pletyka is, hogy az akkor úgy harminc éves, kistermetű, hunyorgó, kicsit púpos férfi a voodoo-királynő Marie Laveau szeretője lett; a fekete nagyasszony akkor már nyolcvanas évei derekán járt. Innen távozva a Karib-tenger festői világát helyezte mikroszkópja tárgylemezére, lingvisztikai, etimológiai és etnológiai kutatásokat végzett a terepen. Egy kedves francia-karibi hölgy mutatott be 1998-ban, Tokióban a szintén fekete, szintén martinique-i nyelvésznek, aki Hearn előző korszakának kutatója volt, mikor az még az Antillák francia-kreol nyelvét tanulmányozta 1890-et megelőzően. Solo, mert így hívták a kreol nyelvészt, elvitt Jokohamába, ahol bemutatott Hearn unokájának, az akkor nyolcvanas Toki Koizuminak, aki nagyapja nevében dedikált is egy Hearn-antológiát, amit a korabeli tokiói filmológia és nipponisztika általános mentora, Donald Richie („a japánszakos Susan Sontag”) szerkesztett.

Hearn ugyanis negyvenévesen, 1890-ben felült egy óceánjáróra és Japánba hajózott, hogy a Harper’s Bazaarnak írjon riportokat, ám hamar összeveszett kiadójával, aki általános kiadói szokás szerint már akkor is gyengén fizetett, s először a közép-honshui Matsue kisvárosába ment gimnáziumi angoltanárnak, majd Sir Basil Hall Chamberlain ajánlásával a tokiói Császári Egyetem angol tanszékén oktatott. Elszegényedett szamurájcsalád leányát vette feleségül, mikor brit állampolgárságát feladva a Japán Császárság alattvalója lett Koizumi Yakumo néven, akkor neje nevét választotta, de felesége nem pusztán a szubmisszív japán nő figurája volt, hanem Hearn történeteinek forrása is. A XIX. század végi Japán különös, titokzatos hely volt. Bár már Marco Polo is tesz említést róla, Zipangu néven, a XIX. század második felére nyílt meg másodszorra is a Nyugat számára, mert az első nyitást a XVI. században nagy bezárkózás követte. Portugál jezsuiták felhajóztak ugyanis Macauból, térítettek, népszerűségük szerteágazó lett Kyushun, a déli szigeten, ám az alakuló shogunátus, a szamuráj-katonai kormányzat (junta) rájött, hogy az egyház hatalmi intézmény is, akár veszélyes is lehet számukra, s olyan keresztényirtásba kezdtek, hogy például Martin Scorsese (vö. Némaság, 2016) máig sápad tőle. A következő kábé 250 évben a „lebegő világ”, az élvezetekben gazdag, hosszú és rendőrállami béke lett az ezt követő, endogám Edo-kor. Azután jött Commodore Perry és a kagoshimai incidens (1864), ami végül elvezetett a Meiji-restaurációhoz (1868), a császárság helyreállításához, és nagy erőkkel megindult Japán nyitása és modernizációja, és ezzel Japán, a környezetében egyedülállóan, el tudta kerülni a nyugati gyarmatosítást. A világ és Japán egymásra talált, japán fiatalok Nyugatra mentek tanulni, gaijinok, külföldiek érkeztek az addig hermetikusan zárt szigetországba. Nem csak a Nyugat hatott Japánra, Japán is hatott a Nyugatra. Soha ne feledjük, hogy a francia impresszionizmus sem lett volna az, ami lett, az 1872-es párizsi világkiállításon bemutatott japonerie-ből kifejlődő japonisme nélkül! Pierre Loti, a Madame Chrysanthème (nálunk: Pillangókisasszony - Pinkerton hadnagy és Csocsoszán) librettistája, vagy a már említett Chamberlain, a Things Japanese szerzői és még sokan mások sokat tettek Japán bemutatásáért, és nemkülönben tett sokat Lafcadio Hearn is. Szigetek zárt világa; Hearn vonzalma a szigetországhoz illeszkedik élményvilágához; Lefkáda, Írország, Anglia is sziget, a Francia-Antillák és Japán meg depláne.

Mint a most megjelent kötetből is kihüvelyezhető, Hearn poe-i vonzalmai japán szakosként is tovább éltek, és ez a vonzalom egyébként oda-vissza általános, legyen szabad csak a Hearnnel szellemi rokonságban álló, nála bő generációval fiatalabb japán rémregényíró Edogawa Rampóra (Hirai Taro) utalnunk, akinek írói neve pont az, ahogyan japánosan kimondatik, hogy „Edgar Allen Poe”. Van az a sokat és valószínűleg helytelenül idézgetett mondás, hogy az eszkimóknak hány szavuk van a hóra (állítólag: 130), és az ennek nyomán sokat és valószínűleg helytelenül idézgetett mondás, miszerint a japánoknak ugyanennyi van a szellemekre. De tény, hogy a shinto szellemvilág nem szalmaláng, és ebben a könyvben is jócskán olvashatunk az emberarcú Heike-rákokról (a Heike- és Minamoto-klánok koraközépkori tusakodásaiban az előbbiek halottjai); a mandarinrécéről, aki a vadász felé úszva „hirtelen feltépi saját testét a csőrével, és a vadász szeme láttára leheli ki a lelkét”; és holttest-evő árnyakról. „Ekkor a nő megfordult, leeresztette karját és kezével végigsimított az arcán – és azon az arcon nem volt semmi – se szem, se orr, se száj.” Különös köztes lények búvóhelye Japán, ahol halott anyák kísértetei matatnak a gyerek fiókosszekrényében; énekesmadár-csilingelés hangú hódémonok – mint a Tarantino Kill Billjét részben ihlető ’70-es évekbeli film, a Shirayukihime főszereplője –; egy fa életéért a sajátját feláldozó szamurájé; egy pillangót magával ragadó, agyagba zárt nőstényhangya tetemének varázsa. Boszorkánykörök és az agybeteg gyermek, kinek tudatába beköltözött a démon; manók és varázslók és további arctalan nők; a batyuból kicsomagolt levágott fej helyén lévő lopótök. (A mélyen macho japán társadalom felszín alatti matriarchátus, szent anyák a gengszterekkel egyenrangúan színesítik a japán popkultúrát, sok esetben a japán férfi féli a nőt – ezért is jár kuplerájba.) Hearn ír a japán film egyik későbbi fontos és alaptémájáról, az Ugetsu-monogatariról, a „feltétlen barátság és rettenthetetlen bátorság tanúbizonyságáról”. Emberlelkű rókákról és rókalelkű emberekről; gonosz és jó szellemekről; formát öltött ragyogásról, melyből „isteni lény alakja lett, aki hatagyaras hófehér elefánt hátán lovagol”, s kinek fehér fénye megvillan, majd nagy csattanással kihuny. Fej nélküli, vulgáris kocsmában italozó emberről; képről a valóságba úszó ladikról; sárga dzsunkákról és smaragd sziklákról; a Tengeri Sárkányisten kedvenc állatáról, a teknősbékáról, mely tudvalevőleg tízezer évet él, ezért elpusztítani jókora vétek; a varázslatos kékségről, mely egyedül az óriáskagylók szívében látható néha; a Mumonkanról, a „kapuja nélküli átjáróról”, a nem létező személyiségről. Hearn ír a japán esztétika alapfogalmáról, a mono no awareről (a lábjegyzet szerint: „a dolgok mulandósága fölött érzett egyfajta melankolikus megrendülés”), az én korábbi megfogalmazásom szerint „elmúlás általi szépség”; ír arról, hogy „minden remekműben szellem lakozik, (...) mely saját akarattal rendelkezik, úgy dönt, nem akar megválni alkotójától vagy jogos birtokosától” és természetesen lelke van. A sokezer istenről tudó shintóban „az alacsonyabb rangú istenségek jó része voltaképpen szellem – évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt élt és halt nagy harcosok, hősök, uralkodók vagy tanítók szelleme”; azaz láthatatlan, ám tudatos lények vesznek körbe minket minduntalan. „Táncoslányok” címen ír a gésákról, kik nem egyebek, mint „fiatalsággal és bájjal kevert, de a megbánást és felelősséget nem ismerő szerelem illúziója iránti bolond emberi vágy kielégítésére formált képmások”. Hearn könyve a koponyák hegyén – mely az álmok összessége –, formált shinto folklór és a rá támaszkodó irodalomból merített mesegyűjtemény, vallásszociográfia és példabeszédekre alapozó antropológiai próza: Benedek Elek és Bronisław Malinowski légyottja a boncasztalon. Elméje, mint mondja, „királyság. Cifra köztársaság inkább, melyet nap mint nap több forradalom tépáz, mint amennyit valaha látott Latin-Amerika. (...) mert minden elme sajátos szellemvilág, melyet összehasonlíthatatlanul több szellem alkot, mint a shinto által tételezett több millió magasabb kami; egyetlen mákszemnyi agyállomány szellem-népsűrűsége messze felülmúlja a középkor skolasztikusainak a tű fokán elférő angyalok számával kapcsolatos legmerészebb spekulációit.” A „tiszta shinto nem a borúlátok vallása”; ami benne a legmagasabb, az a legalacsonyabból ered. A holtak köztünk élnek, láthatatlan lények; de nem minden holt démon, mondjuk fekete zombie, jóindulatú is van, mondjuk fehér zombie. Van közös halmaz is. Álomzabálás, démonsorakozó:

„Ha a tyúk puha tojást tojik, a démon neve Taifu.
Ha két kígyó egymásra tekeredik, a démon neve Jindzu.
Ha a kutya hátracsapja fülét, a démon neve Taiyo.
Ha a róka ember hangján szól, a démon neve Gwaishu.
Ha vér üt ki az ember ingén, a démon neve Yuki.
Ha a rizsveder beszélni kezd, a démon neve Kanjo.
Ha álmunk gonosz, a démon neve Ringetsu.”

De Hearn foglalkozik a buddhizmussal is: népi buddhizmussal és a fennkölt Zennel is, Beongchon Yu The Ape of Gods (Az Istenek Majma) c. könyve az egyik legjobb életírás Hearnről és viszonyához a buddhizmushoz, a Wayne megyei könyvtár kiadója publikálta Detroitban 1964-ben, s írásaiból Hearnön látszik, hogy olyan szinten értője a Zennek, mint Allen Watts, Suzuki Daisetsu vagy éppen a beatköltő Gary Snyder. A „Nirvána” c. nagyesszében leszámol közhelyekkel, a „lélekvándorlás” primitív felfogásával és a személyiségfelszámolás, egómentesség falmelléki felfogásával, ünnepli a „látszólag kibogozhatatlan rejtvényeket”, Nyugat-kritikájában a teológiai lélekfogalom száműzését követeli. A Gyémántvágó szutrát idézi, hogy „a magasztos buddhák minden képzettől megszabadultak, a tudatos ego mulandóságának doktrínája a buddhizmusnak nem pusztán az egyik leginkább szembeszökő, de egyúttal etikailag is kiemelkedő fontosságú tanítása”. Hogy a buddhizmus a valódi tolerancia vallása, már amennyiben hit nélküli vallásnak fogadjuk el és nem életvezetési gyakorlatnak, és elfogadjuk, hogy a világmindenség legnyilvánvalóbb tulajdonsága a változandóság. Roland Barthes Japán-tematikájú mondása ötlik az emlékezetbe, miszerint „a racionalitás csak egyike a lehetséges világmagyarázatoknak”; ami francia szájból: korrekt.

Hogy volt-e Lafcadio Hearnnek buddhista megvilágosodása, satorija, az nem ismert. Ha volt, az hatalmas és mély merítésen alapult, már amennyiben nyugatiasan, pszichoanalitikusan fogjuk fel a satori fogalmát. Homérosz és bizantínum, dublini és francia r. kat., angolszász protestantizmus, amerikai és karibi voodoo, Zen és shinto népiség – nem akármilyen alapanyag, tudati rétegződés, világparadigma, óceántól óceánig nyújtózkodó folyamatábra, amire vallásalapítást, regényt, filmet, state-of-art lakberendezést, művészetet lehet bazírozni, még akkor is, ha tudjuk: Hearnből nem lett Edgar Allen Poe. Se James Joyce. Hogy 1904. június 16-án mit csinált, az nem ismert, mindenesetre tárgyév szeptember 26-án, 54 évesen elhunyt. Magyarul 1909 óta megjelenik; igaz, csepegtetve és „szórványosan, mint az erőleves / mely, mint a lélek útja / az égre merőleges”. (Ahogyan azt a magyar rajzfilm-művészet jelentős írója, a rímhányó Romhányi mondani volt szerencsés.)

Fontos mű jelent meg végre magyarul. Hogy mondjak rosszat is: bár az akadémiai nyelvtörvények a japán esetében is a fonetikus magyar átírást preferálják - mint a mandarinban, s annyi másban -, digitálisan poliglott korunkban jobban jár a magyar olvasó, ha a japán átírásban is a nemzetközileg elfogadott, s így az interneteken jobban használható új Hubbard átírást használja; miként ez a kis írás is teszi.

Lafcadio Hearn: Japán szellemei. Válogatott mesék és meditációk. Polaris kiadó, Budapest, 2022. Válogatta, fordította és az utószót írta: Molnár Zoltán