3. Jellemvonások

A metamodernizmus egyik fő jellemzője az a teljességgel természetes kapcsolat, amelyet a költészet mind a kanonikus, mind a marginális modellekkel fenntart. A legfrissebb szerzői rendszerek, úgy tűnik, kivétel nélkül az aktuális problematikákat ragadják meg (pl. a poszthumán tematikákat és a digitális szűrőket) a modern lírai történelem néhány fő kódja és konvenciója révén. Az irodalmi gesztus képes újraírni a virtuális világot a kreatív test materialitásában és által.

Andrei Dósától (hiperrealizmus) Vlad Drăgoi-ig (új őszinteség), Ștefan Baghiutól (neoromanticizmus) Florentin Popáig (Dirty Metamodernism), Matei Hutopilától (The New East Aesthetic) Alex Văsieșig (neobiedermeier) vagy Radu Nițescuig (fabulatorikus realizmus) a metamodernizmus, úgy tűnik, minden fiatal költőnket bekebelezte. A következő esztétikai alkategóriákon keresztül is leírhatjuk: neoalexandrianizmus, formalizmus és barokk. Ezekhez hozzájönnek a poszthumán konstrukciók (fellelhetőek különösen Gabi Eftimie, val chimic vagy Vasile Mihalache munkáiban), az úgynevezett konceptuális tendenciák (jelen vannak főleg Dmitri Miticovnál és Sebastian Bignél), Alex Cosmescu hiperminimalizmusa, a Cosmina Moroșan-féle új metafizika vagy Vlad Moldovan kísérleti költészete, amely, első látásra legalábbis, nagyon közel áll a digimodernista textushoz (ahogyan azt Alan Kirby definiálta) vagy az új absztrakcióhoz.

A posztmilleniálisok csoportképe ugyanakkor örök metamorfózisban van, amelyből kiválnak olykor a sokaság, a plurális ember vagy az installációhálózat szereplőinek alakjai. Ezek a szentimentalizmus retorikus kivetülésével – furcsa módon – ötvözött diskurzus személytelenítésére, ugyanakkor az önirónia különféle szűrőin átvezetett hiperérzékenység bemutatására támaszkodnak. Továbbá az antiirodalom (poszttragikus, posztszekuláris, posztironikus, posztideologikus) rögeszméivel és az elektromos kultúra (globalizáció, fluidizáció, multidimenzionalitás) esztétikai hajlamaival van dolgunk. Áttérés a biografizmus-hétköznapiság közvetlen megírásairól az érzelmek és megismerések imaginatív feltárására, a neoavantgárd anarchizmusról a reflexív technologizmusra, az autenticista minimalizmusról a túlzott teljesség hauntologikus megjelenítésére, a zsigeri neoexpresszionizmusról a fabulatorikus empirizmusra vagy a látomásszerű konstrukciókról az egzotikus bovarizmusokra – ezek az új hangsúlyok és mutációk együttesen adják a legfrissebb líra jellemvonásait.

Két további szempontot lehet körülírni: elsősorban egy kis visszavonulásról van szó a hagyomány oltalmaiba (a rögzített formák újraértékelése, lényegében), másodsorban egyfajta hipertudatos mesterségességről (a naiv-perverz megszállottság a fényes felületek iránt és a saját personae kultiválása). Ha a rejtett diskurzus lefordítja a képiség szintjén a digitális globalizáció feltételeit, az írás elliptikus jellege viszont cserbenhagyja a lakonikus mesterkedések által közvetített finom fraktális nosztalgiát. Szilárdan meg vagyok róla győződve, hogy fiatal költőink szövegeinek értéke mind imaginárius, mind diskurzív szempontból elegendő garancia e csoportkép felvázolásának lehetőségére vonatkozóan. Írásaikban mindennél inkább közös marad az a legtöbbjükre és legtehetségesebbjeikre jellemző ösztönzés, hogy a serdülőkori (vagy utáni) megfoghatatlan tapasztalatokra vagy azok margójára összpontosítsanak. A serdülőkor nyugtalanítónak tűnhet, mint Dósánál, vagy excentrikusnak, ahogyan Ștefan Baghiu költészetében, esetleg ellenkezőleg, jellemezheti egyfajta bizarr szélcsend, mint Văsieșnél. A serdülőkor jelentheti a maszkulinitást is, ahogy Matei Hutopila mutatta meg nekünk, vagy – miért is ne – temérdek nosztalgiát, ami különösképpen Drăgoi szövegeiben van jelen. A serdülőkor megélhet a new age hedonizmusából, ahogyan Cosmina Moroșan oldalain történik, de lehet erőszakos-kitérő, mint Ovio Olarunál, vagy irreális-ideális, mint Florentin Popa képviseletében.

A serdülőkor közös tematikáján túl szeretnék egy kicsit kitérni arra is, hogy milyen szerepet tölt be az írás a metamodernizmus néhány reprezentatív költője képzeletében: Baghiu számára például, úgy tűnik, a költészet egy módja annak, hogy a világban való pozíciójáról tárgyaljon; Văsieș esetében a verssorok számtalan módját képviselik önmaga újraalkotásának, hogy emlékezetébe vésse a lényeges és szép (egy szó, amelyet az irodalomkritika évtizedek óta kerül) eseményeket; Drăgoi-nál a költészet álcázott vallomássá válik; Dósa számára a költészet nem az elidegenedés technikája, hanem éppen ellenkezőleg, a megismerhetőség regiszteréből leválasztott folyamat, ahol a világ egy folyamatos interpretációra hivatott, komplex szemiotikus rendszerként jelenik meg; míg Nițescu számára az írás nem más, mint lehetőség, hogy eltűnhessen az azt felépítő nyelv mögött (és a példákat lehet folytatni).

A legutóbbi lírai megmozdulásban, néhány kivételtől eltekintve, megvan egy társadalmi csoportosulás mindenféle jellemzője: a bölcsészettudományok végzősei, jártasak a digitális nyelvben, tehát rendelkeznek mindenféle (eredeti vagy más) forrásokkal, s ekképpen néhány idegen nyelvet is ismernek, a felszabadító tapasztalatok (szex, művészet, drogok) már nem jelentenek újdonságot, és a posztstrukturális gondolkodás irányai már nem tűnnek vonzónak a számukra. Ezek legjobb esetben is csupán az intellektuális érzék puszta tornáiként vagy a cool-ironikus beszélgetések ürügyéül szolgálnak. Az ellenkultúra már nem sokkol, és nem sarkall versengésre. Az avantgárd történelem és trend. Az audiovizuális uralja a kompozíciós logikát évtizedek óta. A manierizmus már nem jelent veszélyt, a baloldaliságot pedig egyszerű járulékként kezelik.

A legújabb költői formák az őszinteség princípiumára és az érzelmek elsőbbségére alapozott másfajta jelentéstartalmak felépítésére támaszkodnak, anélkül, hogy feladnák – és ez nagyon fontos – a játékos-ironikus posztmodernizmus nyereségeit. Nem a modernitás ideológiai pozícióihoz való egyfajta naiv visszatérésről van tehát szó, inkább a folyamatos oszcillációk intelligens dramatizálásáról a (tágabb értelemben vett) modernizmus és posztmodernizmus között, vagy egyszerűbben a lelkesedés és irónia közt: „a kind of informed naivety, a pragmatic idealism, a moderate fanaticism, oscillating between sincerity and irony, deconstruction and construction, apathy and affect” (Luke Turner).[1] Timotheus Velmeulen és Robin van den Akker még erőteljesebben hangsúlyozzák az átjárás fontosságát „between a typically modern commitment and a markedly postmodern detachment”[2] (Notes on Metamodernism in Journal of Aesthetics & Culture, vol. 2, 2010, no. 1).

Azon érdemükön túl, hogy az aktuális-digitális érzékenységet leltározzák, az ő – kaotikus, szofisztikált, érzelmes – szövegeik azzal is kiemelkednek, hogy nemcsak lenyűgözően látványossá képesek tenni a precizitást, hanem a kártérítés (a legkülönfélébb hagyományok egyvelege) finom taktikáját is megteremtik. Különösképpen jellemző ebben az értelemben az a mód, ahogy az új szocio-technológiai körülmények törékenységét/ingatagságát problematizálva sikerül épp a relativizmust, de a különféle retorikai formulák produktivitás-tartalékait is értékkel felruházniuk. Egy határok nélküli irodalmi világban a költészet nemcsak egy másik irodalmi szövegre utal, ahogyan a közelmúltig tette, hanem egy tv-sorozatra, egy videojátékra vagy akár a zeneipar legsötétebb zugaira. Az új költői produkciók rizomatikus természetével kapcsolatos megfontolások ekképpen továbbra is számot tartanak a teljes érdekeltségre.

A digitális globalizáció korában a költők (gamerek, hackerek, dj-k, kurátorok, kézművesek vagy vállalkozók) és a költészet átalakulása a digitális technológiák hatására több mint elkerülhetetlen. Az információs technológiák által a – horribile dictu – humán állapotra gyakorolt hatás problematizálását csak azon módozatok érik utol, amelyek révén a digitális mechanizmusok központi helyet vívtak ki maguknak az új retorikai taktikák kidolgozásában. A nyelv például egyszerű technológiai kiterjesztéssé válik, míg a szubjektivitás erősen hibridizált dolognak tűnik. Nem kevésbé innovatívnak és termékenynek bizonyultak az identitás illúziójának szegezett kérdések. A költői szubjektum spektralizációja és annak átvitele a biológia és technológia közötti intersticiális terekbe olyan neurális szerzőség születését idézte elő, amelyben az egyén egyszerű csomópont marad a kommunikációs hálózatban.

*

Jegyzetek:

[1] „egyfajta tájékozott naivitás, pragmatikus idealizmus, mérsékelt fanaticizmus, amely őszinteség és irónia, dekonstrukció és konstrukció, apátia és érzékenység között oszcillál” – H. B. fordítása.

[2] „tipikusan modern elkötelezettség és egy kifejezetten posztmodern elidegenülés között” – H. B. fordítása

(Az írás az Euphorion folyóirat 2017/4-es számában jelent meg.)