Alex Ciorogar: Metamodernizmus a román költészetben (1. rész)
Alex Ciorogar: Metamodernizmus a román költészetben (1. rész)

Alex Ciorogar a kortárs fiatal román lírát átfogó esszéjének első felében a kétezres évek utáni poétikák és a metamodernizmus viszonyát elemzi. 

A román költészet metamodernizmusa csak úgy definiálható, ha megvizsgáljuk a viszonyát egyéb közelmúltbeli kulturális jelenségekkel. És ez nemcsak azért van így, mert maga a metamodernizmus dialektikus szerkezetű, hanem inkább azért, mert egy olyan fogalommal van dolgunk, amely ugyanúgy működik kronológiai határkőként (azaz jelzi a posztmodernitás[1] időbeli meghaladását), mint új kulturális (vagy esztétikai) mérföldkőként. Mindenekelőtt azt mondanám, hogy azért volna hasznos egy ilyen fogalmi előrelépés, mert az aktuális vitákat a régi, generációs megközelítés helyett a paradigmatikus vizsgálatok termékenyebb talajára helyezné. Egy kis kiegészítéssel. Noha ez idáig magam is elkerültem e fogalom használatát, úgy látom, hogy egyelőre a metamodernizmus legalább két, szociológiai kutatásokban is jól körülhatárolható biológiai generációt ölel fel: az Y generációt (a kb. 24 és 30 év közöttiek) és a Z generációt (a kb. 17 és 23 év közöttiek).

Nemzetközi szinten a metamodernizmus, úgy tűnik, az új évezred hajnalának egyik legvitatottabb és -vitathatóbb elméletét képezi. Egyre többet hallani legalább három, különféle típusú, a posztmodernitásra érkező reakcióról. Az első, elég kiszámíthatóan, a premodern esztétikai kategóriák átértékeléséből áll. A második viszont mindenáron le szeretne számolni a posztmodernitással, míg az utolsó egy többé-kevésbé békítő megoldást képvisel. Csöppet sem nehéz észrevenni, hogy a metamodernizmus (a békülékeny változat) a legadekvátabb kritikai metafora, amelyet egy új kulturális érzékenység (a jelen új érzelmi struktúrája) leírására használhatunk, noha számos alternatív javaslattal találkozhatunk: hipermodernizmus (Gilles Lipovetsky), digimodernizmus (Alan Kirby), automodernizmus (Robert Samuels), altermodernizmus (Nicholas Bourriaud), kozmodernizmus (Christian Moraru) és általánosságban a poszt-posztmodernizmus (Jeffrey Nealon és mások).

  1. Kétezerizmus[2] vs. metamodernizmus

Mindenekelőtt tisztáznunk kell a metamodernizmus kapcsolatát a kétezres generációval. Gabi Eftimie, Vlad Moldovan, Andrei Doboș, Dmitri Miticov, Mihai Duțescu, val chimic, Bogdan Lipcanu – csak néhány név azok közül, akiknek megadatott a lehetőség egyrészt arra, hogy a kétezerizmus folytatásaként fogadja őket a recepció, másrészt arra, hogy őket illesse az a felelősség vagy készség, hogy a frakturista biografizmus és a látnoki eredetű neoexpresszionizmus meghaladását elősegítendő új esztétikai megoldásokat hozzanak létre. E második hullám jelenléte (ugyanazon kétezerizmuson belül – és itt nem arról beszélek, ami 2010 után történt) lehetővé teszi, hogy az újraértelmezés jelenségéről beszéljünk. Azon szerzők stratégiái, akik nem az új évezred elején indultak, de akiknek nemcsak az irodalmi kiáltványok aláíróival[3] sikerült szövetségre lépniük, hanem az újonnan érkezők[4] (Alex Văsieș, Andrei Dósa, Cosmina Moroșan, Vlad Drăgoi, Matei Hutopila, Radu Nițescu, Anatol Grosu, Ionelia Cristea, Ion Buzu, Robert G. Elekes, Ștefan Baghiu, Ovio Olaru, Florentin Popa, Vlad A. Gheorghiu, Krista Szöcs, Victor Țvetov, Yigru Zeltil, Ana Pușcașu, Ana Donțu, Alexandra Turcu, Dumitru Vlad, Livia Ștefan) friss erőivel is, rövid idő alatt fontos pozíciókhoz juttatták őket.

Azonban új évszázad elejének hard kiáltványaival szemben kijelenthetjük, hogy mára a soft stilisztikák vannak többségben. Ahogy az is látható, hogy a román átmeneti időszak nyomorúságát feltérképező dark poétikák 2010 óta a light gesztusoknak engedték át a helyüket. Aztán azt is elmondhatjuk, hogy különböző attitűdök, diskurzusok és regiszterek keverékével (vagy multimodális költészettel) van dolgunk, de a műfajok, a tudományágak és a médiumok közötti határok elmosódásából adódó hatások meghaladásával és rögzítésével is. Együtt egy heterogén, többfázisú teret hoznak létre, ahol minden szerző – a közös pontokon túl – saját szerzői álláspontját, saját közönségét és saját irodalmi képletét építi fel. Ha alaposan megvizsgáljuk az elmúlt tíz év költészetét, nem lehet nem észrevenni néhány egyéb változást. Itt kimondottan a hangsúlyok elmozdulására gondolok, ami a következőképpen foglalható össze: a kétezresek által jegyzett, átélt élet leírásának tétje teret engedett a mai metamodernisták szövegeiből (többé-kevésbé) konstruált életnek. Míg az „ideológiai kritika” lehetett a mizerabilista költők egyik kulcsfogalma, a mai kritikai diskurzus minden további nélkül kénytelen felismerni az új irodalmi esztétika imaginatív deszocializációját.

A kétezresekkel ellentétben a metamodernisták tettek egy lépést hátra, hogy fellélegezvén az ezredváltás kiáltványai után határt húzzanak közéjük és az új kifejezési eszközök közé, legyen szó a számítógép képernyőjéről vagy egyszerűen önironikus távolságtartásról. Anélkül, hogy a posztmodern praktikák ellen fordulnának (hanem inkább továbbfejlesztve és meghaladva azokat), a fiatal költők, akik a kétezres generáció főbb neveinek és irányainak megszilárdulása után debütáltak, meddő generációs konfliktusok tanúi lettek. Anélkül, hogy a pusztító irónia kártyáját a végsőkig kijátszanák, tudatosan úgy döntenek, hogy újrahasznosítják a frakturista anarchisták által nem sokkal azelőtt kiaknázott rögeszmék és irodalmi konvenciók egy részét, hogy ezáltal lenyűgöző költői hatásokat érjenek el, teljes tudatában annak, hogy még a klisékkel is jobb kacérkodni, mint ignorálni őket. A kétezresek által játékba hozott transzparencia iránti törekvés minden erőfeszítésével szemben az új barokk-parnasszista stilisztikák állnak. Ez az elmozdulás nem jelent szakítást. Nem követi ekképpen a baloldali logikát. Ellenkezőleg. Elmondhatjuk, hogy a szociális formák és szerveződés felelőssége magasztos dolog, de teljes mértékben hiányzik. Csak hogy néhány közhelyre utaljak: az a kijelentés, hogy az új költészet visszanyúl ahhoz, amit Hugo Friedrich az intellektualitás és a formai szigor lírájaként jellemez, vagy, ha úgy tetszik, ahhoz az úthoz, amelyet Marcel Raymond a művészekhez rendel, sokkal helytállóbb, mint bármely más, a változásokat harcias terminusokban összefoglalni igyekvő próbálkozás.

Ha a román posztmodernizmust egy posztmodern valóság hiányában nem egyszer importált, kissé bovarista paradigmaként értékeli a recepció, ha az ezredváltás költészetének képviselői (beszéljünk akár neoexpresszionizmusról, akár frakturista vagy vizionarista irányzatokról) a valóság témáira összpontosítottak, a 2010 után debütáló fiatal írók inkább azzal tűntek ki, hogy az úgynevezett digitális globalizáció korának jellemzőivel összhangban álló formuláknak és problematikáknak szereztek érvényt. Továbbmenve azt mondanám, hogy pontosan a biografizmus és a neoexpresszionizmus ellenében a költői metamodernizmus arra emlékezteti az irodalmi közösség tagjait: talán eljött az ideje annak, hogy az életről egy valamivel optimistább látásmódot tegyenek magukévá. Ahogyan a kétezerizmus az utolsó avantgárd forradalmat képviselte, nyugodtan állíthatjuk, hogy a metamodernisták ellenreformja hiteles képet fest a mai ökumenizmusról. Azok számára, akik az elmúlt évtized költészetét figyelemmel kísérték, ugyanilyen egyértelmű, hogy (a kétezresek szövegeiben) a tapasztalat közvetlen rögzítésének fontossága most háttérbe szorult bizonyos kisebb, diskurzív univerzumok létrehozása érdekében.

Így akkor is, ha a frakturizmust (az új évezred elején megjelenő más mozgalmak kárára) most a 2000-es évek elejének egyfajta szinonimájaként használják, ez a megállapítás sajnos semmi egyébre sem utal, mint a költészeti kiáltványok retorikai sikerére. Ha a kétezresek az „életet” emelték az írás egyedülálló modell-státuszára, a metamodernisták most avatják föl a stílust mint létformát. Minekutána felszabadult az ezredváltás katekizmusai alól, a költészet már nem egy tapasztalatot ír le, hanem egyfajta keveréket hoz létre, mert nem néhány meghatározó vagy kevésbé meghatározó epizód közvetlen jelentéséről van itt szó, hanem bizonyos fájdalomcsillapító érzések formába öntéséről. Megállapíthatjuk továbbá, hogy a digitális zsargon már átvette a posztkommunista szleng helyét, vagy, ha még tovább megyünk, hogy a szubjektivitás tapasztalata már nem a zsigeriségre fogad, hanem az információs képiség fenomenologizálására. A kétezresek szociális világát a látványos, technicolor jellegű diorámák váltják fel, a valóságnak egy GoPro jellegű képét hozva létre. A kétezresek életrajziságának helyét szintén afféle textual snapchatek veszik át. Végül azt mondanám, hogy amiképp a kétezresek az autencititás megalkotására törekedtek, úgy a metamodernisták a szintetikus konstrukciók legitimizálása mellett döntöttek.

A háború utáni román költészet története értelemszerűen a ’89-es forradalommal ér véget, de jól tudjuk, hogy lírájának és vonásainak egy része túlélte a rezsimváltást is. Fontos megfigyelés, mert visszatekintve a kétezres generáció erőfeszítései egy elkerülhetetlenül hanyatló paradigmához tartoznak (ami – figyelem – nem feltételezi a minőség hiányát is). A két világ közötti határon egyensúlyozva a metamodernisták véglegesen lezártak egy szakaszt, egyszersmind elindítván egy újat. Ezért minden további nélkül azt mondanám, hogy az 1980-as évek óta csak a metamodernizmus égisze alatt elhelyezhető kísérletek változtatnak – alapjaiban – a kortárs líra aspektusain.

  1. Tipológiák

A fejlemények, amelyek egy új költői paradigma megszilárdulásához vezettek, úgy rendszerezhetőek, ha megvizsgáljuk az egyes képletek kapcsolatát a metamodernizmus központi aspektusaival. A legfrissebb irodalom dinamikája és formái a hagyomány és az új digitális kultúra közötti állandó konfliktus eredményei. A mai költészetnek azonban sikerült integrálnia azokat a mechanizmusokat, amelyek látszólag a halálát jósolták. Hogy a könyv kiváltságos helyhez jutott, az pontosan annak a ténynek köszönhető, hogy a digitális kódok és az írásos kifejezés nyomai között létrejövő változások és provokációk – egy oldal keretein belül – folyamatosan újratárgyalhatóak. A poszthumán ellenében és annak megfontolásában az irodalmi gesztus képes reintegrálni a virtuális világot pontosan a teremtő test materialitásában/által. A digitális retorika kellékeiből kiindulva tehát egyáltalán nem volna ördögtől való az irodalmi technikákról az irodalmi technológiákra való kényes áttérésről beszélni. Erős granuláció, alacsony kontraszt, minimális defókuszálás és alultelített színek – mindezek filmkockákká vagy szűrőkké válnak, leginkább vintage jelleggel, akár a szövegre, akár a valóságra alkalmazzuk őket (kiváló kontrasztban az elektromos eszközök vakító képernyőivel vagy a képzőművészeti galériák steril fluoreszcenciájával). Az individualizmus és az indie-produkciók korában a kompozíciós stratégiák kereskedelmi szintre helyezése csak természetes.

Azok, akik közelről ismerik az aktuális líra morfológiáját, hamar rájönnek, hogy nagylelkű kupolája alatt sokféle formula megfér egymással. Akár a felvetett problematikák sokféleségére utalunk, akár a diskurzív regiszterek diverzitására, elmondhatjuk, hogy a metamodern képalkotás nemcsak a modernizmus néhány főbb princípiumának felújítását feltételezi, hanem főbb irányai (romantika, parnasszizmus, szimbolizmus, impresszionizmus, szürrealizmus, hogy csak néhányat említsek) aktualizálásának legalább két stratégiáját is. Egyfelől a posztmodern stratégiák auto-szubverzív használatáról van szó (pl. irónia, cinizmus, pastiche, önreflexió), másfelől a jelen legmarkánsabb eseményei (mint a poszthumanizmus, a globalizáció vagy a digitalizáció) hatásainak és témáinak beépítéséről.

Ezért a legfrissebb költészet központi alakjai legkevesebb két táborba csoportosíthatóak. Megkülönböztethetjük egyfelől az „új elidegenedés” (konceptuális irodalom vagy a poszthumán tendenciák, hogy csak kettőt említsek), másfelől az „új érzékenység” (új őszinteség és a neobiedermeier, többek között) irányait. E kettő két másik, ugyanolyan fontos kategóriának feleltethető meg. Az új elidegenedés fedi a posztakadémiai utóvédséget, ahogyan az új érzékenység megfelel az akadémiai posztavantgárdnak. Bármineműek és bármennyien is legyenek a konkrét különbségek, fel kell ismernünk, hogy az aktuális poétikákat egyfajta helyettesíthetőség jellemzi. Alex Văsieș, Alex Cosmescu, Matei Hutopila és Radu Nițescu mellett Andrei Dósa a mérlegelés esztétikáját egészíti ki (új érzékenység vagy akadémiai posztavantgárd). Ahogyan Florentin Popa, Ștefan Baghiu, Cosmina Moroșan, Ovio Olaru és Vlad Drăgoi a túlzás retorikájának tónusait rögzíti (új elidegenedés vagy posztakadémiai utóvédség).

Nincs ugyanakkor semmiféle egyértelmű határvonal a két kvázi csoportosulás között. A konceptualizmus nem mentes az érzelmektől, ahogy a metamodernizmus sem zárja ki általában a poszthumán tematikákat. Ha vannak is polarizációk, a két kategóriát inkább ugyanannak a spektrumnak a szélső pólusaiként kell értelmezni. Az oszcillálás állandó marad.

(Folytatjuk!)

Jegyzetek:

[1] amely általános kifejezést a ’80-as és ’90-es évek költészetének leírására használok, anélkül, hogy megkérdőjelezném ezen időszak költészeti irányainak sokszínűségét, mint amilyen a textualizmus vagy a biografizmus, hogy két, viszonylag ellentétes irányt említsek.

[2] Douămiism – a román szakirodalomban sokszor évtizedek szerint különböztetnek meg irodalmi irányzatokat. Pl. a „kétezresek” (szó szerinti fordításban a „kétezeristák”) azok a szerzők, akik nagyjából a kétezres években kerültek az irodalmi élet fősodrába. – H. B. jegyzete

[3] azaz a kétezres generáció első hullámával – H. B.

[4] azaz a 2010 után jelentkező költők – H. B.

(A fenti tanulmány az Euphorion folyóirat 2017/4-es számában jelent meg.)

Az esszé szerzőjéről
Alex Ciorogar (1989)

Irodalomkutató, szerkesztő, kiadóvezető, egyetemi oktató, irodalomszervező. A kortárs román irodalom egyik legjelentősebb kritikusa. 

A fordítóról
Horváth Benji (1988)

Költő, műfordító, a kolozsvári Helikon folyóirat szerkesztője. Négy verseskötet szerzője.

Kapcsolódó
Metamodernizmus a román költészetben (2. rész)