Mario Benedetti 100
Mario Benedetti 100

Ma száz éve, 1920. szeptember 14-én született a latin-amerikai irodalom nálunk egyik legkevésbé ismert nemzetközi sztárja, Mario Benedetti. Csuday Csaba emlékezik rá. 

„Az író részben azért ír, mert így diktálja a lelkiismerete, részben pedig azért, mert olvasói elviselik, amit ír. A kritikusok már más tészta, és úgy képzelem, politikai elkötelezettségem miatt én bizony bőven kaptam hideget is, meleget is.” Így nyilatkozott hetvenéves korában Mario Benedetti a spanyol El Paísban. Szeptember 14-én, századik születésnapján azért érdemes ezt a mondatot idézni tőle, mert noha Uruguayban született, és ott is halt meg, következes baloldalisága miatt talán ő a spanyol nyelvterület egyik legegyetemesebb alkotója, akit hazája mellett egyaránt magáénak tekint Argentína, Kuba és Spanyolország. Mert bár kiemelkedőt alkotott az irodalom szinte minden műfajában, és termékenysége is bámulatos volt (tizenkét novelláskötet, négy színmű, kilenc regény, harminchat verseskötet, tizenhat esszékötet), ismertségét leginkább a hispán világ véleményformáló fórumain való folyamatos jelenlétének, emberséget közvetítő publicisztikai, közéleti szerepének köszönhette. Ismertté és népszerűvé tették antológiái is, amelyekkel sokat tett a latin-amerikai kortárs szerelmi líra és kispróza megismertetéséért.

Népszerűségét mi sem jelzi jobban, mint hogy nem egy művéből (például Pedro y el Capitán [’Pedro és a Kapitány’]) film készült, költeményeit pedig olyan legendás dalnokok zenésítették meg, mint a spanyol-katalán Joan Manuel Serrat. Egyik híres filmfelvételükön közösen lépnek fel, Serrat énekli, hogy „El Sur también existe” (’A Dél is létezik’), Benedetti pedig mondja mellette a saját szövegét. A magyar könyvkiadásban e sikeres alkotói pályának csekély nyoma maradt: mindössze egyetlen regénye, a Köszönöm a tüzet, uram jelent meg az Európánál, 1975-ben.

Benedetti a ’45 körül induló ún. „kritikai” (vagy kritikus) nemzedék képviselője volt, azé a generációé, amelyiknek az Észak-Dél ellentét, az elnyomó Egyesült Államok és a szegény, fejletlenségben tartott (diplomatikusan ezt úgy mondták: „a fejlődés útjára lépett”) déli félteke ellentéte evidenciaként jelent meg. Az uruguayi Paso de los Torosban született, ahol apja gyógyszerész volt, de a tartomány fővárosában működő üzlete hamarosan tönkrement; a család ekkor Montevideóba költözik, meglehetősen nyomorúságos körülmények közé. Mario a Német Intézetben fejezi be általános iskolai tanulmányait. Megtanul németül, ami később nagy hasznára válik, s nem csupán európai utazásai során: később ő lesz Kafka uruguayi fordítója. Gimnáziumi tanulmányait tizenhat éves korában meg kell szakítania, hogy hozzájárulhasson a család megélhetéséhez. Gyári munkásként, majd kereskedelmi dolgozóként helyezkedik el. 1938 és ’41 között Buenos Airesben dolgozik, egyebek mellett gépíróként.

1945-ben csatlakozik a rangos Marcha hetilap munkatársaihoz, és egészen 1974-ig, a lap betiltásáig a szerkesztőség tagja marad. Ugyanekkor jelenik meg első verseskötete is, a következő évben pedig megnősül; felesége mellett hatvan éven át, élete végéig kitart. 1950-ben jelenik meg Sólo mientras tanto (Amíg egyedül) című verseskötete, amit később igazi pályakezdésének ítél. Szerkesztőként, alapítóként és munkatársként több irodalmi lapban működik közre (Marginalia, Número stb.), 1959-ben pedig megjelenik Montevideanos (’Montevideóiak’) című novelláskötete, amely Latin-Amerika-szerte ismertté teszi a nevét. La tregua (’A fegyverszünet’) című második regénye (1960) már igazi nemzetközi siker, amit filmre, színpadra, rádióra és televízióra is átdolgoztak. 1965-ben lát napvilágot legtöbb nyelvre lefordított regénye, az egyedül magyarra átültetett Gracias por el fuego (Köszönöm a tüzet, uram). Az 1973-as katonai puccs nyomán berendezkedő katonai diktatúra száműzetésbe kényszeríti; előbb Argentínában, majd Peruban, Kubában, végül Spanyolországban él. 1985-ben tér vissza hazájába.

„Második hazáiból” kettőről, Kubáról és Spanyolországról, illetve ottani tevékenységéről külön is szólni kell. A ’60-as, ’70-es években többször járt és hosszabb időt töltött a karibi szigetországban, több ízben zsűritag volt a Casa de las Américas-díjak odaítélésénél; fontos előszót írt García Márquez Száz év magányának és Onetti Hajógyárának kubai kiadásához; ’67-ben ő hozta létre és igazgatta ’69-ig az Irodalmi Kutatóközpontot Havannában; ’67-ben részt vett a havannai Kulturális Kongresszuson, ahol a cselekvő ember és az értelmiség viszonyáról elmondott beszéde nagy visszhangot keltett. (Magyarul kiadott regényének is ez a kérdés áll a középpontjában: fejlődés vagy forradalom orvosolja-e országa és földrésze, no meg az igazságtalanul hátrányt szenvedők bajait?) A kubai forradalomnak és Fidel Castrónak akkor is feltétlen híve maradt (Márquezhez és Cortázarhoz hasonlóan), amikor az emlékezetes Padilla-ügy következtében[1] nagy kortársainak egy része (Vargas Llosa, Fuentes, Jorge Edwards, a Goytisolo testvérek stb.) szakított a kegyetlen diktatúrába torzuló rezsimmel. Pedig Kuba 1971-ig a haladó szellemű írók mitikus zarándokhelye volt, akik jórészt persze – mivel tényleges valóságát nem ismerték – saját utópisztikus vágyaik teljesülését remélték-várták a castrói szocializmustól.

„Harmadik hazájában”, Spanyolországban 1980 és ’85 között él, előbb Palma de Mallorcán, majd asztmájának súlyosbodásával Madridban. Alkotói-irodalmi-közéleti aktivitása töretlen: ’82-ben jelenik meg egyik kiemelkedő regénye, a Primavera de una esquina rota (Repedtsarkú tavasz); rendszeresen ír az El País véleményrovatába és az Opinión kulturális hetilapba. 1985-ben, a demokratikus választások után visszatér Uruguayba, de a telek elől minden évben Madridba menekül.

A nyolcvanas évektől több (összesen tizenegy) díjjal is elismerték munkásságát. Montevideóban halt meg, 2009-ben. Emlékét a nevét viselő emberjogi és irodalmi alapítvány őrzi; magyarul azóta a Nagyvilág, a Műhely, az Ezredvég és a Lazarillo hasábjain jelentek meg írásai. Reméljük, ehhez a sorhoz hamarosan az 1749 is csatlakozik!

 

Jegyzetek:

[1] Heberto Padilla (1932–2000) egy prágai tartózkodás után verseskötetben kritizálta a „létező szocializmus” szovjet modelljét, amiért Kubában koncepciós perbe fogták, és önkritikára kényszerítették.

Az esszé szerzőjéről
Csuday Csaba (1944)

Költő, műfordító, irodalomtörténész, nyugdíjas tanszékvezető egyetemi docens. Legutóbbi kötete: Fantasztikum, mágia, valóság (2014)