102 éves korában elhunyt Lawrence Ferlinghetti festő, költő és könyvkiadó, a huszadik és a huszonegyedik század költészetének és gondolkodásának meghatározó alakja, a beatmozgalom egyik élharcosa, a legendás City Light könyvesbolt és kiadó alapítója, tulajdonosa. Mára Ferlinghetti és a City Light védjegy lett az egész világon.
Amikor 1990 őszén San Franciscóba érkeztem, három dolog érdekelt: a színház, a hippik és a beatköltészet. A színház jó ideig adott munkát, a hippiket is hamar megtaláltam, mert óriási szerencsémre St. Louisból elszármazott egyetemista haverjaim örömmel osztották meg velem Haight-Ashbury egyik hippiktől nyüzsgő utcájában a lakásukat.
Innen egykettőre eljutottam North Beachre, San Francisco olasz negyedébe, ahol a beatköltészet meghatározó szereplői vertek tanyát Lawrence Ferlinghetti City Lights könyvesboltjának a környékén. A bolttól egy ugrásnyira volt a Cafe Vezuvio és a Cafe Triest, az a két kávézó, amely komoly szerepet játszott a beatköltők életében. A héten 102 éves korában elhunyt Lawrence Ferlinghettinek nagy része volt abban, hogy San Franciscót New Yorkkal együtt említsék, amikor a beatekről van szó. Azért nem beatköltőket írok, mert tartoztak közéjük más művészeti ágak képviselői is, mint például David Amram, Brion Gyson, Harold Chapman. David Amram zenésszel, Philip Lamantia és Michael McLure költőkkel még válthattam is pár szót a Cafe Triestben. Itt ismertem meg Lawrence Ferlinghettit is. Mondjuk az olasz negyedben, séta vagy kávézás közben nem volt olyan nehéz összefutni hozzájuk hasonló legendás művészekkel. A North Beach tele van galériákkal, stúdiókkal, kávézókkal, kiskocsmákkal, és azok tele vannak emberekkel. Pont ottlétemkor, a kilencvenes évek elején történt, hogy az olasz kávézó-, étterem-, cukrászda- és csemegebolt-tulajdonosok összefogtak, hogy megállítsák az egyre terjeszkedő, giccses kütyüket áruló kínai kereskedők hadát, és hatalmas szerencsénkre sikerrel jártak. Összehasonlításképpen: ugyanez New Yorkban nem sikerült, a manhattani olasz negyedből mára csak pár utca maradt. A San Franciscó-i olasz negyed viszont él és virul, sőt komoly kulturális központtá vált, és ez nagyban Ferlinghetti érdeme.
Ferlinghetti 1951-ben érkezett San Franciscóba, festőként próbált érvényesülni, amikor egy napon a véletlen megváltoztatta az életét. Egy későbbi interjúban meséli, miként találkozott egy egyetemista sráccal a Columbus sugárúton, éppen ott, ahol nem sokkal később a City Lights könyvesbolt megnyílt. Az egyetemista azt tervezte, vagy inkább álmodta, hogy könyvesboltot nyit, és ehhez volt ötszáz dollár kezdőtőkéje. Ferlinghetti hozzácsapott még ötszázat, kezet ráztak, és 1951 nyarán megnyílt a könyvesbolt. A diák álma valóra vált. Két évvel később a City Lights a könyvesbolt kiegészítéseként kiadóvá vált. A Columbus sugárút és a Broadway határolta háromszög alakú telken található City Lights volt az ország első független könyvesboltja, amely kizárólag olcsó papírkötésű könyveket forgalmazott. Ez volt az a könyvesbolt, amely megváltoztatta maga körül a világot. A ’70-es években a City Lights volt a forradalmi ötletekkel rendelkező és a társadalmat megváltoztatni akaró emberek számára a tiltakozás központja. Olyan, később jelentőssé vált embereknek adott otthont, mint pl. Timothy Leary, akik ún. szamizdat sajtót működtettek, ezzel igyekezve alternatívát biztosítani a mainstream médiával szemben. A bolt kirakata radikális politikai üzeneteket kiállító ablaksoráról ismert, amelyeket Ferlinghetti zsírpapírra festett. Költőnemzedékek jártak oda látni és láttatni, kapcsolatokat kialakítani és persze megjelentetni írásaikat. Ami a City Lights kiadónál megjelent, értéknek számított. Az idők folyamán a könyvesbolt a szabadság és a szabad improvizáció menedékhelyévé vált.
A könyvesbolt komoly hírnévre 1956-ban tett szert, amikor is 5 évvel a bolt megnyitása, 3 évvel a kiadó beindítása és 1 évvel a híres Six Galery felolvasás után Ferlinghetti kiadta Allen Ginsberg Howl (Üvöltés) című kötetét. Hamar kiderült, hogy ez nagy merészségnek számított, mert emiatt Ginsberggel együtt bíróság elé állították, de mivel a bíró társadalmi jelentőségűnek nevezte a könyvet, mindkettőjüket felmentették. Ha Ferlinghetti magát nem is helyezte közéjük, viselkedése és öltözködése is eltért a beatekétől, céljaikkal és művészetükkel, amelyekkel az elintézményesült amerikai értékek, a materializmus és a konformizmus ellen küzdöttek, egyetértett. A kezdetektől támogatta a beatművészek kezdeményezéseit, bár tivornyáikon nemigen vett részt, de szívesen rendelkezésükre bocsátotta hegyi házikóját és a könyvesboltot felolvasóestek részére.
Ferlinghetti legismertebb verseskötete, az A Coney Island of the Mind 1958-ben jelent meg a New Directions kiadónál. A közel húsz nyelvre lefordított mű több millió példánya talált olvasóra, és jelenleg is kapható. Tudomásom szerint csupán egy kötete jelent meg magyarul 1977-ben az Európa Kiadónál. Az Amerikai Egyesült Államokban Ferlinghetti negyvenegy verses- és prózakötetét publikálták.
Neki köszönhető, hogy 2007-ben Jack Kerouacról utcát neveztek el. Sőt, róla is elneveztek egy utcácskát, még 1994-ben. Amerikai tartózkodásom alatt többször összefutottam vele valamelyik olasz negyed valamelyik kávézójában vagy Specs kocsmájában, ahol esténként North Beach-i költők és művészek randevúztak. Na, az a fajta nyitottság, amit közöttük, ismeretlenként, angolul írni próbáló kezdő költőként tapasztaltam, manapság elég ritka irodalmi körökben.
Az 1919-ben született Lawrence Ferlinghetti, akinek hosszú pályája végigkísérte Amerika viharos, változatos huszadik századát, költő, író, festő és politikai aktivista volt. Születése után nem sokkal a nagynénjéhez került, aki később árvaházba adta. „Dickensi gyerekkorom volt” – mondta Ferlinghetti. A North Carolina-beli Chapel Hill-i egyetemen újságíróként végzett. Hajóparancsnokként részt vett a második világháborúban, partra szállt Normandiánál. Látta Nagaszakit az atombomba pusztítása után. Ekkor döntötte el, hogy pacifista lesz. A háború után a Columbia Egyetemen diplomázott. Ő lett San Francisco első babérkoszorús költője.
Életszemlélete tükröződik könyvesboltjának és kiadójának kiadványaiban. Mindkettő világirodalmi művekre, művészetekre és progresszív politikával foglalkozó kötetekre specializálódott.
Míg Ferlinghetti azt állította, hogy „szívében anarchista”, elismerte, hogy a világot „szenteknek” kell laknia ahhoz, hogy a tiszta anarchizmus gyakorlatilag megvalósítható legyen. Talán ezért támogatta a skandináv stílusú szociáldemokráciát. Ferlinghetti írásaival megkérdőjelezi a művészet meghatározását és a művésznek a világban betöltött szerepét. Sürgette a költőket, hogy vegyenek részt az ország politikai és kulturális életében.
Magyarországon egy díj elutasítása tette széles körben ismertté Ferlinghetti nevét, mivel nem fogadta el a magyar PEN klub által felajánlott Janus Pannonius-díjat. Az elutasítást azzal indokolta, hogy a magyar kormány korlátozza az állampolgári jogokat és a szólásszabadságot. Politikai nézeteinek ismeretében reagálása e felajánlásra valószínűsíthető lehetett volna. Közép-európai irodalmi hagyományaink által meghatározott nézőpontunk számára valóban nem könnyű értelmezni azt a fajta szabadságot és következetességet, amit Ferlinghettinek módja volt megélni és aktívan képviselni pályafutása során. Ám az bizonyos, hogy ez a fajta szabadság és kérlelhetetlenség nagy értéke volt a huszadik századi amerikai irodalom Ferlinghetti neve által is fémjelzett irányainak, s hogy valamennyiünk közös érdeke emlékezni erre és megőrizni, továbbvinni belőle, amit csak tudunk.
