Képzőművészet és irodalom kapcsolódásának érdekes esete: művészettörténész ír szépirodalmi művet. Ilyen a modern és kortárs művészettel foglalkozó Catherine Millet, az Art Press nevű világszerte elismert művészeti folyóirat főszerkesztője, akinek első regénye, a Catherine M. szexuális élete 2001 tavaszán jelent meg franciául, majd rövidesen további negyvenöt nyelvre fordították le.

Catherine Millet én-elbeszélője, azaz Catherine M. egyszerre azonosítja magát a szexuális életével és a szakmai karrierjével: „…áldoztam rá annyi évet az életemből, hogy azonosítsam magam vele”. Az előszóból kiderül, hogy szexuális életéről annak egyedisége miatt akart írni, s nyíltan önéletrajzinak szánta, elsősorban a női olvasókat célozva meg. Szexuális életének különlegessége, hogy aktívan látogatta a párizsi és Párizs környéki szexklubokat, ahol akár több százan is részt vettek az orgiákon, és ezt az életformát a magánéletében is sikerült fenntartania. Mégis felmerül a kérdés, miért érdekelheti ez az olvasót, és hogyan kapcsolódik mindez a szakmai karrierjéhez, ami szintén a könyv visszatérő témája. Minderre a regény sem szolgál magyarázattal. Talán ez is lehet az oka annak, hogy bár nemzetközi sikereket ért el a könyv, sem a külföldi, sem a magyar kritikusok nem értékelték egyértelműen pozitívan. Forgács Zsuzsa például úgy fogalmaz: a szerző „brutális farkasvaksággal” ír a szexuális szokásairól. „A legsokkolóbb a Catherine M. szexuális életében az, hogy egyáltalán nem sokkoló” – írja egy másik kritikus.

A kritikusok a provokativitást talán a könyv címe miatt hiányolják a műből. Hiszen a cím alapján az olvasó olyan regényre számítana, amelyben erotika, művészet és művészeti világ összefonódik egymással, és lebilincselő nyelven keresztül láttat személyes és szexuális élményeket. Ezenkívül a szerző műkritikus, aki előrebocsátja, hogy „kiváló vizuális memóriája van”. Catherine Millet debütáló regénye voyeur-helyzetet teremt: a híres műkritikus vallomásai, életének legszemélyesebb képei láthatóvá válnak azok számára, akik eddig csak a modern és kortárs művészetről szóló elemzéseiről ismerték.

Azt írja, úgy szeretne megjelenni a művében, ahogyan Jackson Pollock alkotott a festék fröcskölésével, csurgatásával, visszakaparásával előállított akciófestményeiben. Az absztrakt expresszionista festészet gesztusnyelvét idézi meg ezzel Millet, és a kép elkészítésének folyamatát – Pollock alkotói gyakorlata aktív testmozgást igényelt, például festés közben keresztül-kasul gyalogolt a vásznon. Millet szinte kizárólag a második világháború utáni amerikai absztrakt expresszionista és minimalista művészeket (pl. Barnett Newman, Ad Reinhardt, Tony Smith) említ, akik purista szemlélet inspirálták a regény írása közben, ami nem meglepő, hiszen ez áll művészettörténészi érdeklődése középpontjában is. A megidézett művészek érdeklődésének középpontjában a festészeti ábrázolás tisztasága állt, és a festmény anyagai és az ábrázolás tárgya közti távolságot igyekeztek csökkenteni, például a monokróm festményeken. Mindennek analógiáját érdemes Catherine Millet regényére is alkalmazni annak érdekében, hogy választ találjunk arra a kérdésre, mi a kapcsolat a szakmai életútja és a szexuális élete között – túl azon, hogy kollégáiról is számos történetet elmesél. Millet nem említi ugyan az amerikai Cy Twobley-t, de szintén az ötvenes években kezdett alkotni, és a Pollock nevével fémjelzett gesztusfestészet paródiáját valósította meg monumentális méretű festményein. Rajzolt firka, gyerekrajz benyomását keltik, holott a méretükből adódóan lehetetlen, hogy úgy készültek volna, mint a rajzok szoktak. Hasonló történik Millet regényében is a szexualitás ábrázolásakor. Leírásaiban igyekszik eltávolodni az ábrázolása témájának természetétől („Boldogok a hajósok, akik a hosszúsági és szélességi fokok megjelölésével le tudják írni, hol tartózkodnak éppen.”).  

A könyv koncepciójával elsősorban a szexualitásnak és a tárgyilagos stílusnak köszönhetően rokonítható a monokróm festményeiről és a festészet határaira rámutató environmentjeiről híres, francia Yves Klein Antropometria címmel készített sorozata. 1960-ban egy performansz keretében lenyomatokat készített festékkel bekent modelleket, meztelen női testeket használva – a saját megfogalmazásában – „élő ecsetként”. A női testet feltáró leírások hasonló kísérletekként sorakoznak egymás után a regény terében, és Millet-től nem idegenek a modernista víziók sem: „Szélsőségesen fogalmazva: ha lehetséges lenne, hogy egy pályaudvari csarnok vonagló tömege vagy a metró szervezett hordája elfogadja önmagán belül a legnyersebb élvezet kitöréseit, ahogyan nyugodtan elfogadja a legszörnyűbb nyomor felmutatását is, azt hiszem, képes lennék úgy párosodni, akár az állatok.”

Elletmondásos a regény alaphelyzete, a voyeur-szituáció és a regény stílusa, amelyről a szerző úgy nyilatkozott, hogy „tiszta, tényszerű leírások” alkotják. Kovács Ilona irodalomtörténész, műfordító kritikájában megjegyzi, hogy Tótfalusi Ágnes jelentős mértékben átalakította a szöveg ritmusát és stílusát azzal, hogy a mellékmondatokból álló hosszabb mondatokat rövidekre tagolta, holott Millet „a hosszú-rövid mondatok váltogatásának jelentőséget tulajdonít”. Catherine Millet írói stílusának legfontosabb sajátossága és erénye Kovács Ilona szerint, hogy „[á]ltalában rövid, tételszerű kijelentésekkel vezeti be az egyes alfejezeteket, és a hosszú mondatok a szöveg belsejében helyezkednek el”.

Bár a cím azt ígéri, történetmesélésre vállalkozik a szerző, a regény mégsem történet(ek)ből áll, és nem is anekdotikusan elevenednek fel a kamaszkortól kezdődő élmények. Ebből és a szikár stílusból következik, hogy a könyv nem különösebben olvasmányos. A történetmesélésnek ellentart a rendszerező szándék is, amely nélkülözi a naplójelleget, a kronológiai sorrendet, és szándékai szerint a látvány leírására és tipologizálására irányul. Ez a stratégia az író szakmájából is következik: „…ugyanazzal a konoksággal, ami arra késztet, hogy a cikkeimben a lehető legpontosabban írjam le a tárgyakat, megpróbáltam meghatározni az érzéseimet, holott hiányoztak a szavaim”. A rendszerező szándék ugyanakkor nem feltétlenül vezet eredményre, a könyv nem szolgál valódi tipológiával, és ennek kudarcát maga is megfogalmazza: „A legtöbb férfinak jobban emlékszem a lakására, mint magára a férfira.” A szexuális élmények uralják a regény témáját, és emiatt az ettől való elmozdulások nemcsak üdítően hatnak, hanem összefüggésbe kerülnek a főtémával is: „Annak idején állandóan Bataille-t olvastunk.” A Párizs és környéki „szexklubok”, „szexpartik” vagy „baszópartik” világának bemutatása mellett a képzőművészeti világ helyszínei is feltűnnek. A szerkesztőségi irodák, konferenciatermek mellett megjelenik például A késői Picasso kiállítás a párizsi Pompidou Központban és a brazíliai São Pauló-i Biennálé.

A négy fejezetből (A mennyiség, A tér, A redőzött tér, Részletek) álló regényben néhány oldalanként ismétlődnek a következő kifejezések: szexualitás, kankó, pina, szexpartner, nemi szerv, behatolás, baszás, koituszok zűrzavara, aktus, hímvessző, hüvely, spermacsíkok, szerszám, hímtag, szőrzet, segglyuk, hüvely, ondócseppek, duzzadt húsredők, punci, szemérmes felláció, dugás, bejárat, csikló, bőrtakaró, felnyársal… Ezek kitartó ismételgetése rendkívül monoton hatást kelt, amit akár a könyv által bemutatott életforma kifigurázásaként is értelmezhetünk, és erre maga Millet is tesz utalást a regényben: „Azokban az években, amikor mi is odajártunk [a Czez Aimé nevű szexklubba], készült egy film, ami a szexuális felszabadulást parodizálta.” A leírásokban megjelenő ismétlődés keltette unalom szintén nem független a tárgytól: „Vidám tolongás alakult ki a seggem körül, miközben a tekintetem a testemtől elszakadva a pálya üres füvén nyugodott.”

A műfajilag zavarba ejtő, stílusa miatt nehezen olvasható könyvek esetében, mint amilyen a Catherine M. szexuális élete is, olvasás közben próbálok valamilyen központinak nevezhető részletet találni, amely a könyv többi részére is hatással van: „Fokozatosan ébredtem rá, mit nyerhetek ezzel az életmóddal: azt az illúziót, hogy óceánnyi lehetőségek nyílnak bennem. […] [A] biztos tudat, hogy minden körülmények között képes vagyok szexuális kapcsolatot létesíteni bárkivel, aki igazán akarja (ez az illúzió persze csak addig állhatott fenn, ameddig kizártam a horizontról azokat, akik nem akarják).” Ilyen számomra ez az idézet, amelyben Catherine Millet mintegy a könyv koncepcióját is átrajzolja.