„A sárgás napfény puha és meleg volt, az égen lusta gomolyfelhők sütkéreztek.” Ideális délután mezei kiránduláshoz, strandröplabdázni, vagy málnaszörpöt inni csavaros szívószállal – de amint Edward Bunker első regényéből kiderül, voltaképp Kaliforniában elkövetett fegyveres rabláshoz sem éppen utolsó. Mondjuk, a nap vége már korántsem lesz ilyen békés, ilyen ábrándosan idilli. De ott még nem tartunk. Már így is előre siettünk egy kicsit.

A magyar olvasó – de talán a világon máshol sincs ez másként – nem biztos, hogy egy irodalmi kvízműsorban felismerné a fentebb idézett mondatot (és társait) a szerző főművéből, amely eredetiben No Beast So Fierce címmel 1973-ban, nálunk A vadállatban is van szánalomként, huszonhat évvel később látott napvilágot[1]. Ettől még azonban a mondat kieszelőjét jól ismerheti – vagy mondjuk inkább úgy, hogy lehet egyfajta képe róla, méghozzá számos mozgóképes forrásból.

Edward Bunker élete ugyanis – számos értelemben szerencsésen – úgy alakult, hogy benne lehetett a 90-es évek egyik meghatározó amerikai filmjében, a Quentin Tarantino belépőjét jelentő Kutyaszorítóban (a stáblistán csak így, kedélyesen: Eddie Bunker). Mi az, hogy benne volt?! A nyitósnittben egyből őt láthatjuk közeliben, nagy szivarral, Michael Madsen oldalán. Az összeterelt rablóbrigádban ő Mr. Kék, aki a filmnyitány híres, Madonna-ügyi dialógusában (amely szerint, mint arra bizonyára jól emlékszünk, a Like a Virgin lírai énje számára csakis a kuki, a kuki, a kuki, a kuki… és a kuki létezik) kifejti, hogy a Borderline még tetszett neki, de amikor a művésznő elkezdett Papa Don’t Preach-ezni, akkor belefáradt, és kiszállt. Nos, Edward Bunker is hamar búcsút int aztán a bulinak a filmben: karakterét képen kívül agyonlövik valahol Los Angelesben a balul sikerült gyémántrablás után. Mint hitelességügyi kabalafigura, akkorra már, persze, így is bőven elvégezte a dolgát – ahogyan más gengszterfilmek környékén, például a Szemtől szemben forgatásán is tette; ez volt ugyanis az ő legfőbb szerepe a filmgyártásban: zsákban hozni úgymond az utca forró levegőjét.

Bunker viselt dolgairól a legtöbbet 1999-ben megjelent, magyarra még nem lefordított, pazar önéletrajzából, a Mr. Blue: Memoirs of a Renegade-ből lehet megtudni – míg viszont azzal kapcsolatban, hogy hősünk milyen (szemléletű) ember is lehetett, különös módon inkább a félfikciós első regényhez fordulhatunk. Ellenben ha arról szeretnénk képet kapni, hogy minden róla szerzett tudásunk alapján milyen alak nem volt ő (bár az adott körülmények között bizonyára akár olyan is lehetett volna), akkor a Próbaidő című, 1978-as, Ulu Grosbard rendezte Vadállat-adaptációt indítsuk el, amely kisebb hibáktól eltekintve úgyszólván teljesen elrontott vállalkozás, legfőképp, mivel az ott kavaró Bunker-alteregó, Max Dembo (Dustin Hoffman a maga módján értő alakításában) egy totális lúzer, akinek bukása/visszaesése az első perctől fogva garantálható, mondhatni, szigorúan determinált – tényleg elég csak ránézni. Belső élete ráadásul nem nagyon látszik lenni – korszakfestő (a korszak itt a 70-es évek vége; az alapregény maga 25-30 évvel korábban játszódik) vad selyemingekben és nem kevésbé markáns bajuszban kétségkívül erős alak, de tragédiája nincs, nem lehet, pedig Edward Bunker prózájának legnagyobb érdeme, hogy a legalsó kutyák körében is fel tudja mutatni a méltóság, a jóravalóság és a reflektáltság legalább opálosan fénylő cserepeit. Mindazt tehát, ami egy ilyen történetben a tétet képezi. Arról már nem is beszélve, hogy a filmben a nagy, döntő jelentőségű rablás leginkább a főhős balfaszkodásán csúszik el – ilyesmit pedig egy szó szerint az életével játszó, igazi kaliforniai túlélő a való életben egyszerűen nem engedhetett meg magának. A katasztrófa attól még persze újra és újra bekövetkezhetett.

Erről a sok-sok felfordulásról, vérről és verejtékről is a Mr. Blue-ban olvashatunk inkább, amely A vadállatban… tökéletes párdarabját képviseli a bűnözőirodalom e publikálásig – és egyúttal a szabadlábra helyezésig is – igen lassan elvergődő jelesének életművében. A kapcsolathoz persze már az is hozzáteszi a magáét, hogy a Mr. Blue-ban goromba tollvonásokkal felrajzolt életút még nagyon röviden összefoglalva is kész regény. Az 1933-ban, jellemzően (és mélyen regényesen) egy földrengés napján születő Edward ötévesen szökik meg először otthonról, aztán lendületesen – és nem feltétlenül a megélhetés kényszeréből – lop, csal, hamisít mindaddig, míg már az összes lehetséges tanintézményből eltanácsolják, hogy aztán rövid úton a San Quentin börtönben kössön ki, ott és abban az időben a legfiatalabb elítéltként. Kiengedik, próbaidőre kerül, megszegi a szabályokat, menekül, lébecol, hónapokon át csak füvezik – Kaliforniában akkortájt hat hónaptól hat évig tartó elzárás járt ezért a szörnyű kihágásért –, majd rablásokat szervez, aminek összeredményeként végül tárt karokkal fogadja egy másik méltán híres létesítmény, a Johnny Cash által is megénekelt Folsom State Prison.

A börtönfalak mögött bonyolított életből megannyi ökonomikusan, precízen megírt betét segítségével művelhetjük ki magunkat. Megtudhatjuk például, hogyan zajlik egy késelés fogkeféből és borotvapengéből hevenyészett fegyverrel egy zuhanyzóban, amely – egyébiránt „természetesen” a hosszabb távú önvédelmet szolgáló – bűncselekmény végén az elkövető (maga Bunker) arcába marva, szemébe vájva rántják le a tettest az áldozatról a börtönőrök, mielőtt magánzárkába rugdalnák, ahol naponta egyszer jár neki hat szelet fehér kenyér és egy pohár víz. Hasznos gyakorlati tanácsokkal gazdagodhatunk: ha már muszáj leszúrni valakit a rácsok mögött, akkor elölről kell csinálni, mert így később marad esély beadni az „önvédelem volt” tartalmú sztorit a bíróságon. És így tovább és tovább, tárgyszerűen, gazdagon, és amennyire persze ez a nem éppen tiszta tárgy engedi: visszafogottan, mindenféle mítoszépítési szándék vagy az erőszak fetisizálása nélkül, amolyan antropológiai tenorban.

A szövegvilágban is lassan csepegő idő miatt viszont nemcsak a könyv olvasója tud kényelmes tempóban, ráérősen haladni, hanem a memoár Edward Bunkere is – a maga olvasmányaiban. Mert hát mit is lehetne csinálni a börtönökben az ott lakó súlyos és még súlyosabb alakokat sújtó temérdek várakozás közben, ha a különféle testmozgási lehetőségek (késeléstől bokszolásig – Bunker egy ideig alaposan benne volt a többé-kevésbé szabályos ökölvívásban is) már nem generálnak elegendő szerotonint és dopamint? Tizennégy börtönév alatt el lehet jutni például az Elfújta a széltől Camus esszéiig. Rá lehet ébredni, hogy több jeles írót, Cervantest vagy Dosztojevszkijt is a börtön csiszolt igazi formátummá. Meg lehet ismerkedni hús-vér szerzőkkel (odakint, a próbaidőn), és rájönni, hogy nem kifejezetten angyalszárnyakon suhanó teremtmények. Egy ponton például a filmek világa felé is (akkor még sikertelenül) gravitáló elbeszélőnk Tennesse Williamsbe botlik egy házibuliban: „Tengerészkék öltönyben és nyakkendőben érkeztem. Tennesse Williams piros-fekete kockás flanelingben feszített, félig már részeg volt, borotválatlan, és eléggé büdös.”

Hovatovább írni is lehet, oly’ kitartóan, ahogy a nagyok tanácsolják: Bunker hat teljes – és teljes visszautasításba ütköző – regényt és megannyi novellát körmöl össze a minden oldalán zárt térben, mire 1973-ben eljut A vadállatban is van szánalom, és ezzel párhuzamosan első, a börtönökben egyre durvuló, faji alapú villongásokat tárgyaló újságcikke publikálásáig.

Onnantól decens siker, szabadláb, aprócska filmszerepek, Kalifornia-, Államok-, majd világszerte tapintható tisztelet, békés, kórházi ágyban, hajlott korban bekövetkező haláláig pedig további három regény és a már érintett memoár következik, amely sor a halála után még egy nagyepikai művel és egy novellagyűjteménnyel is kibővül. Nem rossz teljesítmény egy ex-fegyenctől, a legkevésbé sem. Esszénk második részében arra fókuszálunk majd rá, hogy akkor vajon miért lehet legalább annyira veszedelmesnek érzékelni a szabadságot, mint a börtönök univerzumát – amint ez A vadállatban is van szánalomból elég világosan kiolvasható.

* 

Jegyzet: 

[1] Fordította: Juhász Viktor. Budapest, Cartaphilus, 2009.