Hogy a kaliforniai büntetésvégrehajtás hová is pozícionálta (mondjuk úgy, hogy a saját kánonjában) Edward Bunkert, ezt a nettó bűnözőből lett nettó szépírót, arról egészen precíz, hosszúsági és szélességi fokokkal is stabilan meghatározható ismereteink vannak (amint erről esszénk első részében részletesebben írtunk). Még a nyugati parti bírósági gyakorlatnál és a sajátos helyi börtönviszonyoknál is érdekfeszítőbb azonban, ahogyan nagyszerű első regényében, az eredetileg 1973-ban megjelent A vadállatban is van szánalomban maga a Max Dembo nevű Bunker-alteregó önmagára tekint. Ne afféle analitikus önértelmezést, cellamagányban elsuttogott gyónást képzeljünk el, inkább egy igen markáns világszemléletet, amely alaposan meghatározza az elbeszélés tenorját.

A könyv elején ugyanis a börtönből nyolc hosszú év után, valamikor az 50-es években épp kifelé készülődő, fiatal harmincas, betörésért, rablásért és okirathamisításért elítélt Dembo belülről beszél ugyan, mégis határozott távolságot tart a javíthatatlan börtöntöltelékek magánzárkákban érlelt nihilizmusától. Tudja, amit tud, és nem akarja a realitást és a lehetőségeket valami másnak látni – egyfelől. Másrészt Dembo nem feltétlenül a nemesedés ösvényén jár – azt viszont nem lehet elvitatni tőle, hogy legalább saját magával szemben őszinteségre kényszeríti magát: nincs jobb válasza, mint hogy egyszerűen belefáradt a halálosan sivár börtönlétbe, és elfogadta, hogy itt végeredményben minden lejtő igen csúf gödör felé tart. Megkísérel hát odakint másféle, valamivel tán kevésbé síkos emelkedőket találni magának.

A regényszövegben Bunker következetesen lehánt mindenfajta gengszterromantikát a bűnözői lét felületéről, és önéletrajzával, a Mr. Blue-val ellentétben a sitten szerzett súlyos tapasztalatoknak sem szorít különösebben nagy helyet: egy-két vaskos (például a rácsok mögött érvényes szexuális gyakorlatokra vagy fifikás heroincsempészeti trükkökre vonatkozó) megjegyzésen túl inkább csak finomabb utalásokon keresztül érezhetjük meg e speciális tudás számottevő mélységét. Ilyen szépségesen rettenetes, delikát kis részlet például, hogy a börtönkapun kilépve Dembo ráébred: a benti napirend okán nyolc éven át nem láthatott a saját szemével szürkületet.

Hogy aztán a szürkületet követő decens örömérzet csillapodása után milyen elveszetten tud is álldogálni valaki a hirtelen rászakadt szabadsággal, arról mi itt, Kelet-Európában elég sokat tudunk, és a számunkra tán túlságosan is jól ismert minta szerint Max Dembo sem lesz kifejezetten hálás ezért a tudásért ott, a messzi, napégette Los Angelesben. A börtönépületet maga mögött hagyhatja ugyan, a börtön árnya azonban továbbra is folyamatosan reá vetül, bármerre sodorja is az élet. Ennek ábrázolásában rejlik talán a regény legfőbb erénye: annak leírásában, hogy a megaláztatások az elítélt életében csupán percekre érhetnek véget, és legkivált a módjuk változik, amennyiben a már megszokott-megszikkadt kínokat frissebben gőzölgőek váltják. Max Dembo például hiába tekint önmagára (illetve jó ideig az olvasó is őrá) lényegében jóravaló, de legalábbis jobbat érdemlő karakterként, a környezete ezzel enyhén szólva nem így van, már csak azért sem, mert a múltját, mint stigmát a testen, folyamatosan jól láthatóan hordoznia kell. Így ténfereg hát érzéketlen, a felnőtt embereket megbízhatatlan kiskamaszként (le)kezelő pártfogótiszttől flegma munkaközvetítőn át drogteszteket végző, goromba hangulatú rendőrségi laborokig és vissza, s e vándorlás során szép fokozatosan kikopik Dembo hangjából mindaz a melegség, akarat és humánum, amivel kezdetben még ellentartott a beletörődésnek. És ha váratlan fordulatok nem jönnek is szembe (ebben a könyvben a drogosok sosem szoknak le, legföljebb belehalnak, ha pedig az egykori tolvajnak hirtelen sok pénzre van szüksége, akkor rövid időn belül megszűnik „egykorinak” lenni), valami fontos és nagyszabású igenis megtörténik.

Könyvének elismerésre méltó profizmussal tömörre formázott bekezdéseiben ugyanis Bunker ugyanazzal a tapasztalatban pácolt magabiztossággal festi meg az alvilági pinceszintet benépesítő kaliforniai alsókutyák csoportképét, ahogyan, mondjuk, Lawrence Block szokta elénk terelni a régi New York-i kocsmák élővilágát. Kurvák, csaposok, óvadékügynökök, autótolvajok és kisstílű dílerek adják egymásnak a kilincset, és Bunker mindegyik esetében láttatni képes – egy sziporkázó félmondaton, őszintén gondoskodó gesztuson vagy más hasonlón keresztül – azt a morzsányi tartást és jóindulatot, ami miatt a helyzetük totális, változtathatatlan reménytelensége igazán szívszorítóvá válhat az olvasó szemében. Nem erre született egyikük sem. De egyikük számára sincs kiút.

„Lassan megtanulok úgy átmenni az úttesten, hogy ne csapjanak el a kocsik” – mondja egy haverjának voltaképp bizakodóan Dembo (Juhász Viktor fordításában), de ha illékony kincstári optimizmust lehet is csupán ennyire alapozni, valamiféle stabil és működőképes életstratégiát végül neki sem sikerül. Alig pár sivár és savanyú hét után már itt tartunk: „Mielőtt elaludtam, az utolsó gondolatom egy lefűrészelt csövű puska volt.”

A regény innentől egy nagyobb szabású fegyveres rablás precíz, kézremegésig feszült ábrázolásává lényegül (az 1978-as filmváltozat meg sem közelíti a könyvet ezen a terepen), ami a hard-boiled krimik kereteit immár nem különösebben feszegeti, és ahol immár nem is lehet kérdés, hogy szorgos tevékenykedésük közben megcsúsznak-e majd valahol antihőseink – legföljebb annyi maradhat egy ideig nyitott, hogy mégis, hogyan.

A regény utolsó felvonásában a fókusz aztán ismét a belső történésekre kerül, és itt Bunker megint csak első osztályú teljesítményt nyújt, ahogy mindenféle moralizálás nélkül bemutatja, hogyan szabja ki magára végül maga Dembo a legsúlyosabb büntetést: a totális bizalomvesztést minden egyes ember iránt. Az utolsó oldalakat meghatározó szemlélet már túl van a paranoián: hűvösebb, otthonosabb is annál. Lehet, hogy a vadállatban is van szánalom, Dembóban azonban az elbeszélésnek ezen a pontján már lámpással se volna könnyű megtalálni, a tanulságot pedig szerencsésen csak az olvasóval vonatja le a szerző: ott, a szöveg elején, a rácsok mögött, amikor felvettük a fonalat, a férfi szabadságának nemcsak a foka, hanem valamiképp mintha még az állaga is méltóbb lett volna ahhoz, amit érző-gondolkodó emberi lényként ismerünk.