Önmaga analízisére vállalkozik az Aki átment a falon című, a közelmúltban magyarul is megjelent könyvében Marina Abramović, napjaink kulturális ikonja, legismertebb performere, képzőművésze. Döntése logikusan következik abból az egyszerű tényből, hogy mindig is önmagával foglalkozott, kedvenc kifejező eszköze a saját teste.

Performer, mondjuk róla, de az a pozíció, amit a világkultúrában elfoglal, tökéletesen egyedi, rászabott, pontosabban: ő alakította ki magának. Különben semmivel se lenne magyarázható világraszóló sikerének a titka, az a tömegőrület például, amit a New York-i MoMA-ban kiváltott The Artist Is Present című performansza 2010-ben. Még a tudósok érdeklődését is felkeltette, szerették volna megvizsgálni az agyhullámokat, amelyeket idegenek kölcsönös tekintete, szavak nélküli kommunikációja kelt. Vagy előtte az 1997-es Velencei Biennálén Arany Oroszlán-díjjal elismert alkotása, a Balkan Baroque. A jugoszláviai háborúra reflektáló művében rothadó, véres csontokat súrolt négy napon keresztül egy pincében. Ekkor mondta azt a könyve tanúsága szerint, hogy „csak az a művészet érdekel, ami megváltoztathatja a közösségi ideológiát… Az a művészet, ami kizárólag az esztétikai minőségre koncentrál, elégtelen.”  Üzenete ma is, újra aktuális, miszerint nem tehetünk úgy, mintha a mészárlások, tömegsírok és a lövészárkok, a háborúk nem is léteznének, mintha nem ugyanabban a világban élnénk, és nem lennénk érte felelősek mi is.

Marina Abramović nem választja el az általa használt vizuális nyelvet, imaginárius diskurzust az élettől, mert meggyőződése, hogy ez a két egymást kölcsönösen feltételező szféra egy és ugyanaz. A művészet számára az egyik kitüntetett tapasztalati terep. Hisz abban, hogy a színpadon, mesterséges térben valódi dolgok is megtörténhetnek.

A könyvét, életvallomását olvasva szerintem nem tévedek, amikor azt állítom, hogy a fájdalmon keresztül próbálja definiálni helyét és szerepét a világban. Brutálisan intenzív, nagy energiákkal és érzelmekkel dolgozó, önpusztító performanszaihoz képest meglepően racionálisan, higgadtan fejti meg munkái kódját, körülményeit. Távol áll tőle művészetének tudományos-filozófiai taglalása.

Életrajza, amely öt évvel a magyar nyelvű kiadás előtt először angolul jelent meg, művésztársával, Ulayjal közös meztelen képükkel indul. Mint kariatidák állnak a könyv elején, rajtuk keresztül lehet „bemenni” Marina bestiáriumába. A kötet az egyik kígyós fotójával majd gyerekkori és más családi képekkel folytatódik. A gyerekkori visszaemlékezésekből megkísérli artikulálni önmagát. Felszínre hozni azokat a mozzanatokat, amelyek meghatározók. Úgy érzi, gyermekkora a kulcs.

Marina közvetlenül a második világháború után született Belgrádban, Jugoszlávia fővárosában, szerb partizánok gyermekeként. Szülei pisztollyal az éjjeliszekrényükön aludtak, mi sem természetesebb, hogy gyereként kipróbálta az orosz rulettet egy iskolatársával. Mindenféle traumák érték, pofonokra emlékszik. A keménység, kegyetlenség extrém megnyilvánulásaival már gyerekkorában találkozott, ezek mélyen bevésődnek az emlékezetébe. Ezt transzformálja később művészeti nyelvvé. Szeretetre egyedül mélyen vallásos nagyanyjától számíthatott. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a magas rangú partizán szülők védernyője alatt szabadon lázadhatott 1968-ban, és a legjobb tanároktól tanulhatott. Első tanítómestere egy absztrakt festő, az Informel csoport tagja volt, aki lelocsolta festékkel, homokkal és benzinnel a vásznat, majd meggyújtotta. Naplementének nevezte el a kompozíciót. „Mély benyomást tett rám” – jegyzi meg Marina. A belgrádi Képzőművészeti Akadémián még festőnek készült. Klasszikus stílusban dolgozott. Ha néha szembetalálkozik ezekkel az ifjúkori vásznakkal, úgy érzi, elsüllyed szégyenében. Zágrábban Krsto Hegedušić műhelyében végezte posztgraduális tanulmányait. „Nem igazán volt az én ízlésem, de tudtam, hogy Jackson Pollock is nála tanult, és ez elég jól sült el” – írja. Az egyik első performanszán Belgrádban az egyetemista központban pedig a közönség soraiban ott volt a világhírű Joseph Beuys is. Ez volt az az eset, amikor befeküdt egy égő ötágú csillagba és elvesztette az eszméletét, ugyanis a lángok elnyelték az oxigént a feje körül.  Amikor a láng már a lábába kapott, akkor kimentették.

Ettől kezdve munkái fontos dramaturgiai eleme a fájdalom. Mintha az lenne a vágya, hogy a szenvedés által túllépjen önmaga határain. Egy milánói galériában 1974-ben például mindenféle szerszámot helyezett egy asztalra, plusz szögeket, golyót és pisztolyt azzal az utasítással, hogy szabadon használhatják rajta, a kiállítás „tárgyán”, ezeket. Saját bevallása szerint megőszült egy hajtincse, mire a performansz véget ért. Az első órákban nem történt semmi, volt, aki rózsát adott neki, más megcsókolta, aztán egy férfi levágta ollóval a pólóját, más ráírta rúzzsal a homlokára „end”. Közben végig passzív maradt, mint egy bábu. Néhányan felkapták és körbevitték, egy asztalra fektették szétfeszített lábakkal és kést dobtak a lágyékához közel. Szurkálták, vízzel öntözték és akkor egy ember betette a pisztolyba a golyót és Marina nyaka felé irányította a csövét. Ekkor dulakodás tört ki, a teremőrök a pisztolyos embert lefogták, kidobták.

Marina Abramovićot provokatőrnek tartja a világ. Szülőföldjén biztosan, még ma is. Most, amikor negyven év amszterdami és New York-i tartózkodás után hazatért Belgrádba egy nagy életműkiállítás erejéig, és interjúkat adott, előadásokat tartott, felrobbant az internet az olyan bejegyzésektől, hogy „boszorkány, el kellene égetni”.  Pedig semmi mást nem csinál, mint fókuszba állítja a kegyetlenséget. Az embernek azt az ősi, eredendő tulajdonságát, amire napjaink, de talán minden kornak a problémái is visszavezethetők. Sokakat megbotránkoztat, hogy durván önmaga ellen fordul a performanszokban, nem veszi tudomásul a teljesítőképessége határait. Folyamatosan tágítja ezeket a határokat a spiritualitás legősibb formáival. Például NASA-tréningen vett részt, hogy kibírja a The Artist Is Present performansz ideje alatt napi nyolc órán keresztül evés, ivás, pisilés, tüsszentés stb. nélkül. „A test olyan, mint egy precíz gépezet, és egy gépet meg lehet tanítani bizonyos dolgokra. Mégis, szinte sose tesszük” – magyarázza.

A mágikus gondolkodást, de a szenvedést illetően is azt mondanám, hogy Marina Abramović a kegyetlen színház atyjának legjobb tanítványa. Antonin Artaud művészete is, akárcsak Marináé, a testi szenvedés terméke. „Életműve nem más, mint beszámoló lelki és fizikai állapotáról.” Ez a különben Artaud-ról íródott mondat mindkettőjükre érvényes lehet. Mindketten sámánoktól, illetve buddhista szerzetesektől, ausztráliai őslakosoktól, spirituális tanítóktól nyertek megerősítést abban, hogy élet és művészet, ember és természet, élet és halál nem válik ketté, hanem egységes. Bár tartózkodik a filozófiai eszmefuttatásoktól, de az nyilvánvalóan kiderül ebből az életrajzból, hogy hisz abban, hogy az ember a transzcendens erőkkel, a természet és a mindenség isteneivel kapcsolatot tartva, a rítus segítségével újjáteremtheti önmagát. Lehetségesnek tart és munkája során használ egy szavak nélküli, az érzékek más szintjén megvalósuló kommunikációt. Különben miért állnának sorban órákon keresztül az emberek, hogy leülhessenek vele szemben egy székre és egymás szemébe nézzenek? Végtelen nyugalmával, amit magára ölt, olyasmit mozgat meg bennük, amit más nem. Mint a könnyező Szűzmária szobra.

Marina különben nem telepátiáról, hanem energiaátvitelről beszél közte és közönsége között. Miközben ha jól megnézzük, kívülről nézve nem csinál mást, mint ízekre szedve, lelassítva felmutatja a hétköznapi mozdulatokat – ezáltal művészi szintre emelve azokat. Persze ott van mögöttük kötőanyagként a gondolat. A gondolatiságtól állnak össze egységgé ezek a dolgok. Bármennyire is igyekszik leegyszerűsíteni, köznyelvre lefordítani, mégiscsak összetett világszemlélettel dolgozik, amibe beépül a keleti filozófiák tudása, a jin-jang egyensúlya, de még az étkezés minősége és mikéntje is.

Sok érdekes kulisszatitok is kiderül ebből az önéletrajzi elemekkel átszőtt könyvből, aminek szimbolikus címe egyaránt utal arra, hogy művészetével korlátokat győz le, tágítja a létezés dimenzióit, ugyanakkor benne van az is, hogy végigment a kínai falon, alkotótársával és szerelmével, Ulayjal közösen, két irányból, hogy középen találkozzanak és örökre elváljanak. Például elmondja, hogy mindig azt az ötletét valósítja meg, amit először elvet, mint megvalósíthatatlant. A performansz halálos ellenség, amit le kell győzni, amin úrrá kell lenni. Ilyen gesztusnak fogható fel, hogy például megrendezte a saját temetését a világhírű Robert Wilsonnal, aki inkább komédiát csinált az eseményből. A művésznő maga sem tagadja, hogy három személy lakik benne: „egy harcos Marina, egy spirituális Marina és egy tökéletesen hülye Marina”.

Lábjegyzetként jegyzem meg a könyvismertető végén, hogy kezd kirajzolódni egy negyedik Marina is, aki lehet, hogy mindig is ott volt, csak háttérbe szorítva: az üzletasszony Marina. De most, hogy célba ért és bent van a legszűkebb „artworld”-ben, kezd „életmód- tanácsadóként” viselkedni, akihez olyan híres emberek is járnak tréningre, mint Lady Gaga.

Ugyanakkor nem állíthatom, hogy teljesen elszállt volna, könyvében hűséges maradt önmagához, azokhoz a végső kérdésekhez, amikre egész életpályáján megpróbált választ találni váltakozó színvonalon. Nagy Ágnes – aki angolról magyarra fordította szöveget – korrekt, olvasmányos művet hozott létre.

Marina Abramović: Aki átment a falon. Fordította Nagy Ágnes. Budapest, Athenaeum, 2021. 360 oldal, 4999 forint.