A világszerte tapasztalható szélsőséges időjárás, az Európára és Amerikára boruló hőkupolák, a pusztító aszályok és erdőtüzek hátborzongatóan aktuálissá teszik Ignácio de Loyola Brandão brazil író 1981-ben megjelent disztópiáját, a Não verás país nenhum (’Nem látsz itt már semmiféle országot’) című regényt. Ebben előrevetíti azokat a változásokat, amelyek részben már bekövetkeztek, részben pedig nyugtalanító fenyegetésként állnak előttünk.

Loyola Brandão, aki 1990-ben magyarul is megjelent Zero című regényében már egy kaotikus Brazília képét rajzolja meg, ebben a művében egy elembertelenedett, élhetetlen jövőt vázol fel. A városokat ellepi a szemét, a túlnépesedés és a természeti katasztrófák miatt fogyatkozó vízkészletek miatt már csak az emberi vizeletből visszanyert víz folyik a csapokból, a pusztító aszályok miatt csődbe jutott mezőgazdaság nem termel többé természetes élelmiszert, és ezért az ennivalót a gyárakban mesterségesen előállított táplálék jelenti. Ebben a világban él egy Sousa nevű történelemtanár, aki egy nap észreveszi, hogy a tenyerén lyuk keletkezett. Miközben megpróbál utánajárni az okának, és gyógyulást keres, bejárja a lakhatatlanná vált São Paulo-t, ahol az utcákat belepő, elhagyott autókon szökellve lehet csak közlekedni, mindent átjár a hatalmas elektronikus panelekből áradó reklámözön, vigyázni kell minden lépésére és megnyilatkozására, hogy összeütközésbe ne kerüljön a hatalom képviselőivel. Útja során találkozik hozzá hasonlóan megoldást kereső emberekkel, és a velük folytatott beszélgetésekből kirajzolódik a pusztulás felé haladó diktatórikus ország képe: az amazóniai esőerdőt teljesen kiirtották, és az országnak erre az elsivatagosodott vidékére, mint a „világ egyedülálló sivatagába”, kirándulásokat szerveznek a felső tízezernek, miközben az elviselhetetlen forróság és tűző napfény miatt a vidéken élő emberek a túlélés érdekében hatalmas ernyők alatt töltik a napjaikat és csak éjjel merészkednek ki a szabadba.

*

„De leginkább a nap. Úgy látszott, mintha milliméterről-milliméterre közelebb jönne. Nem tudom, lehetséges-e, nincs tudományos képzettségem. Lehetséges-e vagy sem, az emberek föl-fölnéztek, és úgy érezték, majd szétrobban a fejük, a szemüket ellepik a könnyek. Lassan lehetetlen volt kimenni a házakból. Mindenki sapkát tett a fejére, de nem segített. Elővették az esernyőket. Valaki rájött, hogy a napsugár nem hatol át a fekete selyemből készült esernyőkön. De csak a selyemből készülteken. Más anyag nem állt ellen. Két-három napi használat után szétmállott. Csak a fekete selyem nem. Ellenállt, védett, elviselhető árnyék volt alatta. Ne kérdezzék meg, miért. Semmit ne kérdezzenek. Senki nem válaszol, senki nem válaszol semmire ebben az országban. És volt egy másik különös jelenség is. A perzselő szegletek. Olyan zugolyok voltak, amelyekben képtelenség volt megállni, megmaradni, egy lépést is tenni. Az ember lépett egyet, és hirtelen körülvette őt valami elviselhetetlen forróság. Futásnak eredt, hogy kijusson belőle, a zugoly néha kicsi volt, és sikerült kimenekülnie. Egy darabig igen mulatságosnak találták. Tragikusan szórakoztatónak, mert ott volt valaki az ember előtt, aki hirtelen szökdécselni, kiabálni kezdett, és futva megindult visszafelé. Mindenki visszajutott, ebből kiderült, hogy egy zugolyba lépett be. De később, amikor hosszan vándoroltak, mindenfelé találkoztak ilyen zugolyokkal. Hatalmasak voltak, egyik-másik vidéken kilométeresre nőttek. Azután elkövetkezett az Elviselhetetlen Idő korszaka. Ha valaki kilépett az utcára, az arcáról lepörkölődött a szőr, a bőre lehámlott és égési sebek borították be. A fény olyan erős volt, mint a lézersugár. Idővel a „lángoló zugolyokban”, ahogy a nép elkeresztelte őket, halálos veszély leselkedettt mindenkire. Aki beleszédült, menthetetlen volt. A nap beléhatolt, mint egy nyárs, és végzett vele. Legalábbis ez a kép élt az emberekben, mert a bajba jutott fájdalmasan felüvöltött, két kezével a fejéhez kapott, a szeme kidülledt, és a szájával tátogva levegő után kapkodott. A következő pillanatban ez a boldogtalan a földre zuhant, mint egy darab fa, és nem mozdult. Az emberek látták, ahogy összeaszik, kiszárad, kimegy belőle minden nedvesség, a bőre megráncosodik, mint egy száraz levél, és nemsokára a csontjai is feloldódnak. Ugye hihetetlen? Soha nem lehetett hallani erről. Senki nem beszélt róla, a sajtó sem adott róla hírt. A tudósok hiába vizsgálódtak, elképedve álltak a jelenség előtt. Csak annyit állapíthattak meg, hogy a zugolyok egyre szaporodnak, hétről-hétre nagyobbra nőnek. Térképek készültek, a lakosság láthatta a grafikonokat, egyes utakról elterelték a forgalmat, az emberek elvándoroltak, lezártak utakat. A gyerekek azzal szórakoztak, hogy kutyákat és macskákat hajigáltak a zugolyokba. De azután megfogyatkozott az ennivaló, és minden állatra szükség volt.

(...)

Azután a munkaerőgondok miatt elkezdték áttelepíteni a lakosságot. Az emberek megvárták, hogy leszálljon az este, és csökkenjen a hőség. De csak hajnal felé hűlt le a levegő, és akkor átjárt mindent a hideg. Ez az időszak viszonylag rövid volt, két-három órán át tartott.  Mindenki vitte, amit tudott, csomagokat, zsákokat, kalitkákat. Egyik-másik ládát ketten cipelték. Kiskocsikon ruhát, képeket, szobrokat, ócskaságokat vittek. Hihetetlen, hogy az emberek mennyire ragaszkodnak a dolgaikhoz, függenek tőlük, elbizonytalanodnak, elgyávulnak nélkülük. Az első csoport tragikusan végezte. A reggel még útközben érte őket, néhány kilométerre egy településtől. Felkelt a nap, és mindannyian belefutottak egy zugolyba. Tudták, hogy meg fognak halni. Körbe-körbenéztek, menedéket kerestek. Az út egy kiszáradt cserjésen át vezetett, ahol a föld megrepedezett. Az aszfalt megolvadt, gömbökbe rándulva kísérte két oldalról az utat. Néhányan futva megindultak visszafelé. Egyikük másikuk kijutott, olimpiai érmet érdemeltek volna a gyorsaságukért. Menedék után néztek. A menekülők itt-ott láttak egy házat, elhagyott menedéket. Benyomakodtak, összetorlódva, egymást taposva harcoltak egy kis árnyékért. A sárral tapasztott kunyhó végül darabjaira hullott, mert szétfeszítették a benne levők. Mások rohantak, remélve, hogy kijutnak a zugolyból. Megint mások, amit csak tudtak, a fejükre halmoztak, Ruhát, cserepet, sapkát, asztallapot, képet, esernyőt. A talaj szinte lángolt, a föld égette az emberek talpát. Ettől hihetetlen táncot jártak, mindenki erre-arra szökdécselt, mert amint a talpa a földet érte, vissza is pattant róla, mintha rugó lökné el. Ugráltak és kiáltoztak a fájdalomtól. Ahogy egyre magasabbra hágott a nap, ez az alatta folyó haláltánc egyre féktelenebbé vált. Olyan volt, mint egy hisztérikus roham, mindenkit magával ragadó önkívület, amikor az istenek belefészkelik magukat az emberek testébe. Azután minden lecsendesedett. A nap szétmarta a ruhákat, a képeket, és azokat az esernyőket, amelyek nem fekete selyemből voltak. Elemésztette a hajszálakat, a bőrt, a húst, a csontokat. Reggel kilencre már csak olvadt aszfalttal elkeveredett hamuhalmok látszottak itt-ott a földön.”

* 

Loyola Brandão regényének címét a parnasszista költő, Olavo Bilac Pátria (’Haza’) című hazafias érzelmeket ébresztő, iskolai kötelező olvasmánynak számító versének közismert soraiból vette át. De a  cím olvasata a regényben az eredetinek éppen ellenkezőjére fordul: „Szeresd hittel és büszkén a földet, ahol születtél! Gyermek! Nem látsz különbet egyet sem ennél.” Loyola Brandão viszont lemondóan azt sugallja regényével, hogy „nem látsz itt már semmiféle országot”.