A fesztivál szóról az utóbbi évtizedekben a társadalom döntő többsége minden bizonnyal a nyári időszak több napon át tartó könnyűzenei programjaira asszociál, melyeknek őseseményét a gyakran korszakküszöbként vagy kulturális választóvonalként is hivatkozott Woodstock képezte. Az 1969-es mitikus találkozó minden későbbi fesztivál modelljeként és elérhetetlen ábrándjaként íródott bele a kulturális emlékezetbe, hiszen nemcsak a kor legnagyobb előadóit és zenekarait vonultatta fel, de felmutatta többek között azt is, hogy egy politikailag és társadalmilag polarizált világban, melyet többek a hidegháború és Vietnám történelmi tapasztalata keretezett, létre lehet hozni egy olyan utópikus közösséget, mely a szabadság, a szabad önkifejezés, az önfejlesztés, a kreativitás és az elfogadás romantikában gyökerező ideáljain alapul. A mai fesztiválok bár image-ükben gyakran a mítosz, az ősesemény újraalkotására törekednek, mégis nagyban eltávolodtak Woodstock ellenkulturális utópiájától, hiszen a szabadság és a szabad önkifejezés helyett egyre inkább az anyagiasságot, ekként a megközelíthetetlenséget és a haszonorientált szórakoztatóipar működési logikáját jelenítik meg.

De miért is beszélek egy irodalmi fesztivál megnyitóján, mely sokkal inkább a magaskultúra reprezentatív eseményének számít, a pop- és rockzenéhez kapcsolódó fesztiválokról, amelyeknek elsődleges közegét sokáig az ellenkultúra képezte? Úgy gondolom, talán nem véletlen, hogy a különböző kulturális szférákat és művészeti ágakat érintő eseményekre egészen a mai napig ugyanazzal a szóval hivatkozunk, hiszen a fesztivál mögött felsejlő latin kifejezés egy olyan alapvetően szakrális és rituális konnotációkat hordozó ünnepet jelölt, mely megszakította a hétköznapok logikáját, kiszakította az embert szokásos rutinjából és ideiglenesen újrarendezte mind az ember és ember közötti viszonyokat, mind az ember és az istenségek közötti kapcsolódást. Bár a szakrális-rituális horizont a mai világban már nem képezi részét a fesztiváloknak, hiszen Novalist idézve “az istenek már rég eltűntek kíséretükkel együtt”, egy jó irodalmi és zenei fesztivál azonban továbbra is képes arra, hogy kiemeljen minket életvilágunk, nyelvünk, kultúránk, ízlésünk és világlátásunk komfortjából és átemeljen minket egy olyan utópikus térbe, ahol lebomlanak a határok és megtapasztalhatunk valami mást, a másságot mint olyat, valami újat, valamit, ami megrendít, elgondolkoztat, megnevettet, elszomorít, vagy csak egyszerűen megváltoztatja a világhoz való hozzáállásunkat.

A PesText az utóbbi években egyértelműen bizonyította, hogy egy olyan, igazi fesztivál, amelyben méltó módon él tovább a latin kifejezés eredeti éthosza, hiszen évről évre megteremti azt az utópikus teret, melyben lebomlanak a nyelvi és kulturális határok, felfüggesztődik az idő, író és olvasó, író és fordító, valamint író és illusztrátor együtt lélegzik, együtt gondolkozik, bizonyos esetekben pedig akár együtt is alkot. Idén olyan bosnyák, portugál, lett, lengyel, finn, olasz, német és brit írókkal, valamint illusztrátorokkal találkozhatunk a PesTexten, akik nemcsak az adott ország és nyelv irodalmi hagyományában számítanak meghatározó szerzőknek, de világirodalmi jelentőségűek is. És itt kapcsolódnék vissza a hatvanas évek végéhez, hiszen a világirodalom azon hagyományos és meglehetősen korlátozó fogalma, amely a XIX. században kanonizálódott és abban a formában mindössze három nagy európai nemzet – Franciaország, Németország, Anglia – irodalmát foglalta magában, Woodstockkal párhuzamosan kezdett el felülíródni, tágulni és lényegileg átalakulni. A száz év magány megjelenését alig több mint egy év választja el a mitikus fesztiváltól, ami meglátásom szerint kifejezetten jelentéses. A PesText minden kétséget kizáróan ehhez a lassan több mint fél évszázada alakuló új világirodalom-felfogáshoz kapcsolódik – melyet a fesztivál többféleképpen is olvasható mottója, a szöveg/világ/irodalom is jelez –, amikor angolszász, német és francia szerzők mellett Európa legkülönbözőbb pontjairól és hagyományaiból hív meg írókat, hogy a saját nyelvükön osszák meg gondolataikat az alkotásról, a nyelvről, az irodalomról vagy a mindannyiunkat érintő és nyugtalanító problémákról. A nyelvek, kultúrák és hagyományok közötti párbeszéd utópiája, melyet Krasznahorkai László Nobel-díja is felmutat, a PesText legkülönbözőbb programjain rendre megvalósul, és míg a hasonló perspektívákkal kecsegtető zenei fesztiválok anyagilag egyre elérhetetlenebbek a szélesebb nagyközönség számára, addig a PesText továbbra is ingyen látogatható.

Az utópia tehát él, és reméljük, hogy a jövőben is élni fog.