Anekdoták

1999 júliusában ismertem meg Juliusz Domański professzort A művészetek kertje című műsor felvételén. Nem mintha nem hallottam volna róla korábban. Az ő Erasmus-könyvéből1 készültem, amikor középkori filozófiából kellett vizsgáznom, ronggyá olvastam a professzor esszéjének gépiratát, melyben arról értekezett, hogy milyen szerepe van a változásnak Arisztotelésznél. Rajta vannak a kézzel írt javításai, ma is a legbecsesebb ritkaságok között őrzöm. Megnézem néha a felvétel napján készült fényképet, mindannyian boldognak és vidámnak látszunk rajta, ez pedig a professzor úr érdeme. Vicces volt, nagyon művelt, beszélgetés közben pedig borzasztó érdekes és közvetlen, nem adta értésünkre, hogy ostobákkal van dolga. Magától vált érzékelhetővé a különbség.

Tévedésből csetlő-botló Pnyinnek nézhette az ember, aki alig tud kapcsolatot teremteni a triviális, földhözragadt valósággal. A század elején együtt mentünk autóval a Mazuri-tavakhoz, a Lengyel Tudományos Akadémia wierzbai nyaralójában szervezett tudományos konferenciára. Már majdnem elhagytuk Varsót, amikor észrevette a professzor, hogy rikító színű göncökbe öltözött nőszemélyek állnak az út mellett, egyenlő távolságra egymástól. „Sind das Huren?” ‒ kérdezte a biztonság kedvéért németül.

A filozófia és a filológia között című visszaemlékezéseinek köszönhetően ismertem meg jobban Domański professzort. Már a címből is láthatjuk, hogy két lábbal állt a földön, amelyek ugyan különböztek, de jól kiegészítették egymást: a filológus és a filozófus lábán. A filozófiában Adam Krokiewicz példáját és útmutatásait követte, aki körültekintően vezette be a múlt században, a negyvenes évek végétől az antik szerzők gondolkodásába, a klasszika-filológiában pedig Kazimierz Kumaniecki példáját tartotta szem előtt, nála védte meg a szakdolgozatát, nála is doktorált (De Philippo Callimacho elegicorum Romanorum imitatore, 1966). Kijelenthetjük, hogy az akadémiai karrier minden szakaszán végigment mint filológus, 1966-ban pedig adjunktusi állást kapott a Lengyel Tudományos Akadémia Filozófiai és Szociológiai Intézetében.

Ekkoriban mutat neki Leszek Kołakowski új kutatási területet, amely örökre összeforr Domański professzor nevével, hosszú éveken át tanulmányozza: ez a reneszánsz humanizmus. A két tudós együttműködésének köszönhetően készül el a Krisztus katonájának kézikönyve című Erasmus-kötet, melyhez Leszek Kołakowski írt előszót. Ez a „kézikönyv – írja Kołakowski – egyben azt is lehetővé teszi [Erasmusnak], hogy gúnyt űzzön a skolasztikus logomachiából és az antik irodalom kultuszát hirdesse, lehetővé teszi, hogy leleplezze az egyház, a klérus és mindenekelőtt a szerzetesrendek nemtelen jogsértéseit, ugyanakkor védje a meggyőződése szerint egyetlen autentikus kereszténységet – azt, amelyet minden egyes keresztény erkölcsi minősége határoz meg.”2 Tegyük hozzá, hogy a „kézikönyv” magának Kołakowskinak is lehetővé tette azt, hogy elhatárolódjon a megcsontosodott doktrínától és a párttól mint züllött „klérustól”.

Domański professzor önéletrajzából értesültem arról, hogy volt még két kitűnő tanára, Eugenio Garin és Paul Oskar Kristeller, és meghitt baráti kapcsolatban állt a legkiválóbb francia ókorkutató házaspárral, Hadot professzorral és a feleségével. Akkor ír erről, amikor emlékezetébe idézi a nyolcvanas években, a Collège de France-on tartott előadásait.

Az első előadás előtt találkoztam Hadot-ékkal. Aztán kialakult az a rend, hogy minden alkalommal, vagyis minden héten szerda délután benéztem Hadot dolgozószobájába a Collège-ban rövid beszélgetésre, aztán együtt mentünk az előadásomra, amit kis ceremónia előzött meg. Útközben ugyanis kijött a fülkéjéből a földszinti csarnokban a fiatal pedellus, egy nagyon szimpatikus fiú, előttem ment, kinyitotta a hatos számú terem ajtaját, és bejelentette a monsieur le professeurt, mire a teremben egybegyűltek mind fölálltak, és megvárták, míg leülök. Sietség és monotónia nélkül próbáltam előadni. Nyugodtan néztem végig a hallgatóságon, és megállapítottam, hogy az első széksort, ahová leült Hadot, miután bemutatott, a feleségén kívül érett, sőt élemedett korú hallgatók foglalták el. Az intézményben kialakult szokásokhoz híven helyi és nem helyi professzorok ültek be az előadásra. És ez így ment végig, bár nem kellett már bemutatnia Pierre Hadot-nak, a felesége pedig csak egyszer hiányzott, amikor orvoshoz kellett mennie. Azt is érdemes még följegyezni, hogy odajött hozzám az utolsó előadás után egy idősebb, igen elegáns professzor, és azt mondta: Tout cela est contre Gilson!

Hamarosan kiderült, hogy nemcsak az előadások okoztak bizonyos problémákat Domański professzornak, melyekkel kapcsolatban voltak fenntartásaik az egzisztenciális tomizmus akkori pápája, Étienne Gilson híveinek. Lengyelországba sem jutott vissza bonyodalmak nélkül, melyek mulatságosaknak tűnnek a jelen perspektívájából, és bizonyos bájuk is van. Hangolódjunk rá az elbeszélés cseppet sem sietős, egyedi és megismételhetetlen tempójára.

Vonaton fejeztem be párizsi tartózkodásomat, elég szerencsétlen amszterdami kerülővel. Meg akartam beszélni Erasmusszal kapcsolatos ügyeimet Hans Trapmannal, felhívtam, megmondtam neki, hány órakor indulok Párizsból, de nem tudtam, mikor érkezik Amszterdamba a vonat. Nagyon irracionális oka volt annak, hogy nem tudtam. A Gare du Nord-on, ahol a jegyet vettem, nem tudták megadni a pénztárban az érkezés idejét, elküldtek az információs ablakhoz, de ott vagy húszan-harmincan álltak sorba, ettől pedig ideges lettem, ott álltam tíz-tizenöt percig, aztán leléptem. Holland területen vicinális lett a vonatomból: minden sietség nélkül járt végig különböző városokat, így bár reggel indultam Párizsból, csak estefelé értem Amszterdamba. Dögnehéz volt a bőröndöm, be kellett adnom hát a csomagmegőrzőbe. Mielőtt végigálltam a sort, és eljutottam az Erasmus-kiadás Prinsengracht utcai szerkesztőségébe, Trapman – aki, mint megtudtam egy szimpatikus hollandtól, akinek a földszinten volt a műhelye, még tizenöt perccel azelőtt is türelmesen várt rám ‒ már elment. E szomszéd előzékenységének és telefonos közvetítésének köszönhetően még a Holland Akadémián is kerestem Trapmant, de ott sem volt pénteken estefelé. Nem maradt más hátra, visszamentem a pályaudvarra. Júniusi nap volt, vihar előtti fülledtség, kegyetlenül kitikkadtam hát, már csak azért is, mert reggel óta nem ettem és nem ittam semmit. Az utolsó pillanatban szálltam föl a vonatomra, és csak amikor átszálltam Amersfoortban, fél órával később vettem az automatából egy dobozos sört és valamit, amit csokinak véltem, de elnéztem, mert kiderült, hogy egy szelet tejkaramella, és nem kis teljesítmény volt úgy megenni, hogy ne ragadjon össze a protézisem. Egy fiatal holland nyitotta ki nekem a dobozos sört: mint a vasfüggöny mögül szalasztott régimódi utazó, akkor ittam először dobozos sört. És még akkor is aggódtam egy darabig, amikor felszálltam Amersfoortban a vonatra, mert attól féltem, hogy olyan kocsiba kerültem, amelyik nem Braunschweigbe, hanem Koppenhágába megy. De hamar kiderült, hogy jó vagonba szálltam.3 

Merem feltételezni, hogy nem csak anekdotákból állt a professzor hosszú élete – idén tölti be a kilencvenötödik évét –, nem is azok alkották a legfőbb rétegét. A könyvek beszélnek Domańskiról, amelyeket olvasott és amelyeket ő maga írt. Különösen az utóbbiak keltenek tiszteletet, a lengyel filozófusoknál és klasszika-filológusoknál példátlan ez a műhely és tudásanyag. Ma senki sem ír így, mert így nem tud írni senki. Tanulni lehet belőlük, de utánozni nem. „Saját”, a maga nemében egyedülálló és hamisíthatatlan stílusuk van, ami a professzor legendás omnipotenciájában gyökerezik. Alighanem azt szeretem a legjobban Juliusz Domański számos könyve közül, melynek elkészültében nekem is volt némi részem. A Gróf August Cieszkowski Alapítvány által kiadott Előadások a humanizmusról4 című műről van szó. Ezek megítélésem szerint még az Arisztotelészről és a változásról szóló esszét5 is felülmúlják. És elveszik a bátorságunkat. Αύτοϋ γάρ καί Ρόδος καί πήδημα! („Itt van Rodosz, itt ugorj!”) 

Szavak

Mivel jutunk el jobban és hatékonyabban gondolataink befogadójához: az írott vagy a kimondott szóval? Nagyon érdekelte ez a filozófiai tartalomra és a közvetítésük módjára vonatkozó kérdés Domański professzort, aki önálló kötetet szentelt ennek a kérdésnek A szöveg mint megjelenítés. Vázlat az írásról és a könyvről való gondolkodás történetéből címmel. Ebben feljegyezte, hogy  az időszámításunk előtti V. században élt görög történetíró, Hérodotosz volt az első, akit foglalkoztatott az a gondolat – melyet egyébként meg is valósított a művében –, hogy másként is megörökítheti a nagy tetteket, nemcsak emlékezetében őrizheti, hanem írásba is foglalhatja azokat.

A halikarnasszoszi Hérodotosz a következőkben foglalja össze történeti kutatási eredményeit – olvassuk A görög–perzsa háború e részletében –, hogy az emberek között megesett dolgok az idők folyamán feledésbe ne merüljenek, s ne vesszen el nyomtalanul azoknak a nagy és csodálatra cselekedeteknek az emléke, amelyeket részben a hellének, részben a barbárok vittek véghez, sem az, hogy milyen okok késztették őket a háborúra egymás ellen.6

Hosszú és fájdalmas folyamatban váltotta fel az élőszót az írás, végül szinte teljesen kiszorította a könyv a szóbeli közvetítést. Domański felhívja a figyelmet arra, hogy mielőtt ez megtörtént, az emberek kizárólag a mnemotechnikai eszközökkel, például „formuláris stílussal” megerősített emlékezetüket használták. Ez a szavak teljesen receptív átvételében mutatkozott meg, ezzel védekeztek a kihagyás vagy a torzítás ellen. Nem vitatkoztak ilyen szavakkal, csak megjegyezték, ismételték őket. Kijelenthetjük, hogy csak az írással együtt jött el a szabad viták ideje. Az ennek köszönhetően rögzített tartalmat már érdemes volt megvitatni. Csodálták, imádták, sőt kétségbe vonták a sokfelől megvilágított gondolatot, anélkül, hogy elrontották volna a forrásanyagot. „Olyan alakot adtak az irodalmi közleménynek, amelyet nem tudott könnyen deformálni a befogadói beavatkozás – írja Domański –, ez pedig azt is lehetővé tette, hogy aktív viszonyt alakítson ki a befogadó az írásban biztonságosan rögzített közleménnyel, ez a viszony pedig a legáltalánosabban fogalmazva abban állt, hogy át lehetett alakítani a tartalmát parafrázis, kivonatolás, kommentár és allegorézis útján.”7 Ilyen körülmények között engedték még be az igazság birodalmába az interpretációt, Nietzsche szeretőjét is.

A tartalom szóbeli ismétlése konzervatív jellegű volt a klasszikus Görögországban. Amikor valamilyen új, forradalmi eszméket akartak becsempészni az életbe, leírták azokat. Akkor is írásban rögzítették őket, amikor meg akarták kerülni az alkotóik a szóbeli közlésre jellemző anakronisztikus stiláris alakzatokat. Az írás ugyanis, a beszédtől eltérően, romboló, modern jellegű. Ugyanakkor egyre gyakrabban győződhettek meg aarról, hogy mindenki tud írni, bölcs és ostoba is, beszédet viszont csak az mondhat, akit hallgatnak. Az orális kultúrában szónokok, költők, rapszódoszok fejthettek ki hatást bizonyos körben, csak később jöttek a szofisták.

Előbb a szofisták, aztán pedig a logográfusok kötöttek sajátos kompromisszumot a beszéd és az írás között. Az előbbiek kizárólag hatékonyságot, meggyőző erőt követeltek a nyelvtől. Nem érdekelte őket a közlés erkölcsi oldala és az igazsághoz való viszonya. Szépeknek, meggyőzőeknek kellett lenniük a pragmatikusan megválogatott szavaknak, és élő, lehetőleg rögtönzött beszédben hirdették őket. Hamar kiderült, hogy még többet nyernek az ilyen közlemények, ha alávetik őket az írásbeli stilizáció megszépítő eszközeinek. Logográfusok kezdtek dolgozni a nyelv művészi oldalán, és olyan sokáig csiszolgattak minden szót külön-külön, hogy végül csábos lett az egész beszéd. Aztán fizetség fejében engedték át ezeket. Logográfus volt többek között a Xenophón írásaiból ismert Iszokratész, aki „beszédeket írt, de nem mondta el őket. Már maga ez is azok mellé állította, akik hajlamosak voltak méltatni az írás szépségét és hasznát.”8 

Körpályán mozog az emberiség, így ami egykor áldásnak látszott, az mára átokká vált. Erről tanúskodik az a napjainkban elterjedt modor, hogy még a legüresebb gondolatokat is írással támogatják, ez pedig nem áll összhangban azzal, hogy jó emlékezetre van szükségünk, nagy dolgokat kell emlékezetünkbe vésnünk, melyek megkövetelik – ezért paradox a helyzet –, hogy írásba foglalják őket, tehát olyan keretek kellenek ide, amelyekbe be lehet illeszteni a nyelvi (másmilyen nincs) tapasztalatot.

A méltóság

E szép és nem túl terjedelmes könyv vezérlő eszméje – véleményt akarok nyilvánítani ugyanis „a világ hitványságáról és megvetéséről, valamint az emberi nyomorúságról és méltóságról szóló hajdani értekezésekről”, melyeket Domański professzor összegzett valamivel több mint száz oldalon – az az állítás, mely szerint vannak az emberek között olyanok, akik megvetéssel tekintenek magukra és másokra is, meg olyanok is, akikhez közel állnak az ezzel ellentétes egyetemes emberi értékek. Egyesek mindenütt repedést, penészt és pókhálót látnak, másoknak meg mindig ragyog a nap, még akkor is, ha most éppen felhők takarják el. Az ilyen embernek kedvére való a világ, az előbbinek – egyáltalán nem.

Ami az empirikus világra való panaszkodást illeti, Domańskinál ebben Lotario di Segni középkori szerzetes, a leendő III. Ince pápa viszi el a pálmát. A De miseria conditionis humanae (1195) című értekezésében fejtette ki Lotario, hogy mennyire viszolyog mindattól, ami az emberben  gyalázatos és embertelen, ezt valójában a végletekig vitte, mint Jonathan Swift: egyszerűen ennél jobban nem lehet gyűlölni. Lotario visszataszítónak találja a természetet, melynek a testi ember is része. „Bizony, az ember földből teremtetett, bűnben fogant és szenvedésre született; gonosz dolgokat tesz, amit nem szabad, szégyenletes dolgokat, amiket nem illik, hívságos dolgokat, amelyek haszontalanok; tűz martaléka, féreg tápláléka lesz és elrothad. (…) Az ember porból, sárból, hamuból teremtetett: s ami még hitványabb: a legpiszkosabb spermából. A test vágyakozásában, a vágy szenvedélyében, a bujaság tüzében fogant s ami még rosszabb, a bűn szennyében. Munkára, félelemre, szenvedésre született s ami még siralmasabb: a halálra.”9 Nagyjából ilyen következményekkel jár az, hogy testi anyagba süllyed az ember élete, elmerül benne. De kiszabadulhat-e az emberi lény ebből a szorongatott helyzetéből a lelki erőfeszítéseinek köszönhetően? Még ez sem biztos. „Mert a léleknek három természetes képessége, vagy három természetes ereje van: az értelmes, hogy megkülönböztesse a jót a rossztól; az indulati, hogy elutasítsa a rosszat; a vágyakozó, hogy kívánja a jót. (...) Az első szüli a vétket, az utolsó a bűnt, a középső pedig a vétket és a bűnt. Mert a vétek az, ha nem tesszük azt, amit meg kell tenni; a bűn az, ha azt tesszük, amit nem szabad megtenni. Ez a három bűn a megromlott testből jön létre, három érzéki csábítás által. A testi érintkezésben az értelem ítélőképessége szunnyad, hogy tudatlanság teremtessék; a szenvedély vágyakozása támad, hogy indulatosság támadjon; gyönyör érzése kielégíttetik, hogy újabb vágy jöjjön létre.”10 Sehonnan sem jön menekvés. Kiderül, hogy jobban járt volna az ember, ha meg sem születik. De ha egyszer már erre a világra jött, pusztuljon el minél előbb – ismétli el Lotario az antik elégedetlenkedők – Horatius, Vergilius, Seneca – e gondolatának keresztény parafrázisát. Miseria – nyomorúság, cupiditas – kéjvágy, gula – mohóságot jelentő metonimikus torok, a luxuria azt fejezi ki, hogy az ember átadja magát a paráznaságnak,  nem pedig azt, mint várhatjuk, hogy anyagi komfortra törekedik, és végül vanitas, a lelki erőfeszítések hiábavalósága, ezek a szavak jönnek elő újra meg újra a Domański könyvében tárgyalt értekezésben. Felismerhetők bennük az emberből való kiábrándulás, sőt az ember és eredményeinek megvetése is. De nem járna némi együttérzés, jóindulat az emberi lénynek? Honnan támadt egyszerre ekkora szadista, kicsinyes bosszúszomj a leendő III. Ince pápában? Hisz nem lehet így leélni az életet. Minek elvenni az emberektől a vigaszt, a remény maradékát is? Minek újabb terhet rakni rájuk? Domański, akihez közel állnak az európai humanizmus eszméi, nem tudott hinni annak, amit olvasott. Valahogy másképp kellett ezt összeraknia magában, és más alapokra helyezve kellett elfogadnia. Ezért retorikai gyakorlatot látott a De miseria conditionis humanaeban, így szerzett jártasságot e sorok szerzője az „egyoldalú felfogásban”, így figyelmeztette arra felebarátait, hogy ne vétkezzenek, ha csapások szakadnak rájuk, kárhoztatják őket.

„Keresztény nézőpontból talán megfelelőbb érv lenne a gőg ellen az – olvassuk Domańskinál –, ha emlékeztetnénk arra az embert, hogy van valami, ami korlátozza, bár nem degradálja.”11 Pontosan ilyen hátterük van a következő két szerző munkáinak, nevezetesen Gianfrancesco Poggio Bracciolini olasz humanista Az emberi lét nyomorúságáról (1455) című művének és Rotterdami Erasmus Epistola de conceptu mundi (1488‒1489) című könyvének. Nem az emberre irányul a megvetésük, hanem a bomlás erőitől pusztított, mulandó világra, amire rányomja bélyegét a jelentéktelenség és az értékek hiánya. Tehát nem az ember aljasságáról van szó Poggiónál és Erasmusnál – mély humanista és keresztény megértéssel tekintenek rá –, hanem magáról a világ felépítéséről, mert már recsegnek eresztékeikben a tartóelemek. Náluk szinte csak külső okai vannak a miseriának.

Külső ontológiai korlátaink felismerése az első lépés, ha nem is a tőlük való szabadulás, hanem legalább a hatásuk gyengítése felé. Ezen az úton szerezhetjük vissza a dignitas hominist, amit elvett a janzenista beállítottságú kereszténység. Nem jelenthet túl nagy nehézséget ez a feladat, ha olyan vezetőket választ nekünk Domański az emberi méltóság visszaszerzéséhez vezető folyamatban, mint Szophoklész, Sallustius, Ovidius és Cicero. Hallgassuk:

Számtalan csoda van,
De az embernél jelesebb csoda nincs.
(…) Kitalálta a szavak, száguldó gondolatok
S kormányzó törvények tudományát.

(Szophoklész: Antigoné)12

Az embernek, ha a többi élőlények sorából ki akar emelkedni, minden erejével arra kell törekednie, hogy az életét ne csöndben lábolja át, mint a barom, amelyet a természet úgy alkotott meg, hogy a földre görnyed és a gyomrának engedelmeskedik. A mi képességeinknek viszont egy része a testben, a másik a lélekben rejlik; jobbára a lelkünk uralkodik, a testünk inkább szolgál; az egyik az istenekkel, a másik az állatokkal közös bennünk.

(Caius Sallustius Crispus: Catilina összeesküvése)13

S ím, ember született; kit formált isteni magból
tán az az építő, a világot szebbre teremtő,
vagy rokon ég magvát tartotta meg ebben a fönti
légtől csak nemrég különült, csak imént alakult föld;
mit víz habjaival vegyitett fia Iapetusnak,
és mintázta a mindenen-úr magas égilakókról.
Minden egyéb állat letekint görnyedten a földre,
embernek fölemelt orcát és adta parancsát,
hogy föl a csillagokig pillantson, az égre tekintsen.

(Publius Ovidius Naso: Átváltozások)14

A természet először is fölemelte őket [az embereket] a földről, magassá és egyenessé tette őket, hogy az eget szemlélve, fel tudják fogni, kik is az istenek.

(Cicero: Az istenek természete)15

Dariusz Karłowicz, a professzor kedves tanítványa nem is annyira az antik írók kutatóját, mint inkább utódját és barátját látta benne. Milyen bensőséges viszony alakult ki Domański és az antik szerzők között, mutatja ezt a mondás – amicus veritas, sed magis amiva Plato –, de új, „kifordított” értelmet adnánk ennek az ősrégi frappáns megfogalmazásnak. Úgy ír ugyanis a legnagyobbakról az Erasmus és a filozófia szerzője, mintha közvetlenül fordulna hozzájuk. Gondosan mérlegel ősrégi ügyeket, mert tudja, hogy ezek ma létfontosságú cikkek.

Olyan hiedelem alakult ki a kommunista Lengyelországban – mondja Karłowicz –, és ezt szívesen fenn is tartotta az akkori tudósok többsége, hogy legalább egyszer hivatkozni kell a marxizmus-leninizmus egyik klasszikusára, ha azt akarja az ember, hogy gond nélkül kiadják azt a tudományos könyvet. A professzor úr gazdag hagyatéka mentes az ilyen nyomoktól és hivatkozásoktól.16 Másutt keresett, és ami fontosabb: talált is barátokat. „Holtnak” tekintett nyelveken beszélget velük. Ezek biztos igaz és izgalmas beszélgetések. Megtaláljuk őket részlegesen lejegyezve a professzor úr könyveiben.

Megkérdeztem egyszer, hogy le tudná-e írni tömören, miben különbözik a kommunista Lengyelország a mai demokráciától, melynek antik változata oly kevés elismerést érdemelt mestere és barátja, Platón szerint. „A kommunista Lengyelországban süketnek tettettem magam – felelte. ‒ Most vaknak kell tettetnem magam.”

* 

Jegyzetek:

1J. Domański, Erazm i filozofia, Warszawa 1973.

2L. Kołakowski, Erazm i jego Bóg [in:] Erazm z Rotterdamu, Podręcznik żołnierza Chrystusowego nauk zbawiennych pełny, przeł. J. Domański, Warszawa 1965, XIII. o.

3J. Domański, Między filozofią a filologią. Wspomnienia, Warszawa 2012.

4J. Domański, Wykłady o humanizmie, Warszawa 2021.

5J. Domański, Zmiana jako kategoria filozoficzna. Kilka refleksji na materiale z filozofii starożytnej [in:] Philosophica – paraphilosophica – metaphilosophica. Studia i szkice z dziejów myśli dawnej, Kraków 2008,

6Hérodotosz, A görög‒perzsa háboú, ford. Muraközi Gy., Budapest 1998. 9. o.

7J. Domański, Tekst jako uobecnienie. Szkic z dziejów myśli o piśmie i książce, Warszawa 1992, 21. o.

8Uo. 25. o.

9Lotario dei Segni (III. Ince pápa), Az emberi lét nyomorúságáról, ford., az előszót és a jegyzeteket írta Lőkös P., Budapest 2005, 10. o.

10Uo. 12. o.

11 J. Domański, Z dawnych rozważań o marności i pogardzie świata oraz nędzy i godności człowieka, 30. o.

12Szophoklész, Antigoné, ford. Mészöly D. [in:] Szophoklész drámái, Budapest 2004, 65‒66. o.

13Caius Sallustius Crispus, Catilina összeesküvése, ford. Kurcz Á., https://mek.oszk.hu/06200/06280/06280.htm#1 [hozzáférés: 2025. V. 27.]

14Publius Ovidius Naso, Átváltozások (Metamorphoses), ford. Devecseri G., Budapest 1982, 9. o.

15Marcus Tullius Cicero, Az istenek természete, ford. Havas L., Budapest 1985, 117. o.

16„Filozofowanie jako rozmowa z tradycja.” Z Dariuszem Karłowiczem rozmawia Karol Grabias, „Teologia Polityczna co Tydzień” 2021. III. 2.