La mémoire, dit-on, est „révolutionnaire” à condition sans doute que’on la féconde, et qu’elle ne se pas de comémorer.
Gérard Genette: Palimpsestes

Ma van huszonöt éve, hogy David Mourão-Ferreira eltávozott közülünk. Emléke viszont máig él, különösen azok között, akik közelről ismerhették őt. A portugál írók közül mások mégis erőteljesebben vannak jelen a fiatal nemzedékben, amely szeretné háttérbe szorítani az elmúlt évtizedek jelentős íróit. Bármilyen különösnek is tetszik, még a mesterek mesterét, Eça de Queirozt is megvádolják rasszizmussal azok, akik nem képesek érzékelni az író A Maia-család című regényében jelen lévő irónia nagyszerűségét. A korunkban annyira hangoztatott „politikai korrektség” kelepcéi azonban éppúgy eltűnnek majd az eljövendő századok sodrában, ahogy annyi más is.

Az 1927-ben, Lisszabonban született David Mourão-Ferreira a huszadik század legkáprázatosabb és legsokoldalúbb irodalmi személyisége volt: nemcsak páratlan intelligenciájával és termékeny képzeletével, hanem vonzó személyiségével és írásainak magával ragadó vibrálásával is.

Minden irodalmi műfajban nagyot alkotott: költőként, regényíróként, novellistaként, dramaturgként, esszék és krónikák írójaként, műfordítóként, irodalomkritikusként, előadóként, és nem utolsósorban színészként és egyetemi oktatóként is jelentős életművet mondhatott magáénak.

Írásai már 1942-ben megjelentek a Colégio Moderno Diákszövetségének Gente Moça című újságjában. Első verseit pedig a nagy tekintélyű Seara Nova folyóirat közli lapjain 1945-ben. Az 1948-at követő években mégis a színházhoz köthető munkássága révén lehet egyre gyakrabban olvasni róla: először színészként debütál, majd pedig színpadi szerzőként, miután a Teatro Estúdio do Salitre-ben 1948-ban és 1950-ben bemutatják az Isolda majd a Contrabando (ʽCsempészet’) című színműveit. Még ebben az évben megindítja António Manuel Couto Viana-val és Luís Macedo-val a Távola Redonda című költészeti folyóiratot, amelynek égisze alatt jelenik meg első verseskötete, az A Secreta Viagem (ʽA titkos utazás’).

David Mourão-Ferreira Alberto de Lacerda mellett a folyóirat egyik legtermékenyebb teoretikusa volt, aki a líraiság jegyében kiállt az egyensúly, a koherencia, a motívumok és a technika, a téma és a forma megfelelő aránya, a hagyományos értékek és a korszerűség összehangolása mellett, elutasítva a pillanatnyi ihletből fakadó verseket és a haszonelvű költészetet. Ez az eszmeiség határozza meg későbbi műveit is, amelyekben szerencsésen ötvöződik a teremtőerő és a szigorú építkezés: ezáltal válik belőle  nemzedékének egyik legjobb költője.

Az Um Amor Feliz (ʽBoldog szerelem’, 1986) című regényének megjelenéséig David Mourão-Ferreira tisztában volt azzal, hogy csak kevesekhez szólnak a művei, de hűséges olvasói kitartottak mellette. Ez a regénye viszont meghódította a széles olvasóközönséget, és számtalan újrakiadást megélt. Az író hagyatékát a Calouste Gulbenkian Alapítvány megbízásából gondozó munkacsoport vezetőjeként akadtam rá egyik jegyzetfüzetében az alábbi érdekes összefoglalásra, amelyet a szerző a regény befejezésének másnapján írt:

„A Boldog szerelem a szerelem és az erotikus szenvedély megéneklése, a lehetséges új portugál társadalomról írott politikai szatíra, regény a regényben, amelyben szembesül egymással a szerző és az elbeszélő; egyfajta számvetés önmagammal.”

Ha belegondolunk, hogy tizennyolc éves korától fogva hány regényt hagyott befejezetlenül, akkor talán világosabbá válik milyen számvetésre gondolt. Ha pedig végigtekintünk a szerző által Obra Poética 1948-1988 (ʽKöltői művek, 1948-1988’) címmel összegyűjtött verseinek újabb és újabb kiadásain, akkor láthatjuk, hogy ezek a kötetek élő, szerves egységet alkotnak, amelyben a különböző szövegek egymással folyamatos kölcsönhatásban állnak, más és más történeteket beszélnek el, annak függvényében, hogy a szerző miképpen állította sorba őket a különböző kiadásokban, jelesül azokban a költői gyűjteményekben, amelyekben szigorú, önmagukba záródó alakzatba rendeződnek a versei, mint a Lira de Bolso-ban (ʽZseblíra’, 1969) vagy a Lições do Fogo-ban (ʽA tűz tanítása’, 1976), vagy ciklusokat alkotnak, mint a Sonetos do Cativo-ban (ʽA fogoly szonettjei’, 1974), eljátszva a négyes, hetes és kilences szám egyértelműen Püthagoraszt, a Kabalát vagy Dantét idéző jelképiségével. 

A ritmus, a zeneiség, az asszonáncok mesteri alkalmazása, a metaforák és alliterációk antitézisekkel és paradoxonokkal kiegészülő nagyvonalú kezelése egészen különleges ízt ad Mourão-Ferreira klasszikus felütésű, és mégis sui generis költészetének, amely elsősorban a verselésben nyilvánul meg, és teszi őt legveretesebb modern költőnkké.

Hatalmas életművével a műfajok közötti közlekedőedények bonyolult rendszerét építette föl, amelyben a belső emlékezet jut főszerephez. Az újra meg újra felbukkanó motívumok, az egymást visszatükröző tükörképekként megjelenő alakzatok alkotják az elhallgatott vagy határozottan megnyilatkozó közlések hálózatát. Így például A Quatro Estações (ʽA négy évszak’, 1980) elbeszéléskötetének címében visszazeng az Os Quatro Cantos do Tempo (ʽAz idő négy dala’, 1958) verseskötetének címe. Ez utóbbiban a tengerpartról visszatérő lisszaboni asszonyok románcénak első sora („Mennyi sirály a földön!”) átalakítva felidézi az első elbeszéléskötet, Gaivotas em Terra (ʽSirályok a földön’, 1959) címét.

Az Os Amantes e Outros Contos (ʽA szeretők és más elbeszélések’, 1974) álomszerűsége mélyen elrejtve benne van a „Panflakaio emlékezete” (1997) című elbeszélésben. Az „Érv” című vers „Álmodom, hogy álmodom azt, amit álmodok” sora pedig megjelenik az Os Ramos Os Remos-ban (ʽAz ágak, az evezők’, 1985) amely felidézi azt az álomszerű helyzetet, amelyre „A szeretők” című elbeszélése épül.

David Mourão-Ferreira-t ma elsősorban erotikus szerzőként ismerik, de ez csak kis része életművének. Hasonlóan jelentős szerephez jut munkásságában az emlékezés, a halálról való gondolkodás, a különböző helyek kultusza, amelyek nemcsak az idő megszentelt ereklyéiként, hanem az veszteségeivel szembenézni kényszerülő egyén reflexióinak színtereiként is megjelennek. A Matura Idade (ʽÉrett kor’, 1973) sokat idézett versében, az „És olykor”-ban a szorongás gyötrelmes háttérképéből kirajzolódik a férfi alakja, aki egy nő szemén keresztül látja önmagát, ahogy olykor feltűnik, majd újra a semmibe vész. Tantalosz soha nem csillapíthatja a szomját, amellyel egy isten megbüntette. Az örökkévalóság vágyából csak egy felvillanó ragyogás, a kihamvadó, röpke, mégis jelenvaló tűz marad meg.

David Mourão-Ferreira költészetében az egyén nem azért szeret, mert létezik, hanem azért szeret, hogy létezzen.

És azért létezik, hogy olykor érezze a feloldódás, majd a ciklikusan végbemenő újjászületés gyönyörűségét. A koronként az Anya metaforájaként és a születés előtti idő emlékezeteként megjelenő tengerben való feloldódás formái a menekülés, az utazás, a változást jelentő földben történő feloldódás formáihoz hasonlóan az önmagát keresve kereső, az élet játékában hol nyertes, hol vesztes egyén eltűnésének és újjászületésének más és más alakzatai. Egy olyan valaki tragikus állapota, akit ironikusan fogságba ejtett a szabadság keresése, mintha Ikaruszt arra ítélték volna, hogy elvégezze Sziszüphosz munkáját: „légies szabadság fog béklyójába mindent” olvasható a Do Tempo ao Coração (ʽAz időtől a szívig’) című kötetben található Ars Poeticában.     

Az Os Ramos Os Remos a címből kiindulva a mozdulatlanságról és a lebegésről szól. A fa fája helyhez van kötve, az evezők fája elvisz a messzeségbe. Egyértelműbben jelenik meg a tévelygésre ítélt egyén a Jogo de Espelhosban (ʽTükörjátékok’, 1993): „Mozgás közben mindig állandóbbnak érezte magát, mint egy helyben állva.”

David Mourão-Ferreira fontos szerepet játszott az irodalomközvetítésben is: a rádióban és a televízióban számos műsora volt, a legnépszerűbb, az Imagens da Poesia Europeia (ʽAz európai költészet képei) 1969 júliusa és 1974 májusa között 135 adást ért meg. Ezeknek a műsoroknak az anyagát azután 1972-ben közreadta az Imagens da Poesia Europeia című kötetében. A televíziós műsoraihoz készített több mint ezeroldalnyi anyagból válogatta ki azokat a versfordításait, amelyek 2003-ban megjelentek a Colóquio/Letras c. folyóirat 163., 164. és 165. számában.

A Lisszaboni Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanáraként kidolgozta az Irodalomelméleti tanszék programját, ahol az 1950-es években számos úttörő tanulmány született a new criticismről és az orosz formalistákról.

Politikai szerepet is vállalt, az 1974-es áprilisi forradalom után.  1976-ban és 1979-ben kulturális államtitkár volt, életének utolsó időszakában pedig a bölcsészettudományi kar professzoraként a Calouste Gulbenkian Alapítvány Könyvtárszolgálatának az igazgatói tisztét is ellátta, és főszerkesztője volt a Colóquio/Letras című irodalmi folyóiratnak.

Halála után 25 évvel David Mourão-Ferreira-ra legméltóképpen Testamento című versének kezdősoraival emlékezhetünk:

Az életemből semmi több
Csak szavak emlékműve maradjon
De ne ezüstből és ne hamuból
Inkább lávából vagy semmiből legyen
Semmiből, mely élettel telik meg
Amikor bátran útnak indulunk
A harag mocsarai között
A barikádokra tűző napon túlra…