A Days of Poetry and Wine irodalmi fesztivál 2017-ben indította el az „Open Letter to Europe” elnevezésű programot. A projekt levelei Európának, vagy talán az egész világnak szólnak. A szervezők minden évben felkérnek egy jelentős európai költőt, írót, vagy gondolkodót, hogy nyílt levélben szólítsa meg Európát, és világítson rá az általa legégetőbbnek tartott problémákra. A cél az, hogy a művészet és a közbeszéd ismét összekapcsolódjon, ezért a nyílt levelet számos európai fórumon közzéteszik, és azt az Európai Parlament, az Európa Tanács és az Európai Bizottság valamennyi képviselője is megkapja. A nyílt levél szerzői között eddig Stefan Hertmans flamand író, Athena Farrokhzad iráni származású svéd költő, Ilija Trojanow bolgár származású német író, Tóth Krisztina magyar író és Durs Grünbein német költő szerepeltek. 2023-ban a nyílt levelet David Harsent brit költő írta.
A háború legrosszabb évében, 1942-ben jöttem világra. Szülőhelyem egy devonshire-i falu volt. Sokat meséltek nekem a devoni kikötők bombázásáról, és arról, hogy a bombázókat kísérő vadászgépek véletlenszerűen civil célpontokat is támadtak. Az egyik célpont éppen az a gyermekkórház volt, ahol egy nappal korábban megszülettem. Anyám és a többi asszony, újszülött gyermekével, az ágy alatt keresett menedéket.
Korai emlékeim így részben a háborúról, háborús számvetésekről és bizonyítékokról szóltak. Jöttek a történetek anyám apjáról, akit gáztámadás ért az első világháború során; túlélte ugyan, de emiatt fiatalon meghalt. Apám a második világháborúban sebesült meg súlyosan, és teljesen soha nem is épült fel. Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy apám mindennapi háborús munkája az emberölést és a halál kockázatának vállalását jelentette, s legfőbb érzése a félelem lehetett. Háborúja minden egyes napján: félelem. Minden egyes nap egy túlvilági érme pörgése. Ahogyan idősebb lettem, valamennyire megismerkedtem a második világháborút többé-kevésbé zökkenőmentesen követő harcok hosszú listájával. Mint nemzedékemből annyian, én is utcára vonultam a vietnami háború ellen. Ahogyan akkoriban, most is Robert Lowell Ébredés vasárnap hajnalán című versének sorai jutnak eszembe: „…béke fiúnkra, ha földre veri / helyi háborút követő helyi / háború…” (Orbán Ottó fordítása).
Írásaim – bár témájuk nem elsődlegesen a háború – gyakran hordozzák a háború árnyékát. 2005-ben jelent meg Legion című verseskötetem. A benne lévő szövegcímek különféle háborús övezetek hangjaiból álltak össze. A versciklus, úgy hiszem, azokból a ritmusokból és képekből fejlődött ki, amelyek Goran Simić Szarajevó ostroma alatt írt költeményeiben bukkantak fel, s amelyekből én készítettem angol fordítást. Miután felolvastam a Legion-t, Seamus Heaney azt kérdezte: „Hol bukkantál erre a rengeteg hangra?” A versek változatosságára utalt: arra, hogy egyes szövegek az első, mások a második világháborúból, megint mások a balkáni háborúból merítették elbeszéléseiket és képeiket, miközben több szöveg a háború járulékos kegyetlenségeiről szólt: különös történetek és különleges hangok. Nemrég publikáltam azon versek angol fordítását, amelyeket Yannis Ritsos írt, miközben börtöntáborokba és házi őrizetbe zárták a görögországi katonai junta idején a hatvanas évektől a hetvenes évek elejéig. Azt hiszem, a konfliktus szándékát mindig nehéz elkerülni; azt hiszem, ennek érzete kikerülhetetlenül emberi.
Nem meglepő, hogy a háború és annak árnyéka követi munkámat: a költészet az, ahogyan a világot értelmezem. Azonban a Fire Songs című kötetem gerincét képező négy hosszú vers egy, a fegyveres konfliktusnál is félelmetesebb és pusztítóbb háborúról ad eltérő, de egymáshoz mégis kapcsolódó beszámolókat. Az első szöveg Anne Askew-ról, egy protestáns mártírról szól, akit eretnekségért vetettek máglyára. Anne hangja az én verziómban profetikus. A vers narrátora az Anne-nel való álomszerű találkozás során a közelben van, amikor a lángok elnyelik a nőt, és erről így számol be:
… az egyedüli, ami a kemencén keresztül eljut hozzám, amikor fölé hajolok,
hogy igen, tűz lesz, tűz lesz, tűz lesz, tűz lesz, tűz lesz...
Anne Askew próféciája egy olyan háborúról beszél, amelyben mindannyian harcosok vagyunk, ahol nincs frontvonal, és ahonnan, úgy tűnik, nincs visszavonulás sem. Ez a háború a természet ellen indult.
*
Régóta folyó harcról van szó. 1912. augusztus 14-én Új Zélandon megjelent egy cikk, amely a szénégetés éghajlatra gyakorolt hatásaira figyelmeztetett. Ezt mindenki figyelmen kívül hagyta. Rachel Carson Néma tavasz című könyve mintegy ötven évvel később jelent meg. A könyv a rovarirtó szerek meggondolatlan használatával és madárvilágra gyakorolt hatásával foglalkozott: a cím önmagáért beszélt. Ezt ismét figyelmen kívül hagyták. Körülbelül húsz évvel ezután részt vettem egy konferenciasorozaton, ami azokról a fordulópontokról szólt, melyek a globális felmelegedés kritikus állapotához vezetnek. Ezeket is figyelmen kívül hagyták. És most elértük az időhatárt. A természeti világ, a Föld bolygón létező élet, amely még mindig támadás alatt áll, veszélyesen közel került a fenntarthatatlan állapothoz. Nem juthattunk volna el a természetnek ehhez a – még mindig semmibe vett – válságához, ha nem veszítettük volna el kapcsolatunkat a természettel, a Föld teremtményeivel, magával a Földdel.
James Lovelock fogalmazta meg a Gaia-hipotézist: a bolygó, amelyen élünk, és az élőlények, melyekkel osztozunk rajta, egymástól kölcsönösen függő rendszert alkotnak, s ez a rendszer harmonikus és jóindulatú. Hogy az emberiség nyilvánvalóan elutasítja ezt a harmóniát és a benne való részvételt, abból a képzetből fakadhat, hogy a természet a mi igényeink kiszolgálója, akkor és úgy használható ki, amikor és ahogyan csak akarjuk. Nem tiszteljük a természeti világ finom rejtélyeit, pedig kellene.
Vonzanak a repülő madarak. Különösen a ragadozók. Írtam egy verset – Bowland Beth címmel – egy kékes rétihéjáról (védett faj), amelyet illegálisan lőttek ki egy fácánlápon. A hajtóvadászatokon kedvtelésből űzött nagyüzemi lövöldözés nem tolerálja a természetes ragadozókat: mindez újabb bizonyítéka a természettel való kapcsolatunk károsodásának. Vonz a vadnyúl, a nyúl mítosza és legendája mint alakváltó, mint boszorkánysegéd, vonz a kultúrtörténete, és vonz maga az élőlény mint ezeknek a misztériumoknak a megtestesítője. Lepus című verssorozatomban a vadnyúl szemfényvesztő alakként tűnik fel, aki A nyúl mint rossz ómen című szövegben sivár jövőt jósol, ha a környezeti pusztítás bizonyítékait továbbra is figyelmen kívül hagyják. A nyúl a következőkről beszél:
... ezek a dolgok, tekintet nélkül
harangjaidra és gyertyáidra, fél-
megoldásaidra, pár lépés távolságodra, ideérnek, ideérnek, ideérnek.
Csak most látom, hogy a tizenkét évvel korábban írt utolsó sor ugyanazt a ritmikai impulzust hordozza, mint Anne Askew jóslata.
A kékes rétihéja üldözése miatt ez a madár a legveszélyeztetettebb fajok közé tartozik. Az élőhelyek pusztítása következtében a barna nyulak populációja súlyosan lecsökkent, miközben továbbra is folytatódik a nyulak illegális vadászkutyás üldözése. Az e teremtményeket fenyegető veszély számomra különösen emblematikus, de a kihalás szélén álló élőlények listája hosszú. A fajok kipusztulása visszavonhatatlanul károsítja az ökoszisztémát. Ez a rovarokra is vonatkozik. Ha a beporzók meghalnak, mi is meghalunk. Ezeket a veszélyeket az ember váltotta ki. Saját magunkat is veszélyeztetett fajjá tettük. A természet elleni támadásunk néha halálvágyhoz hasonlít.
Pár évtizeddel ezelőtt a fosszilis tüzelőanyagokat gyártó vállalatok saját felméréseket készítettek a légkörben lévő szén-dioxid környezeti hatásáról. Tudósaik arra a következtetésre jutottak, hogy a fosszilis tüzelőanyagok elégetése „drámai környezeti hatásokat fog okozni”, és hozzátették, hogy a felmerülő probléma „óriási és sürgető”. Véleményüket az általuk képviselt vállalatok elhallgatták. A földtudomány képviselői évek óta világos állásfoglalást adnak arról, mi fog történni, ha a természet elleni háború folytatódik. Azt mondják, hogy a hatodik nagy kihalás felénél tartunk; tagadhatatlan, hogy ezt főként az emberi tevékenység okozza, miközben keveset vagy semmit sem tesznek ennek megfékezésére vagy megakadályozására. Miért?
A holocén időszakra eső kihalással szembeni látszólagos közömbösség valójában azt jelenti, hogy az emberiség elfogadta: már túl késő? Hogy a világ működésén már nem lehet változtatni, még akkor sem, ha tudjuk, hogyan lehetne ezt megtenni, vagy legalábbis elkezdeni? Hogy az emberek továbbra is meghatározott és megváltoztathatatlan minták szerint fogják élni az életüket? Hogy miközben az utolsó élőlények, halak, rovarok eltűnnek a Földről, mi továbbra is tévét nézünk, szurkolunk focicsapatainknak, repülőgépre szállunk, zenét hallgatunk, vásárolunk, megünnepeljük gyermekeink születését... Az üzemek továbbra is – az utolsó csepp energiáig – autókat, hűtőszekrényeket, légkondicionáló berendezéseket fognak gyártani? A fakitermelők az esőerdő utolsó fái felé fognak indulni? A gyárak tovább hizlalják az állatállományt, és a vágóhidak folytatják a mészárlást?
Amikor Európának írok levelet – és magamat európainak tartom, annak a hazug, brutális önzésnek az ellenére is, amely hazámban idegengyűlölő és rasszista irányzatoknak adott teret és előidézte a Brexitet –, különösen az európai kormányzás jár a fejemben. Ahogyan azt néha többen meggyőzően állítják, lehet, hogy a világot gonosz emberek irányítják, hogy a kapzsiság és a hatalom kéz a kézben járnak, hogy a kapitalizmus kizsákmányolja a természeti erőforrásokat, átformálja őket, és végül termékként eladja; lehet, hogy az emberiség közelmúltbeli történelme a vakmerő tudományt sebesen követő vakmerő technológiáról tanúskodik. Ám miként megvan a tudomány, a technológia és – ami döntő fontosságú – a pénz is ahhoz, hogy lelassítsuk és megállítsuk azt, amit a bolygó hőhalálának lehet csak nevezni, úgy kell lennie olyan embereknek a kormányzati hatalommal és befolyással rendelkezők között, akik világosan látják a szakadék szélét, amelynél állunk. Védőbeszédem, vagy még inkább a meg nem született embereké, a világhoz szól. De ennek a levélnek Európa a címzettje.
Anne Askew jóslata, mint minden prófécia, látomás volt: sötét vízió, ahogyan az én látomásaim is azok, amikor a környezeti front számvetéseire reflektálok. Az egyik vízió, amelyet minden nap próbálok kitörölni, egy élet nélküli bolygóról szól, ahol a kapzsiság mérhetetlen maradványa által működtetett képernyő továbbra is feljegyzi a letűnt világ régi elitjéhez tartozó kollektív vagyon határtalan növekedését, egyetlen örökségünket, mivel a pénz teszi, hogy a pénz pénzt csinál.
Csak a kormányon lévők tudják ezeket a látomásokat elhalványítani. Ez a levél Európának szól, de különösen Európa kormányosainak. Jelentős változásra van szükség, mégpedig nagyon hamar. Valakinek az élre kell állnia – valakinek, akinek van elképzelése és akarata. Nincs tanácsom, nincs mit hozzátennem ahhoz, amit itt leírtam. Kivéve talán egyet: figyeljék gyermekeiket, amíg alszanak. Figyeljék unokáikat, amíg alszanak.
