A szöveget Mr. Swales, a tengerész, Mary, a szolgálólány, Simmons, az ápoló és mindazon szereplők emlékének ajánlom, akik Bartos Tibor magyarításából kimaradtak.

Bevezetés

A magyar Drakula-fordítások pikantériáját az adja, hogy az első szélesebb közönséghez eljutott változat, Bartos Tibor „magyarítása” voltaképpen egy rövidített, jócskán átdolgozott verzió, ám ezt a tényt a szöveg különböző kiadásai mind elfedik, bizonytalanságban hagyva az olvasót, hogy Bram Stoker 1897-ben megjelent regényének teljes vagy rövidített változatát tartja-e a kezében. Bartos szövege, a Drakula gróf válogatott rémtettei először 1985-ben jelent meg az Árkádia gondozásában, majd 2000-ben (Jószöveg Műhely) és 2006-ban is újra kiadták (Ulpius-ház). 2006-ban viszont már az első nagyobb példányszámban megjelent teljes Drakula-fordítás is napvilágot látott Sóvágó Katalinnak és az Európa Kiadónak köszönhetően, 2021 elején pedig Bartók Imre és a Helikon Kiadó jelentkeztek újabb fordítással – ismét apropót szolgáltatva ahhoz, hogy a magyar irodalomtörténet megvonja a különböző fordítások mérlegét.

Az alábbiakban gondolatmenetem irányát elsősorban két kérdés jelöli ki. Egyrészt, hogy Bartos szövegváltozata milyen típusú és mértékű eltéréseket mutat az eredeti regényhez és a magyar nyelvű teljes Drakula-fordításokhoz képest, s mik ennek a következményei. Mivel összehasonlításom során inkább a tartalmi, mint az esztétikai eltérésekre helyezem a hangsúlyt, ezért a vizsgálatnak ebben a szakaszában Sóvágó és Bartók fordításait nem különítem el egymástól – mint teljes Drakula-fordításokat állítom szembe őket Bartos magyarításával. (A példaként választott idézetek forrását minden esetben külön jelzem, de az összehasonlításkor főleg Bartók verziójára hagyatkozom.) Természetesen ez nem azt jelenti, hogy tartalmi szempontból Sóvágó és Bartók változatai között ne lennének különbségek, éppen ezért írásom végén arra a kérdésre is kitérek, hogy Sóvágó fordítása után – a nyilvánvaló piaci megfontolásokon túl – mi indokolja Bartók fordításának létjogosultságát.

Itt kell megjegyeznem, hogy bár írásomban kizárólag Bartos, Sóvágó és Bartók átdolgozásaival foglalkozom, léteznek még magyar átiratok. 1898-ban a fordító nevének megjelölése nélkül jelent meg egy ilyen fordítás, 1925-ben pedig Tar Ferenc ültette át Stoker regényét magyarra (ezekről bővebb adatokkal szolgál Farkas Jenő Drakula és a vámpírok című könyve, valamint Benedek Szabolcs e témát is érintő esszéje). E szövegek bevonása az összehasonlító elemzésbe azonban szétfeszítené írásom kereteit, így erre az alábbiakban nem vállalkozom. Az alábbiakban az angol eredetire vonatkozó megállapításaimat az Oxford University Press gondozásában 1992-ben megjelent változatra (a továbbiakban OUP), valamint az 1998-ban a Broadview Pressnél Glennis Byron szerkesztésével megjelent verzióra alapozom, az idézeteket az előbbiből kölcsönzöm.

Bartos Tibor válogatott rémtettei

Ahhoz, hogy lássuk, a magyar olvasóközönség egy része még mindig bizonytalan Bartos fordításának státuszát illetően, elegendő, ha a könyvnek szentelt internetes fórumokon átböngésszük a hozzászólásokat.  Egy szemléletes példát idézve a moly.hu kommentszekciójából: „Ez egy rövidített verzió, nem tudom, a szerző rövidítette-e.”

A félreértést az okozza, hogy az 1985-ben megjelent Bartos-féle fordítás nem egyértelműsíti a kihagyások és változtatások tényét. Két ponton ugyan jelöli, hogy a kötet nem tartalmazza a teljes fordítást, ezek a jelzések azonban sokkal inkább elfedik a változtatásokat, mintsem rávilágítanának azokra. A címben található „válogatott” jelző adekvát értelmezése szerint a kezünkben tartott kötet nem tartalmazza Drakula gróf összes rémtettét, csupán szemezget közülük. Az eredeti mű ismeretének a hiányában azonban a „válogatott” jelzőt úgy is értelmezhetjük, mint amely a rémtettek bestialitására, kegyetlenségére vonatkozik. Ugyanilyen kétértelmű a belső címlapon található paratextus, amely szerint a szöveget „Bartos Tibor magyarította”. A megszokott „fordította” formula helyett használt „magyarította” gyanút keltő, de ez a gyanú ismét csak akkor igazolódik be, ha ismerjük az eredeti művet. Ha a kiadvány készítői azt szerették volna, hogy az olvasóban rögtön tudatosuljon, nem a teljes fordítást tartja a kezében, a „Bram Stoker Dracula című regénye alapján fordította, átdolgozta és rövidítette Bartos Tibor” formulát kellett volna használniuk. A 2006-ban az Ulpius-ház gondozásában megjelent kiadás még jobban elfedi a módosítások tényét: a borítón „Az eredeti Drakula történet”-ként aposztrofálja a művet, a fülszöveg pedig arról biztosítja az olvasót, hogy a kiadó „Bram Stoker rémtörténetét Bartos Tibor klasszikussá vált fordításában” jelentette meg (kiemelés tőlem – H. A.).

Bartos Tibor változatos módosításokat hajtott végre Stoker szövegén: kihagyott, módosított, hozzátoldott, átstrukturált, tömörített, félrefordított.

 Ami a kihagyásokat illeti, a IV. fejezet elején az eredeti szövegben például a következőket olvashatjuk: „To be sure, there were certain small evidences, such as that my clothes were folded and laid by in a manner which is not my habit. My watch was still unwound, and I am rigorously accustomed to wind it the last thing before going to bed, and many such details. But these things are no proof, for they may have been evidences that my mind was not as usual, and, from some cause or another, I had certainly been much upset. I must watch for proof” (OUP, 40). Bartók így adja vissza ezt a szövegrészt: „Mindenesetre akadtak bizonyos apró jelei, hogy így történt, például, hogy a ruháim úgy voltak összehajtogatva és leterítve, ahogy nem volt szokásom. Az órám sem volt felhúzva, pedig rögeszmésen ügyelek arra, hogy lefekvés előtt ezt ne mulasszam el; még számtalan ilyen kis jelet fedeztem fel magam körül, amikor felébredtem, ám ezek sem bizonyítottak semmit, hiszen éppúgy jelenthették azt is, hogy nem voltam a megszokott tudatállapotban, és hogy valamilyen okból kifolyólag rettentően össze voltam zavarodva. Bizonyítékot kell találnom!” (BI 54) Bartosnál a következőket olvashatjuk: „Körülményi bizonyítékok még akadtak volna, például, hogy a ruhámat nem a szokásom szerint összehajtogatva találtam az ágyam mellett, s hogy az órámat nem húztam fel, holott soha nem fekszem le anélkül. Figyelnem kell, hátha akad jel egyéb is” (BT 52). Jól látható, hogy az „apró bizonyítékokra” és „tudatállapotra” vonatkozó megjegyzések teljes egészében kimaradnak Bartos verziójából.

Máshol viszont – ezt nevezem módosításnak – Bartos a kihagyott szövegrész helyett saját ötlettel áll elő. Szintén a IV. fejezetben olvasható: „They attach themselves as a rule to some great noble or boyar, and call themselves by his name. They are fearless and without religion, save superstition, and they talk only their own varieties of the Romany tongue” (OUP 41). Bartók mindezt így adja vissza: „Általában hitet tesznek valamelyik nemes vagy bojár mellett, és az ő nevüket használják. Nem ismernek félelmet, ahogyan vallást sem – leszámítva a babonákat –, és kizárólag a romani nyelv bizonyos dialektusait beszélik” (BI 56). Bartosnál a következők szerepelnek: „A vajda nevét viseli a karaván is. Róluk mondják, hogy templomuk szalonnából épült, de megette a kutya, azért csak a babonaságuk maradt. Nyelvük is elüt a többiekétől” (BT 54). Az eredetiből idézett szövegrészt Bartos nem hagyja ki teljesen a fordításából, de módosításokkal közli: a „nemes vagy bojár” alakot „vajdára” változtatja, a cigányok vallástalanságára tett explicit utalást egy közmondással cseréli fel, a cigány nyelvre vonatkozó részt pedig úgy módosítja, hogy a nyelv gyökereit tekintve ne legyen annyira konkrét, mint az eredeti.

Hozzátoldásnak nevezem, amikor Bartos olyan történetelemeket szerepeltet a szövegben, amelyeket az eredeti egyáltalán nem említ. Szemléletes példái ennek a XXVI. és XXVII. fejezetben Van Helsing professzor bombakészítési képességére és tevékenységére tett megjegyzések: „Gyógyszerek vegyi konyhájában forgolódván világéletemben, értek a hatásos robbanószerek készítéséhez, és a hozzávalókat megvehetem az első valamirevaló város festéküzletében” (BT 276); „A professzor csomagjai egyre gyarapszanak a festéküzletekből” (BT 279); „Hajnalig vegyészkedtem egy barátságos szász háznál” (BT 281); „A robbanás a kocsit, a két igáslovat meg a két vezetőjét levetette az alsó útra” (BT 290) stb. A robbanóanyag elkészítéséhez szükséges alapanyagok beszerzésére, a robbanószer összeállítására és magára a robbantásra az eredeti szövegben semmilyen utalást nem találunk, ezeket tehát teljes egészében Bartos hozzátoldásaiként azonosíthatjuk.

Átstrukturáláson azt értem, amikor Bartos egy történetrészt lefordít, de azt az eredeti szövegkörnyezettől eltérő helyen szerepelteti. Voltaképpen ilyen jellegű jelentős változtatásra Bartos fordításában anélkül nem kerül sor, hogy kihagyás és/vagy módosítás ne társuljon hozzá. Közös tartalmi elem például az eredeti szövegben és Bartos fordításában, hogy Mina Harker testét megégeti a szentelt ostya érintése, és sebet is hagy rajta. Eltérés az eredeti és Bartos verziója között, hogy az előbbiben az ostya Mina homlokát égeti meg, amikor Van Helsing professzor megérinti vele (OUP 296), Bartosnál pedig egy véletlen baleset következménye, hogy Mina kezén az ostya érintése égési sérülést okoz (BT 244). Ám erre az epizódra Bartosnál már akkor kerül sor, amikor a vámpírvadászok behatolnak Carfaxbe, és sterilizálják a ládákat, az eredetiben viszont még e kaland előtt (újabb módosítás, hogy az eredetiben a ládák megtisztításánál Mina nincs is jelen). Bartos tehát megváltoztatja e mozzanat narratívában elfoglalt helyét.

A tömörítéseknek inkább esztétikai, semmint tartalmi következményei vannak a szövegben. Egy egyszerű példával szemléltetve: a IV. fejezet elején az eredetiben a következőt olvashatjuk: „I awoke in my own bed” (OUP, 40). Bartók és Sóvágó fordításában ez így hangzik: „A saját ágyamban ébredtem” (BI 54, SK 55). Bartosnál mindössze ennyi olvasható: „Ágyamban ébredtem” (BT 52). Az eltérés csupán két szó, ebben a kihagyásban mégis jól megragadható Bartos takarékosságra való törekvése: a történetnek ezen a pontján az „ágyamban ébredtem” alak tartalmilag ugyanazt fejezi ki, mint „a saját ágyamban ébredtem”, ezek közül pedig Bartos a legszűkszavúbb megfogalmazást választja. A Bartos-fordítás elvitathatatlan érdeme, hogy az ilyen és hasonló tömörítésekkel gördülékennyé, tagolttá, követhetővé teszi a szöveget, így válik – Farkas Jenő megfogalmazásával élve – „a legolvasmányosabbá az összes fordítás közül”.

Utoljára hagytam a félrefordításokat, többek közt azt, hogy 

Dr. Seward előbb kezdi újra a naplóját, mint hogy abbahagyta volna azt.

Az eredetiben az utóbbira szeptember 22-én kerül sor, az újrakezdésre pedig szeptember 26-án – Bartosnál azonban ehelyett szeptember 20-a szerepel (BT 176). Ide sorolandó az is, amikor Patrick Hennessey a Dr. Sewardnak küldött jelentése elején és végén is rosszul írja a nevét (BT 150–152). Az ilyen tévedéseknek se szeri, se száma Bartos fordításában. Jóllehet a történet menetére ezek a változások nincsenek nagy hatással – a narratíva szempontjából mindegy, hogy a vadászok a fokhagymákat Vandertooltól (BT 132) vagy Vanderpooltól (OUP 131) kapják (kiemelés tőlem – H. A.) –, mégis tovább növelik a távolságot az eredeti angol szöveg és Bartos magyarítása között.

Érdemes hangsúlyozni, hogy Bartos változtatásai korántsem különülnek el egymástól annyira, mint azt a fenti felsorolásom sugallja: folyamatosan átfedik egymást, így annotálásuk is problémás. Általánosságban elmondható, hogy a Drakula gróf válogatott rémtettei fokozatosan távolodik el az eredeti szövegtől: a legnagyobb hasonlóságot az első öt fejezet mutatja Stoker regényével, ezt követően mind nagyobbak az eltérések, míg végül a XXIII. fejezettől kezdődően egyre nehezebb hasonlóságot felfedezni az eredeti szöveg és Bartos változata között. Míg a kihagyások az első öt fejezetben legfeljebb néhány sornyi terjedelműek, addig a VI. fejezettől már oldalakra rúgnak. Bartos első nagy kihagyása Mr. Swales, egy öreg tengerész alakja köré összpontosul: az eredeti szövegben Mina és Lucy július 24-én és augusztus 1-jén hosszan beszélgetnek a vén tengeri medvével Whitby temetőkertjében – Bartos ezeket az epizódokat (nagyjából négy és fél oldalnyi szöveget) teljes egészében kihagyja, Mr. Swalest meg sem említi. A IX. fejezettől kezdve Bartos a regényt alkotó, egyedi címmel ellátott szöveges dokumentumok közül is kihagy hosszabbakat, elsőként Abraham van Helsing válaszlevelét Dr. Sewardhoz (BI 142). A regény végére elszaporodnak a többoldalas, valamint a teljes különálló szöveges dokumentumokat érintő kihagyások: a XI. fejezetből kimarad a tudósítás az állatkertből elszökött farkasról; a XII. fejezetből Mina Harker Lucy Westenrának írt, Mr. Hawkins váratlan haláláról beszámoló levele; a XIII. fejezetből Mr. Marquand ügyvéd látogatása és a hagyatéki ügymenet részletezése stb.

A regényben az egyre nagyobb kihagyásokkal párhuzamosan nő a módosítások, átstrukturálások és hozzátoldások mértéke is. Aprólékos tárgyalásuk helyett itt most csak négy olyan tartalmi változtatást említek, amelyet Bartos tendenciózusan működtet a történet egészében.

Az egyik legszembetűnőbb ezek közül a regény referenciális jelzéseiben eszközölt változtatás. Bartos az eredeti szövegben szereplő történelmi, geográfiai és etnográfiai értelemben vett pontatlanságokat a regény teljes egészében következetesen átírja. Így lesznek a szlovákokból rusznyákok, a dák származék vlachokból oláhok, akikről csak „újabban hírlik az, hogy dák származékok” (BT 6), ily módon maradnak ki a Beszterce környéki narancsfák stb. A Jonathan Harker útja során érintett területeken Bartóknál évszázadokon át „a havasalföldiek, a szászok és a törökök” (BI 31) harcoltak, Bartosnál „lengyelek és törökök marakodtak” (BT 2). Az egyik legnagyobb mértékű változtatás Drakula gróf III. fejezet elején található monológjában figyelhető meg. Bartos változtatásai itt egyértelműen azt célozzák, hogy a szöveg a történelmi Drakula, Vlad Țepeş életéről rendelkezésre álló adatoknak és legendáknak feleljen meg (BT 38–40): a monológba beleszövi Zsigmond királyt, a Sárkányrendet, Hunyadi Jancut, Dan vajdát, a Cepes „melléknevet, amely Nyársalót tesz”, a legendát, hogy Cepes a karóba húzott áldozatai között terített asztalt, és amikor egy követ panaszkodott a dögszagra, őt is karóba húzta stb. Jóllehet Bartosnál sem Drakula, sem a vámpírvadászok nem azonosítják a grófot Vlad Țepeşsel („Talán nem a Nyársaló Vlad maga, akiről mint őséről beszélt a gróf Jonathan barátunknak… hiszen Vlad feje külön temettetett el Snagov monostorában, írja Armenius barátom a buda-pesth-i egyetemről… hanem valamelyik ivadéka” [BT 210]), a történelmi Drakulával kapcsolatos adalékok mégis azt a benyomást keltik, hogy Stoker jól ismerte Vlad Țepeş életét. Ez azért problémás, mert a Drakula-kutatók körében a mai napig vita tárgyát képezi, hogy az ír szerző ismerte-e, és ha igen, milyen mértékben Karóbahúzó Vlad alakját – aki viszont csak a Drakula gróf válogatott rémtetteit olvassa, az nem szembesül ezzel a bizonytalansággal.

Egy másik következetesen végigvitt változtatás Bartos verziójában Dr. Seward fonográfjának kihagyása. Magyarításából az összes erre a címben (pl. az V. fejezetben: „Dr. Seward naplója [fonográfra mondva] [BT 78]”) és főszövegben tett utalást („Áthozta a fonográfot a nappalimba, és be is állította” [BI 272]) törli.  Ennek következménye, hogy a XVII. fejezetben Mina Harker szeptember 29-ei – Dr. Seward fonográfra mondott beszámolóinak meghallgatását és átgépelését tartalmazó – naplóbejegyzései teljes egészében hiányoznak. Bartos elhelyez viszont olyan rövid megjegyzéseket, amelyek egyértelműsítik, hogy a szövegváltozatában Dr. Seward írja, és nem felmondja a jegyzeteit: „az ordítása idehallik most is, hogy ezeket írom” (BT 110; kiemelés tőlem – H. A.); „E sorokat róva várom az álmot” (BT 131; kiemelés tőlem – H. A.); „Válasza mind ellenállhatatlan okvetését, mind titokzatosságát tekintve olyan jellemző rá, hogy ideírom” (BT 164; kiemelés tőlem – H. A.) stb. Stoker regényének fontos aspektusa, hogy a vámpírvadászok a grófot nyitott szelleműségüknek, Istenbe vetett hitüknek és nem utolsósorban technológiai felkészültségüknek köszönhetően győzik le – Bartos változatában a fonográf kihagyása a technikai naprakészség egy árnyalatát fedi el.

De Bartos fordításában – feltehetően az első megjelenés, 1985 magyar politikai helyzetének hatására is – a vámpírvadászok vallásossága is kisebb hangsúlyt kap. Gyakori „Istenem!” felkiáltásaik rendre elmaradnak. Bartóknál például így szörnyülködik Jonathan Harker: „Azt hiszem, a gróf az, de megfiatalodott. Istenem, ha ez igaz, akkor…! Istenem, istenem! Ha tudtam volna! Ha tudtam volna!” (BI 212) Míg Bartosnál: „Csakis a gróf lehet, megfiatalodottan… Őrület! Ha tudtam volna! S nem tudtam előre!” (BT 162) A vámpírvadászok fohászai, imái, leborulásai is gyakran hiányoznak: mikor például a vámpírrá alakult Lucy elpusztításakor Van Helsing professzor felolvas a misekönyvéből, miközben Arthur egy karót ver a lény szívébe (BI 265), Bartosnál az imádkozásra nem történik utalás (BT 199).

Bartos magyarításának van egy feminista vonulata is.

 Stoker regényében a nőknek sok szempontból alárendelt szerep jut a férfiakhoz képest, s gyakoriak a hímsoviniszta elszólások: Mina azért tanul gyorsírni és gépelni, hogy segíthesse ügyvéd férje munkáját; Mrs. Westenra végrendeletében nem a lányát, Lucyt, hanem annak vőlegényét, Arthurt jelöli meg összes ingatlanjának és ingóságának örököseként (BI 205–206); Van Helsing professzor azzal dicséri Minát, hogy „[o]lyan agya van, akár egy férfinak” (BI 287) stb. Az ilyen és ehhez hasonló passzusok egy része – például az előbb említett végrendelet és Van Helsing felkiáltása – kimarad Bartos fordításából, aki ráadásul a munkájában is „előlépteti” Minát: újságírói ambíciókkal ruházza fel, és őt teszi meg a regényben található egynémely napilapkivágás szerzőjének. Mina először csak egy megjegyzést ejt el terveivel kapcsolatban („nem mintha hírlapírónak nem lenne érdemes kitanulni” [BT 68]), később már arról álmodozik, hogy neves újságíró lesz (BT 96), végül a következőket veti papírra: „De amióta a hírlapírásba Whitbyben belepróbáltam…” (BT 170). Ekkor tudatosul az olvasóban, hogy a Dalygraph augusztus 8-ai és 9-ei tudósításának Bartosnál Mina a szerzője – minderre az eredetiben még utalás sem történik.

A kihagyások, módosítások, átstrukturálások és tömörítések a történet esztétikai megítélését is befolyásolják. Stoker regénye az elbeszélésszervezés szempontjából meglehetősen egyenetlen. Az első négy fejezetben az új információk adagolása, a félelemkeltés fokozása, a racionális és a természetfeletti magyarázat közti habozás felkeltése erősebb, mint a regény többi részében; a szereplők lejegyzői pozícióinak megteremtése (mikor és mit rögzítenek naplóikban) természetesebb, mint a későbbi fejezetekben, a lejegyzés motivációjának indoklása hihetőbb. Az V. és a XVII. fejezet közti rész (Lucy átváltozásának és elpusztításának leírása) még viszonylagos kiegyensúlyozottságot mutat, a XVII. fejezettől kezdve azonban esztétikai szempontból romlik a regény színvonala: egyre több a hosszú naplóbejegyzés, egyre gyakoribbak Van Helsing professzor többoldalas, dagályos és önismétlő fejtegetései, így a szöveg is mind kevésbé hasonlít naplóregényre. Ha elfogadjuk ezt az esztétikai ítéletet, akkor Bartos magyarítását (az egyre gyakoribb és jelentősebb változtatásokat) akár úgy is értelmezhetjük, mint kísérletet egy mind jobban szétcsúszó történet összetartására. Különösen a fokozatosan megszaporodó és terjedelmileg megnövekedő kihagyások szolgálják azt a célt, hogy egy, az eredetinél feszesebb szerkezetű, olvasmányosabb mű jöjjön létre. Tulajdonképpen a kihagyások akár úgy is értelmezhetők, mint a mű szellemében végzett változtatások. A Drakula első fejezete előtt található paratextus – mely fikció és valóság határán mozog, egyszerre tartalmaz referenciális utalásokat, és idézi meg a történet szereplőit – arról biztosítja az olvasót, hogy „[m]indent, ami fölösleges, mellőztünk, és így a történetnek világos tényként kell állnia olvasója előtt” (BI 5) – majd ezt követően már az első fejezettől a fő történetszál (Drakula gróf bemutatása, Angliába költözése, végül elpusztítása) szempontjából irreleváns részletekkel traktálnak minket a szereplők (Jonathan Harker útinaplójában például benne maradnak a saját maga számára készített emlékeztetők, hogy szerezzen meg bizonyos recepteket Minának). Ezek az elemek kétségtelenül segítenek azt a hatást kelteni, hogy az olvasó egy naplóregényt tart a kezében, de feszültségben állnak a szerkesztői „előszóban” ígértekkel. Bartos kihagyásai egy irodalmi játék részeként is felfoghatók: magyarításával mintha csak az előszóban ígérteknek próbálna megfelelni. Igaz, a játékot részben tönkreteszi azzal, hogy igyekezetében még az említett előszót (és az Utóhangot) is törölte.

Humor a Drakulában

Stoker regénye horrortörténetként és késő gótikus rémhistóriaként vált ismertté. Talán ennek is köszönhető, hogy mind ez idáig nem találkoztam a Drakula komikumának szentelt magyar vagy angol nyelvű értekezéssel – leszámítva a Van Helsing furcsa angolságára tett utalásokat. Pedig helyenként szerepelnek Stoker írásában humoros részek. Helyzetkomikumok, például amikor a vámpírvadászok a Harker-házaspár szobájának ajtaját betörve „egymás hegyén-hátán” zúdulnak be a helyiségbe (BI 345). Önironikus megszólalások, főleg Van Helsing monológjaiban: „Óh, micsoda egy kibogozhatatlan mondatkatyvasz volt ez, nem igaz?” (BI 382); „habár ez a képzavaros megjegyzésem nagyobb szégyent jelent a tudományra, mint amilyen veszélyt a farkasok jelentenek az emberre” (BI 396). Humorosan kétértelmű elszólások, például amikor az egyik szállító a következő leírást adja a grófról: „olyan vánnyadtnak nézett ki, mint aki mék árnyékot se tudna vetni” (BI 322; kiemelés tőlem – H. A.). Ezzel együtt megállapítható, hogy a Drakulában a komikum nem meghatározó stílusjegy. Bartos azonban előszeretettel él vele, olyan részeknél is, ahol az eredetiben nem lelhető fel humor. Csak néhány példa: Dr. Seward augusztus 23-ai naplóbejegyzésében Renfield szökését ecseteli. A beszámoló elején a következőket rögzíti: „A váratlanra bízvást számíthatunk, oktat Disraeli” (BT 115). Nem sokkal később pedig ezt: „Szólnak, hogy a beteg megszökött. Tisztelteti Disraelit!” (Uo.) Szeptember 17-ei naplójába is csepegtet humort: „Nem tudtam mire vélni [Renfield] látogatását, hiszen nálunk nem szokás, hogy a betegek betörjenek az igazgatói szobába, kivált nem habzó szájjal és késsel a kezükben” (BT 136). Bartos egy tömörítéssel apró szójátékot formál Mina október 1-jei bejegyzésének elejére: „A sírás – meg az írás. Jót tesz, érzem is már” (BT 219). Bartos tehát olyan szöveghelyeket (is) komikussá tesz, amelyek az eredetiben egy csepp komikumot sem tartalmaznak. A Drakula gróf válogatott rémtettei így humorosabb, mint Stoker eredetije, de épp a humor eltúlzása vezet odáig, hogy egyáltalán felfigyelhetünk az eredeti szöveg ezen aspektusára.

Bartók vagy Sóvágó?

2021-ben tehát két teljes magyar nyelvű Drakula-fordítással állunk szemben: Sóvágó Katalin és Bartók Imre verziójával. Joggal merül fel a kérdés: 

vajon Bartók fordítására azért volt szükség, mert Sóvágó változata korrigálásra szorult?

Bartók fordítása közelebb viszi az olvasót az eredetihez, mint Sóvágóé? A válasz erre egyértelmű nem.

Vannak ugyan olyan részek, ahol Bartók az eredeti szöveg értelméhez jobban passzoló fordítással áll elő, mint Sóvágó. Például amikor Van Helsing a vérátömlesztések szimbolikus jelentését fejti ki Dr. Seward számára, az eredetiben a következők szerepelnek: „Then this so sweet maid is a polyandrist, and me, with my poor wife dead to me, but alive by Church's law, though no wits, all gone – even I, who am faithful husband to this now-no-wife, am bigamist” (OUP 176). A Van Helsing feleségére vonatkozó részt Sóvágó így adja vissza: „kinek szegény felesége elhalálozott, de az egyház törvényei szerint él, noha nem érzékelhető” (SK 186). Pontosabbnak és logikusabbnak tűnik ezen a helyen Bartók fordítása: „minthogy szegény feleségem számomra már halott, ám az egyház törvényének értelmében nagyon is él, noha nincs eszénél” (BI 216). Van Helsing nem azért érzi bigámistának magát, mert Isten előtt egyszer már összekötötte az életét egy nővel, aki később meghalt, de a professzort esküje még a halál után is hűségre kötelezi, hanem mert a felesége megbolondult, de még életben van. Bartók Van Helsing szeptember 2-án keltezett levelében is pontosabb fordítással él, mint Sóvágó. Mikor az eredetiben ezt olvashatjuk: „Tell your friend that when that time you suck from my wound so swiftly the poison of the gangrene from that knife that our other friend, too nervous, let slip” (OUP 112), Sóvágó a „poison of the gangrene” esetében tükörfordítással él, a „gangréna mérgét” említi (SK 125), Bartók viszont az eredeti szöveg jelentéséhez közelebb visz azáltal, hogy „üszköt” ír (BI 142).

Máshol viszont Bartók az, aki a történet logikájával – néha tartalmával – ellentétesen fordít. A IV. fejezet június 25-ei feljegyzésében számol be arról Jonathan Harker, hogy sikerült a várfalon lemászva bejutnia a gróf szobájába. „Az egyetlen, amire rábukkantam, egy nagy kupac arany volt az egyik sarokban; mindenféle volt közte, római, brit, osztrák, magyar, görög és török aranyérmék, de ezeket is vastag porréteg fedte, ami alapján joggal feltételeztem, hogy hosszú idő óta ott heverhetnek” – olvashatjuk Bartóknál (62). Csakhogy az eredetiben a mondat vége így hangzik: „covered with a film of dust, as though it had lain long in the ground” (OUP 47). A „film of dust” félrevezető, valóban a „porréteg” jelentés felé terel. Ugyanakkor az „in the ground” arra utal, hogy az aranyérmék a földben voltak. A történet elején a Jonathant a kastélyhoz szállító kocsis – az álruhás Drakula gróf – időnként megáll, és az út menti lidércfények köré köveket helyez. Később, Jonathan május 7-ei bejegyzéséből megtudjuk, hogy a babona szerint a kék fények a földben elásott kincsek helyeit jelölik. Ebből következik, hogy bár explicit módon nem utal rá a szöveg, nagyon is valószínű, hogy a gróf szobájában heverő aranyérmék a földből kiásott kincsek, hiszen a gróf ismeri a helyüket, és alkalma is nyílik elhozni őket – Jonathan többször látja, amint a várfalon lemászva elhagyja a kastélyt. Éppen ezért tűnik logikusabbnak ezen a helyen Sóvágó fordítása, aki „piszoktól hártyás” aranypénzeket említ, „mintha hosszú időt töltöttek volna a földben” (SK 62). Ugyanilyen pontatlanság Bartóktól, amikor a következőket adja Van Helsing szájába: „Hiszen Jonathan barátunk, aki három hetet is eltöltött a társaságában, egyszer sem látta enni [a grófot]” (293). Jonathan május 5-e és június 30-a között tartózkodik Drakula kastélyában, pontosan nyolc hetet tölt nála. Elképzelhető lenne, hogy itt nem a fordítás, hanem Van Helsing téved, csakhogy az eredetiben a „for weeks” (OUP 239) kifejezést találjuk, amit Sóvágó helyesen „hetekig”-nek fordít.

Találunk olyan szöveghelyeket is, ahol mind Sóvágó, mind Bartók fordítása elfedi az eredeti elsődleges jelentését. Amikor október 3-án a vámpírvadászok a grófra várakoznak, az eredeti szerint mindkét kezükben fegyvert tartanak: „the spiritual in the left hand, the moral in the right” (OUP 304). A „spiritual” jelzőt Sóvágó és Bartók is „szellemi”-nek fordítja (SK314, BI 371), holott a „spirituális” vagy az „egyháztól kapott”, esetleg „egyháztól kölcsönzött” helyesebb, hiszen a balban feszület és ostya lapul. (A legjobb megoldás talán az lenne, ha már az első említéskor konkretizálná a fordítás, mit is tartanak a vadászok bal kezükben.)

Mindezekkel együtt kijelenthető, hogy Sóvágó és Bartos változatai teljes és szöveghű Drakula-fordítások, és az is, hogy nehéz lenne az egyiket pontosabbnak titulálni, mint a másikat. Miért tartom mégis legitimnek irodalomtudományos perspektívából Bartók fordítását? Főleg a pontos és részletes jegyzetapparátusa miatt. Ez az első magyar Drakula-fordítás, amely segít eligazodni az olvasónak a szereplők korabeli történelmi személyekre, tudósokra tett célzásaiban, és láthatóvá teszi a regény intertextuális utalásait. Igaz, hogy Sóvágónál is találunk hat lábjegyzetet, ám ezek rendkívül rövidek, az intertextusok esetében pedig kizárólag a fordító személyére szorítkoznak. Míg a III. fejezetben a Hamletből vett idézetnél Sóvágó például csak annyit említ: „Arany János fordítása” (SK 51), Bartók jóval részletezőbb: „Arany János fordítása. A szerző, illetve Jonathan Harker pontatlanul idézi Shakespeare-t; Hamlet a jelenetben egy természetfölötti eseményt igyekszik sietve lejegyzeni” (BI 50). Ezek a jegyzetek egyrészt érthetőbbé teszik a regényt (amikor például Mina egy monológjában Lombroso bűnözőtípusaira utal, nem árt tudni, ki volt az említett személy, és mik voltak az elképzelésének premisszái); másrészt felmutatják Stoker irodalmi, különösen pedig színházi műveltségét; harmadrészt muníciót szolgáltatnak összehasonlító elemzésekhez. Érdekes módon Bartosnál nemcsak a lábjegyzetek hiányoznak, de gyakran a Bartóknál jegyzettel ellátott szövegrészeket, neveket, idézeteket is kihagyja a főszövegből, vagy a felismerhetetlenségig módosítja őket.

A Drakula az elmúlt harminchat év magyar fordításaiban jelentős változásokon ment át. 1985-ben nemcsak Bartos változtatásai, hanem a kötetben található gyakori sajtóhibák és a zsebkönyvméret is ponyvastátuszt kölcsönzött a regénynek. Mára – Sóvágó fordításán át Bartók változatáig – a magyar olvasó egy teljes és szöveghű, részletes jegyzetapparátussal ellátott vaskos kötetet tarthat a kezében, amely sokkal inkább kordokumentumként és szépirodalmi alkotásként pozicionálja magát, mint szórakoztató irodalmi termékként.