„Csak jel vagyunk, s mögötte semmi,
kín nélkül vagyunk, s már-már elfeledtünk
beszélni is a messzi idegenben.”

Hölderlin: Mnémoszüné (Bernáth István fordítása)

1.

Emléktárgyak közt élek, és ebben nem vagyok egyedül. Emléktárgyaink a személyes emlékezet letéteményesei, jelei – tényleg jelek lennénk? –, minden ambíció nélkül vesznek körül bennünket otthonunkban, csöndben meghúzódva. Igen, „kín nélkül” vannak ők, puszta tárgyak vagy daimónok mélyaltatásban? Szinte nem is látjuk őket, és mégis igen, hiszen nap mint nap átfut rajtuk a tekintetünk, nem tűrjük, ha elmozdulnak, vagy gondosan teremtünk számukra új helyet, nem szeretnénk elveszíteni őket.

Bármi lehet bensőséges emléktárgy: egy műalkotás, egy nipp, száraz ág, hamutartó, tányérka vulkanikus homok, tényleg bármi. Van, aki egy kis privát múzeumban lakik, némelyeknek sok ilyen tárgyuk van, másnak csak néhány, vagy csupán egy. Akadnak kallódó emléktárgyak, és léteznek olyanok, amelyek mindig a szemünk előtt vannak, pedig rájuk sem nézünk. Egyesek kiemelt helyet kaptak a lakásunkban. Vagy a táskánkban bújnak meg, a nyakunkban lógnak, az ujjunkon hordjuk éjjel-nappal, már észre sem vesszük. Az a fő, hogy velünk vannak.

Én nem hiszem, hogy a szekuláris társadalmakban bárki mágikus erőt tulajdonítana az emléktárgyainak, legföljebb könnyedén, játékból. Ezek a tárgyak nem fétisek, nem totemek és nem amulettek, valóban jelek csupán. Materiálisan kondenzálódik bennük az emlékezet; ki-kiről sok mindent el lehetne olvasni, ha végigmennénk az otthonában lévő emléktárgyain, melyeket talán nem is őriz annyira, egyszerűen csak vannak, és nem dobja ki őket, vagy ha igen, valahogy aztán is emlékszik rájuk. Kidobtam a halott anyám régi pénztárcáját, mert már szétesett. Már majdnem kidobtam apám régi bakelit hanglemezeit, aztán mégis elraktam őket valahová.

Itt van az asztalomon egy elég súlyos, néha a tenyerembe is gömbölyűen belesimuló bombarepesz. Sosem válnék meg tőle. Pedig nem is a sajátom, a férjemtől örököltem. Budapest ostromának emléke, amikor a családi otthonukba berepült egy bomba (ők a szenespincében éheztek), és a lakás felét szétvitte. Ezen a repeszen csupán egy belenyomott kis orosz B betű látható, meg egy sáv és elhalványult csíkozás; szépnek nem szép. Én még távolról sem éltem akkor, a férjem is kisgyerek volt. Amikor ránézek, vagy a kezembe veszem, egy kósza pillanatra eszembe jut az, amit soha nem is láttam: a Krisztina körúti négyszobás lakás a negyedik emeleten, melynek ablakai a Gellérthegy utcára néztek. Ezek az ablakok a bombatámadáskor kitörtek, befújt a jeges téli szél, és sodorta a papírokat. A bombarepesz a karácsonyfa alatt hevert. Később abban a bérházban alakult meg az orosz parancsnokság és a kommunista párt krisztinavárosi szervezete. A volt nyilas házmester bejelentésére ’51-ben aztán az egész családot kitelepítették Csorvásra. Onnét Szirákra. Ezeket a helységneveket is a bomba mondja. Ebben a repeszben az egész történet benne van, a szereplői is, akik már mind halottak. Benne van az ostrom, a nádszál Panni néni a két gyerekkel, a megtépázott karácsonyfa, a pincében megbúvó apátlan család és a Don-kanyarnál örökre eltűnt Fogarassy Béla alezredes, de még a kitelepítés helyszínét, a parasztház tisztaszobáját is tartalmazza a teherbíró kagyló.

Találomra választom ki a másik fontos emléktárgyat, ez egy karcsú bronzfeszület, görögkeleties, mely a nagyszüleim bezdáni házában függött a falon, és őriz belőle néhány mészszemet. Dísztelen volt az a ház. Ők ketten nem is voltak vallásosak, nem neveltek a hitre, a Miatyánkot is alig tudtam, ez a kereszt nálam nem kegytárgy, nem a keresztény vallás első szimbóluma, hanem emlékeztető az ő feddhetetlen tisztességükre és a szegénységükre, falusi erkölcsükre, amihez volt köze a bensővé tett tízparancsolatnak.

2.

Tamás Gáspár Miklóst hallgatom egy fölvételen, és váratlanul elibém gördül egy kocka. Mintha csak idedobta volna az asztalomra. Egy összebarkácsolt bakelitkocka, amelynek a hat oldalára az apja ráragasztotta hat halott barátjának a fényképét. Kis kocka lehetett, talán olyasféle fényképekkel, mint amilyeneket az igazolványokba készítenek, vagy csoportképből kivágott arcok lehettek. Ezek a férfiak kommunisták voltak, vagy zsidók voltak, vagy mindkettő, és 1944-ben meggyilkolták őket. Tamás Gáspár Miklós gyerek volt még, de azt tudta, hogy apja nem kommunista, legalábbis nem annak vallja már magát, mert nagyot csalódott a szocializmusban. A kisfiú megkérdezte az apját: Miért van ez itt az asztalodon? „Mert nekik nem tudom elmagyarázni”, ez volt a rövid válasz, vagy ennyire emlékszik belőle a fiú, aki most, megöregedvén, újragondolja és ellenőrzi a feleletet.

Ha nekik nem tudjuk elmagyarázni, ha nem tudjuk velük megbeszélni, hogy mi történt azzal az eszmével, amiért ők az életüket adták, akkor meg kell bocsátanunk nekik, ők pedig számítanak az elnézésünkre. Miféle logika ez? Mártírhaláluk, hőstettük és szenvedésük bizonyíték. Mire bizonyíték? Arra, hogy hittek, és áldozatokat hoztak, a mozgalmi erkölcs vezérelte az életüket és az sodorta őket a halálba. A kihűlt eszme mögött tehát – mondja a kocka – ott a meleg szív, a meggyalázott test, a megkínzott ember még egészséges arca a múltban, az emlékezetben; tehát ott valahol pulzál bizonyos életigazság. Ez akkor is bizonyíték egyfajta elszánt létezésre, ha óriásit tévedtek, ha elhibázták az életüket, vagy ha mi már nem hiszünk semmiben – az ő múltba ivódott hitüket és bizalmukat nem hazudtolhatjuk meg. Ezen a kolozsvári hangfelvételen a filozófus szemügyre veszi ennek az argumentációnak a logikáját, és azt mondja, hogy ezek nem jó érvek; színtiszta katolikus érvelés, amely a mi felvilágosult mentalitásunkban nem állja meg a helyét.

Krisztus bizonyítja Isten létét, és Isten garantálja Krisztus igazát, oda-vissza, töprengek el a kockadobáson. A vértanúság igazolja az eszmét, és az utóbbi az előbbit. Az Ószövetség az Újat, és fordítva. Ez nem racionálisak érvelés, hanem tükörjáték, és van egy pont, ahol üresen pörögnek a tézisek, és megáll az ész.

A gyerek számára azonban nem a halott bácsik elmosódott fényképei voltak érdekesek, hanem az apja kötődése. Felfedezi a jelenetben – a bakelitkocka meg az apja arca, szavai közt – azt a minőséget, amit a félholt hithez való hűségnek és a halott barátokhoz való még élő hozzátartozásnak nevezhetnék. Lehet, hogy már nem is hiszek, mondom én, semmiben, de az ő életükkel és halálukkal megerősített hitüknek, az egzisztenciaérveiknek a szellemét át tudom érezni, és akkor is megengedem, hogy igazságuk volt, ha személy szerint nem, vagy másképp hiszek valamiben, vagy ha egészen más oldalról veszem szemügyre, és posztmodern módra dekonstruálom az egész igazságkérdést.

Az a bakelitkocka ama régi apa számára nem kegytárgy volt, nem ereklye, nem fétistárgy, hanem a megtört hit őrizője. Megtörték a testüket, kivégezték őket, és az egész eszmét, a célt, a tétet, az utópiát is besározták a haláluk után, de... Mi ez a „de”? Mit mond a kocka? Hogy fogd fel, egy pillanatra fogd a kezedbe létük emlékét. Melengesd a tévedésüket. Az én nagyszüleim feszülete is a megtört hitet őrizte, hiszen a bronztest el volt árvulva, és nem szólt hozzá senki sem. A repesz pedig eleve töredék, törmelék, magának a törésnek, a reményteli életek megtöretésének az emléke.

Egy csomó szörnyűség is származik abból, idézem fel Tamás Gáspár Miklós fejtegetését, hogy az emberek hősiesek, önfeláldozók és erkölcsös, szép, tisztességes, nemes életre vágynak. Igen, egy csomó szörnyűség is, erősítem meg magamban. Fogarassy Béla, a keleti frontra kivezényelt alezredes sem sodorta volna vesztébe a családját, ha nem makacskodik, és elválik a félzsidó feleségétől. De elutasította az ajánlatot, és kötelességtudón ment a hideg halálba, sorsukra hagyván őket. Mert nem csupán önző, hazug, áruló, aljas emberek vannak, hanem ilyenek is, ilyen tiszták – éppen a férjem volt az, aki erre mindig figyelmeztetett engem, amikor eltévedtem a modernitás sötétségében. Miazmás sötétségében, ahogy mondta volt. Lehet, hogy tévedések, vereségek, katasztrófák származtak a tiszta vágyakból és a hűségből is, „de” még valami más is eredt belőle, amit nem tudunk szavakba foglalni. A vágy a nemesre, az erkölcsösre, most a filozófust idézem, „legalább olyan alapvető vágy, mint az alantasnak minősített testi vágyak, pont olyan elementáris, és természetében is hasonló”[1].

A múltban ragadt erkölcsi konfliktusok is bele vannak táplálva alvó emléktárgyainkba. Meglehet, hogy amikor nekünk ma erkölcsi konfliktusaink vannak, akkor ők is beleszólnak a döntésbe anélkül, hogy tudnánk.

Az a réges-régi bakelitkocka már nincs meg. Kidobták, elveszett, de a nyoma nem veszett el. Én is csupán közvetetten, egyfajta képzelt emlékezetben kapcsolódom hozzá, a saját emlékezetem tudat alatti árama dobta fel, és különféle jelek tartották meg a felszínen: hangok, tárgyak, vallomások.

3.

Nádas Péter gombosszegi házában, két Nádler-festmény között áll Pátzay Pál kisplasztikája, mely egy törékeny, kecses és csüggedt fiút ábrázol, amint egyik karját lemondón, valami láthatatlanba kapaszkodva vagy búcsút intve fölemeli, kopaszra nyírt fejét kissé oldalra billenti, az arca már lefelé néz, egyik lába megbicsaklik, mint aki nem egészen képes magát megtámasztani, vagy lépni készülne egyet. A címe Fiúakt (Cigányfiú), 28 cm-es, és 1915-re datálják. Egy másik forrásban egyszerűen Fiú akt, és 1919-re keltezik, a Magyar Nemzeti Galéria katalógusában Álló fiú, 1919 és 31 cm. Nádas Péter példánya 32-cm-es, és a legszebb, legcizelláltabb mind közül – bizonyára különböző agyagminták vagy vázlatok, netán galvanoplasztikai másolatok készültek, vagy más mesterek öntötték ki őket.

Ez egy olyan emléktárgy, mely egyúttal műtárgy, Nádas számára különlegesen becses műalkotás; a többletértéket részint a szobor esztétikai kvalitása, hiszen egy elfeledett kis remekműről van szó, részint a tulajdonos emlékei termelik.

A Világló részletekben az író elmeséli a legszemélyesebb emlékeit is. A szobrot – azt a példányt, mely ma is nála él – így visszahelyezhetjük eredeti kontextusába. Őszerinte, illetve a családi emlékezet szerint ez a fiúakt a kamasz Dávidot ábrázolja a csüggedtség pillanatában, amikor szembesül a túlerővel, és úgy érzi, hogy máris vesztett. „Vége, vereség, semmit nem érdemes többé tennie. Mintha felemelt kezével ezt mondaná. Minden egész elveszett. Eltörött a világegyetem kristálytengelye”, értelmezi a Nádas a szobrocskát. És itt is megjelenik a „de”. „De minden bizonnyal ugyane pillanatban fedezi fel Dávid a patakágyban heverő öt fényes követ, amivel majd a világ menetét változtatja meg.”

A Sámuel 1.17: 39–40-ben elbeszélt epizódról van szó, Dávid és Góliát harcának a nullpontjáról, egy olyan szellemi mozzanatról, melyet mindenki ismer, amikor azt mormolja vagy kiáltja, hogy „nem bírom tovább”, „én ezt nem csinálom tovább”, „elég volt”. A fiatal Dávid harcba készül szállni Góliáttal, de a törékeny fiú nem tud járni a fegyverzetben, kétségbeesik, és leveti a páncélt, eldobja a súlyos kardot. A szoborral párbeszédben Nádas az elakadáson túl az öt fényes kő megtalálásának pillanatát is látja, követi a szoborfej tekintetét. Tudniillik a bibliai Dávid kiválaszt a patakból „öt sima kövecskét”, majd egy nevetséges parittyával a kezében közeledik az óriáshoz. Az elbizonytalanodás, a megtörés perce, melyet az író tolmácsolásában a szobor ábrázol, nincs kiemelve a Bibliában.

Ki van viszont emelve Nádas Péter személyes életében. Az emlékirat ritka meghitt vallomásos részei közt olvasható: „A szobor kamaszkorom óta az én birtokom, mindenkori gyógyszerem, azóta mindig is különböző íróasztalaimon vagy polcaim peremén állt. Vittem magammal életfogytig tartó önkéntes száműzetéseim színhelyére, Kisorosziba, Gombosszegre. Évtizedekig együtt nélkülöztem vele. Öngyilkossági előkészületeim kudarcának egyetlen szemtanúja lett, a szégyennek, a tehetetlenségnek.” Az emléktárgy mint szemtanú kötődéseink egy újabb minősége, melynek semmi köze a megszemélyesítéshez, annál inkább a halottainkkal és a hagyományainkkal való néma kommunikációhoz.

Ebből a műtárgyból tehát gyógyerőt merített a tulajdonosa (talán a korábbi tulajdonosa is), méghozzá épp a megtörtség pillanatából. Ez a pillanat olyan „világló részlet” a kollektív emlékezetből, mely formát ad a magányos egyén mértéktelen elhagyatottságának, és úgy látszik, hogy a forma – legyen az kagyló, kereszt, kocka vagy kérdőjellé görbült emberalak – olyan impulzus, mely lehetővé teszi, Nádas Péter szavaival élve, az átbillenést (umkippen, basculer), vagyis azt, hogy valami idegen erő vagy valaki más beleszólhasson nárcisztikus tudatunkba. Maillol Nárcisznak nevezte a Pátzay „Dávidjához” kísértetiesen hasonló figuráját, melyben Michelangelo és Donatello Dávidjának emlékei is benne foglaltatnak. Ez a mi gyönge Dávidunk azonban Nárcisszal szemben mindjárt lebírja az önelemésztés autoerotikus halálvágyát.  

Nádas emlékszobrocskájában nemcsak művészet- és vallástörténeti allúziók rejlenek, hanem benne van egy ház, egy kor, egy mentalitás emlékezete is. Ugyancsak az emlékiratból tudjuk, hogy a Pátzay-szobor környezete az az orbánhegyi, Dobsinai utcai, a még friss Bauhaus-stílust meghonosító villa volt, amelyben a nagynéni, Nádas Eugenie lakott a családjával. Nádas gyerekként gyakran járt ebben a ma is meglévő, meglepően szép házban, megcsodálta építészetét, belsőépítészetét, a házba tervezett, egyedileg gyártott, a De Stijlt idéző bútorokat, a válogatott műtárgyakat és iparművészeti értékű textíliákat. Olyan stílust ismert ott meg, amilyet ilyen harmonikus arányosságában, ilyen letisztultan másutt nem láthatott. Az 1933-ban épült ház történetét (elkobzás – kiégés – ostrom utáni újjáépítés – a villa állami kisajátítása az ÁVH részéről), külsejét, elrendezését és berendezését hosszan ecseteli a memoárban. Emléktárgynak tekinthető az a házból származó futószőnyeg is, mely átvészelte az ostromot, és foltozottan bár, ma is megvan Gombosszegen, mintegy összekötvén emberünket azzal a klasszikus modernista polgári szférával, melynek a Dobsinai utcai ház a jelképe volt.

„A magyar modernitásnak e klasszicizáló, értékkonzervatív változatában (amely politikailag közel sem volt veszélytelenebb, mint az avantgárd főcsapás) a nagynéném házában tanultam meg olvasni.” A Dobsinai utcai villában szerzett művészeti tapasztalatok nagyobb hatást gyakoroltak a gyerekre, mint az otthoni, egyre hamisuló mozgalmiság. És talán még nagyobb hatással lehetett rá az öccse mozgásszervi megbetegedése, minek következtében csak járógéppel tudott csattogni. Hiszen Pátzay „Dávidja” meg van biccenve – a feje, a dereka, a lába –, a gyengébb változatokon ki van ficamodva.

4.

Danilo Kiš féltve őrizte azt a régi menetrendet, 1938-as Jugoszláv Hazai és Nemzetközi Autóbusz-, Hajó-, Vasúti és Légiforgalmi Kalauzt, amelyet az apja írt és szerkesztett. A vaskos füzet ma is megtalálható a hagyatékában, főszerkesztőként Eduard. M. Kiš vasúti főfelügyelő van megjelölve. A fiú prózájában, elsősorban a Kert, hamu című regényben ez az emléktárgy kvázi műalkotássá, a mi több, a modernitás remekművévé dúsul. Miután az apa eltűnt Auschwitzban, ez az emléktárgy nyitotta meg a lehetőséget a fiú számára, hogy beleélje magát apja kórosan hányatott sorsába.  

Az író vasúti tisztviselőből és „csodálatos alkoholistából”, pszichiátriai páciensből költővé léptette elő az apját, amint „a Symphonia szivarka kék füstjébe burkolva” „legköltőibb művének”, a Menetrendnek, „a maga idejében korszakalkotó műnek” a kézirata fölé hajolva alkot. A gubbasztást és vesződést egy gyerek látja ihletett alkotásnak; ő még nem ismeri a parodisztikus többértelműséget, és elhivatott költőnek képzeli az apját. Az író később stilisztikai és retorikai bravúrokkal dekonstruálja a gyerek idealizált apaképét. Kiss Ede bipoláris személyiségzavarának, szorongásos neurózisának, a személyiség (Auschwitzban beteljesedő) felbomlásának, egy zaklatott lélek és egy vesztes élet összeomlásának folyamatát követi nyomon regényciklusában, melynek a Családi cirkusz címet adta.

A nyomtatott példánnyal, az emléktárggyal a kezében az író visszaemlékszik a gyerekszemmel látott kéziratos Menetrendre, annak ragasztgatott, piros ceruzával aláhuzigált papírrengetegére, a „fenséges kéziratra”, ami, írja hiperbolikusan-parodisztikusan, „az új vallás és az új világlátás summája, új kozmogónia és új társadalmi szerződés”, „forradalmi mű”, mely „egyesíti mind a szellemeket Mózestól Marxig, az összes eszmét a panteizmustól a materializmusig”.

Apja nagyszabású munkájáról ironikusan lelkendezve Kiš a modernitás pretenciózus, univerzalisztikus szellemét vonja kétségbe. A Menetrend egyként parodisztikus misztifikációja és demisztifikációja mindössze néhány sűrű oldal a regényben: centrális metafora. Létezik tehát egy fennmaradt, tényleges, megsárgult lapú, hirdetésekkel megtűzdelt Menetrend, és létezik egy imaginárius Kalauz, mely mindenhova elviszi a diadalmas embert, az, amiről a fantaszta apa ábrándozott. A képzelt menetrend, a modern egyetemesség letéteményese a szövegextázisban megvalósulni látszik. A világteret meghódító és az időt legyőző „új ember” (immáron kihunyt) mítoszának visszfénye világlik föl a kettős – a valós és a regényben újjáteremtett – emléktárgyban, melynek reprintje birtokomban van, irodalmi szuvenírré változva.

Kis átköltötte az emléktárgyat, a regényben megvalósította azt, amiről úgy képzelte, hogy az apja elképzelte. Lírai prózával valósította meg apja képzelt vágyát, felölelte képzelt imaginációját, ám egyúttal dekonstruálta, lerombolta, leleplezte azt. Az emléktárgy metamorfózisa és időutazása Kiš regényében a klasszikus modernitás szellemének sorsát, az egyetemesség utópiájának bukását jelzi, akár egy hullócsillag íve.

A Kert, hamu időregény, az időtapasztalat pedig, amelyet befog, amint a cím sugallja, az idő ellobbanása, az a processzus, ahogy a felvirágzás, a tenyészet íve lehanyatlik, megszakad, és az enyészet krematóriumi hamuja hint be világokat. Mindeközben az eksztatikus idő szabálytalan ritmusban ellobban–kihuny–fellobban–elfullad. Az emlékezet folyton pulzál, a személyes emlékezet imbolygó fénye szaggatja, rapszodikusnak mutatja az időt. A felnőtt emlékezeti múltját mindig a volt gyerek valahol fönnmaradt, gazdagabbnál gazdagabb érzéki tapasztalatai is alakítják, ellenőrizhetetlenül. Ő volt a felidézendő idők tanúja és részese, a felnőtt az ő időtapasztalatát beszéli el a maga nyelvén, a saját reflektivitásán átszűrve.

A spontán emlékezés mindig szabálytalan, az emlékezetnek a tudatalattiból táplálkozó szeszélyei alakítják. Az emlékező szekunder tudása a gyerek vagy az ifjú primér tapasztalatához idomul, és hagyja magát befolyásolni általa, ám hangot ad annak is, amit ő nem tudhatott, legföljebb érezhetett. Az elbeszélő nyelvet ad az eredendő tapasztalatoknak – mindkettő megbízhatatlan, a tapasztalat hitelessége és a nyelvi megmunkálás hűsége is, az eredendőséggel együtt. Nincsen igazsággarancia, csupán több időből származó szenzuális, érzelmi, mentális, képi emlékek, ősi érzelmek nyalábjai, melyek felszökkennek és kihunynak.

„A Kert, hamuban a megszépített emlékeim vannak, a megszépített anyám, a megszépített apám – a híres Eduard Sam –, a megszépített nővérem, a megszépített énem. Ha nincs ez a megszépítés, semmi sem marad az életemből. Meg akartam mutatni, hogyan menti meg magát az ember a semmiből: hazugsággal. Egyébként mély meggyőződésem, hogy az ott én vagyok, hogy az ott az én apám, az ott az én anyám, az én nővérem –amilyennek lennünk kellett volna, ha nem akadályozott volna meg bennünket ebben a metafizika, avagy az élet, avagy az emberek, avagy a fasiszták” – mondta Danilo Kiš egy interjúban 1965-ben.

A „szépítőgép”, ez a sajátos „galvanoplasztika” mégsem esztétizál – „az emlékezés kegyelme” lép működésbe vele, ami Kišnél egyúttal „a megformálás kegyelme” (milost uobličenja). Ő ezekkel a szavakkal illette azt a folyamatot, amikor az alkotómunka során egyszer csak, egészen váratlanul vagy fokozatosan, formát nyernek a zavaros tartalmak – a kőből kikívánkozik a szobor, a zavaros élettörténetből egy képkocka, az emlékhomályból egy-egy emlék világló részlete, és mi hinni kezdünk abban, hogy így van, igen, így volt.

*

Jegyzetek:

[1] Beszélgetés Tamás Gáspár Miklóssal a Transindex könyvesték keretében (készítette: Tóth Helga)