A vissza-visszatérő elnyúló szárazság – amely már évek óta Európában is jelen van – irodalmi toposszá vált Brazíliában.  Az ország északkeleti vidékeit ciklikusan sújtó aszály nemcsak a növényzetet és az állatvilágot tizedeli meg, hanem hatalmas embertömegeket kényszerít elvándorlásra. Az első, irodalmi szempontból is értékelhető beszámoló erről a sertão-t sújtó csapásról Euclides da Cunha Os Sertões (’Bozótos pusztaság’) című, 1902-ben megjelent, a tudós esszé és a dokumentumregény keverékének tekinthető művében jelenik meg. A szerzőt pozitivista szemlélet vezeti, amikor tudományos igénnyel – amelyet az irodalomtörténészek „tudományos barokknak” neveznek – közelít a sertão mélyén az 1890-es évek derekán kirobbant felkelés okaihoz és leveréséhez. A kietlen pusztaság leírása után, mielőtt rátérne a vallási köntösbe öltözött felkeléssel vívott küzdelemhez, hosszan elemzi a bozótos pusztaságban élő embereket, és itt olvashatjuk a fenyegető aszályra való felkészülés szinte már költői leírását:

Azután váratlanul bekövetkezik a tragikus változás.

Közeledik az aszály.

A bozótos puszta lakója már ösztönösen érzi, és felkészül rá, mert a csapás a maga sajátos ritmusában érkezik.

De nem menekül el rögtön, elhagyva a földet, amelyen lassan-lassan árad szét a Cearát hatalmába kerítő izzó pokol.

Buckle egy jeles megállapításában rámutat arra az ellentmondásra, hogy az ember soha nem szokik hozzá azokhoz a természeti katasztrófákhoz, amelyek fenyegetik őt. Egyetlen másik nép sem fél jobban a földrengésektől, mint a perui; pedig Peruban már az újszülött gyermekek bölcsőjét is a föld rengései ringatják.

De a mi bozótos pusztánk lakója kivétel ez alól a szabály alól. Az aszály nem rémíti meg őt. Egyik összetevője hányattatott életének, amelyet kegyetlen tapasztalatok alakítottak. Sztoikus nyugalommal vár rá. Fájdalmas emlékei ellenére, amelyek bővelkednek gyötrelmes pillanatokban, kétségbeesetten reménykedik a képtelen ellenállásban.

Saját és a nála okosabbak megfigyeléseinek szűkös tárházával, amelyben gyakorlati tanítások keverednek a legképtelenebb hiedelmekkel, megpróbálja tanulmányozni a veszedelmet, hogy megismerje, elviselje és túlélje. Végtelen nyugalommal készül fel a küzdelemre. A nyári napforduló előtt két-három hónappal kijavítja és megerősíti a víztározók falát, vagy kitisztítja a vízgyűjtő gödröket. Rendbe teszi az irtásföldeket, és kis árkokat ás a folyópartok művelhető földjének keskeny sávjába. Felkészül arra, hogy gyorsan termő növényeket ültessen, ha beköszöntenek az első esők.

Azután megpróbálja kifürkészni a jövőt. Az eget kémleli, hosszan elnéz a négy égtáj irányába, és figyeli a táj legapróbb változásait...

A sorscsapás baljós jelei ezután sorban követik egymást, olyan végzetes következetességgel, mint egy, a Földet sújtó váltóláz ciklikus rohamainak tünetei. Elkövetkeznek a gyors, „kesuérlelő” októberi záporok, ezeknek a futó esőknek a cseppjeit nyomban be is issza a perzselő talaj, úgyhogy nyomuk sem marad; bár itt-ott  „megfestik” a  pusztaság földjét, telipettyezve sorvadozó fák  szürkéllő csoportjaival, amelyekből egyre több van, és mindinkább egy kialudt tűz elhamvadt rönkjeire emlékeztetnek; a föld megrepedezik; és egyre fogy a víz a kutakban... Ezzel egyidőben a nappalok, amelyek már hajnalban elviselhetetlenül égetnek, egyre forróbbak lesznek, az éjszakák pedig mind dermesztőbbek. A levegő, mint kiszáradt szivacs,  nyomban felszippantja a verejtéket az emberek homlokáról, a bőr ruházat elveszíti korábbi rugalmasságát, megkeményedik, és úgy feszül mereven a vállakra, mint egy bronzvért. És a nap végén, amikor az egyre hosszabbodó nappalok nem engednek teret az esthomálynak, szomorú tekintetek kísérik a más égtájak felé induló  vándormadarak csapatait...

Ez már a bekövetkező tragédia előjátéka.

*

Néhány elszórt próbálkozás után a baljós sorscsapásként kísértő szárazság a brazil modernizmus második korszakában, az 1930-as években kibontakozó ún. „északkeleti regényben” találja meg igazi irodalmi kifejezését. A José Américo de Almeida A Bagaceira (’A söpredék’) című 1928-as regénye nyomán kibontakozó irányzat írói a szárazságot elsősorban társadalmi kérdésként kezelik, ahogyan ezt majd Rachel de Queiroznál is láthatjuk, aki az O Quinze (’Az 1915-ös év’) című, 1930-ban megjelent regényében azt a hatalmas exodust írja le, amelyet az említett évben bekövetkező pusztító szárazság váltott ki. De Graciliano Ramos Aszály (1938) című, magyarul is olvasható regényében már nemcsak egy-egy villanásra jelenik meg a kiszáradt vidék valósága, hanem a vándorló parasztcsalád életének nyomasztó háttereként is.

A szárazság irodalmi megjelenítése szintén jelen van Guimarães Rosa Grande Sertão: Veredas (’Nagy bozótos pusztaság: csermelyek’) című regényében. Ebben a sertão pusztáin játszódó regényben az író Riobaldo, egy hajdani szegénylegény, jagunço életét, harcait és Diadorimhoz fűződő különös, mindvégig gyötrő kapcsolatát idézi fel. Eközben nemcsak a kiszáradt vidékek valóságát mutatja meg, hanem zseniális érzékkel nyelvileg is megteremti a sertão világát. Ebből a regényből idézzük ide a főszereplő és társainak átkelését a Liso do Sussuarão puszta vidékén:

Majd elemésztett a pokoli hőség. Ahogy mondom. Értsd ahogy érted. Eső mintha soha nem is esett volna, a bozótos pusztaság gonosz mélye nyílt meg előttünk, napperzselte kopár üresség. Lassú léptekkel, vánszorogva haladtunk előre, biztos pontot keresve a sívó homokban – a homok álnokul kipergett a lovak patája alól, erővel visszafogva őket. Később a mindenfelé indázó tüskés aljnövényzet fogott béklyóba, a kóró durva levelei mint sötétzöld kígyók tekeregtek. Úttalan utakon haladtunk. Azután hol vörhenyes, hol szürkés, kemény, repedezett és egyenetlen talaj következett, amelytől a lovak riadtan visszahőköltek. Diadorim mosolya – aki mindig felszegte a fejét – szorongató felszabadultsággal töltött el. Mintha azt mondta volna: „Hé, legények, az áldóját, mutassuk meg, hogy nem csüggedünk, és nem pusztulunk el itt...” Nem vagyunk alávalóbbak Medeiro Vaz legényeinél... Medeiro Vaz talán megtorpanna, és nem menne végig a rá váró úton?  Ahonnan lehet, hogy nincs visszatérés. Ahogy vánszorogtam, összefolyt előttem minden. A társaim botladozva, támolyogva léptek, attól féltem, felbukom – mintha pálinka vert volna fejbe. Mit tudtam én, miért. Azt hiszem, túltöprengtem magam, azért, pedig rosszabb utakat is megjártam lóháton vagy gyalogosan, perzselő napsütésben. Féltem, átjárt a félelem. Túléltem. Súlyosan nehezedett rám, amit hordoztam magammal – ólomsúlya volt a szíjaknak, a szíjazatnak, az istrángnak. Másfél mérföldnyi út után ittam csak az első korty vizet a tökkobakból – beosztással éltem. Nem volt tiszta a fejem, egymásba futottak a gondolataim. Aztán megpihentünk. Ahol megálltunk, minden olyan volt, mint eddig, változatlan a táj, sem egy fa, sem egy horhos, egyfelől láttuk alásiklani a napot, másfelől közeledni az éjszakát. Nem segítettem egybeterelni az ökröket, és nem málháztam le a szamarakat. Vajon lesz-e hol legelniük az állatoknak? Az éjszaka kikerekedett, áthatolhatatlanná sűrűsödött.”

*           

Ezeket az olvasmányélményeimet – ahogy nemrégen Loyola Brandão apokaliptikus regényének képeit is – az elmúlt hónapok forrósága idézte fel, annak példájául, hogy válhat egy természeti jelenség írók több nemzedékén át megjelenő irodalmi toposszá, hiszen ahogyan a spanyol nyelvű latin-amerikai irodalom egyik nagy térbeli toposza az őserdő lett, úgy a brazil irodalom egyik legsajátosabb táji és társadalmi tapasztalatává a szárazság sújtotta északkeleti sertão vált.