A szarajevói pisztolylövés már eldördült, de ez csak első – és egyelőre bizonytalan – jele a készülődő földindulásnak. Nem is nagyon törődnek vele Franciaországban. Különben is, ki tudja, hol a fenében van az a Szarajevó? Arról nem beszélve, hogy akkortájt, 1914 júliusának derekán, egészen más pisztolylövés tartja izgalomban a párizsi közvéleményt. A nyári „uborkaszezon” vastagbetűs szenzációja, hogy az esküdtszéken végre megkezdődött a pénzügyminiszter feleségének, Henriette Caillaux-nak a pere, aki – miután a Le Figaro című napilap módszeresen lejáratta a férjét (ez az első „karaktergyilkosság” a francia sajtó történetében) – több pisztolylövéssel leterítette az újság lapigazgatóját, Gaston Calmette-et.

Poincaré köztársasági elnököt, aki a longchamps-i lóversenypálya lelátóján ül a szarajevói gyilkosság időpontjában, a merényletnél sokkal jobban érdekli, melyik versenyló lesz az 1914-es Grand Prix első befutója. Az államfő később sem tulajdonít különösebb jelentőséget az eseménynek, eszében sincs lemondani a már tervbe vett oroszországi és skandináviai hivatalos látogatását, és Édouard Viviani kormányfő kíséretében július 16-án Dunkerque-ben felszáll a France tengerjáróra. Pár napra rá, II. Miklós már a jachtján fogadja őket; a két francia politikus még csak nem is sejti, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia – Németországgal karöltve – nagyban készül Szerbia megbüntetésére. Ausztria július 23-án már ultimátumot ad át Szerbiának, a francia köztársasági elnök meg a kormányfő azonban, mintha mi sem történt volna, Oroszországból Svédországba utazva folytatja diplomáciai körútját.

Közben Apollinaire párizsi művészbarátai is igyekeznek szellősebb égtájakra menekülni a nyomasztó fővárosi kánikula elől. Fernand Léger a szülővárosában, az alsó-normandiai Argentanban keres menedéket, Giorgio de Chirico Vichyben kúráltatja magát, Derain, Picasso és Braque Avignonba utazik nyaralni. Apollinaire-nek pedig jobb híján az az ötlete támad, hogy – összekötve a kellemeset a hasznossal – együtt a karikaturista André Rouveyre-rel, rajzos riportot ír a deauville-i nyaralókról a Comoedia című napilapba (a főszerkesztő, a modern művészet iránt fogékony Gaston de Pawlowski jó viszonyban volt Apollinaire-rel, és sohasem zárkózott el az avantgárddal foglalkozó cikkek közlése elől). Miután a főszerkesztő igent mond az ötletre, augusztus 25-én reggel Apollinaire meg Rouveyre – az utóbbi Renault 12-es típusú automobilján – el is indul Deauville-ba.

Az Atlanti-óceán partján fekvő Deauville-ról csak annyit, hogy az egykor mocsarakkal övezett normandiai halászfalu – a tengervízben való fürdés divatjának köszönhetően – a tizenkilencedik század második felében lett előbb a II. császárság előkelőségeinek, majd a francia nagypolgárságnak a felkapott fürdőhelye; a település presztízse – hála a kaszinónak meg a két vadonatúj nagyszállónak, a Royalnak meg a Normandynak és a Párizzsal való közvetlen vasúti összeköttetésnek – a huszadik század elején is változatlan. Augusztusban Deauville-ban nyaral a francia főváros színe-java, a politikai elit, a gazdasági élet meg a divatvilág hírességei, színészek, írók és újságírók. Ha igaz, még a tízes évek elején Marcel Proust is itt ismerkedett meg későbbi kiadójával, Gaston Gallimard-ral.

A két férfinak a többórás autózás arra is jó alkalom, hogy alaposabban megismerkedjen egymással. Az akkor harmincöt esztendős André Rouveyre, aki a neves esszéista, könyvkiadó és könyvgyűjtő, Édouard Rouveyre fia, nagyon sok lapnak dolgozik, és főleg sajtógrafikusként és karikaturistaként szerzett nevet magának. Apollinaire nagyra tartotta a munkáit, de akiket lerajzolt, azok már nem örültek annyira a róluk készült gúnyrajzoknak. Paul Claudel például 1914-ben indulatosan tiltakozott Rouveyre-nek a Comoedia hasábjain közölt Claudel-karikatúrája miatt, Catulle-Mendès özvegye pedig annyira sértve érezte magát, hogy nem átallott pert indítani a karikaturista ellen…

Este hat tájban Rouveyre Renault-ja végre lefékez a deauville-i Hôtel de l’Europe előtt. Ez utóbbi szerény családi panzió, két-három utcányira az óceántól, tele csinos diáklánnyal. Két lengyel meg egy skót lány rögtön fel is kelti a két férfi érdeklődését. A szorosan vett fürdőszezon a szépségkirálynő-választással tulajdonképpen csak augusztus elsején kezdődik; a nap szikrázóan süt, de a világpolitikai események miatt érezni azért – lent a tengerparti öltözőfülkék meg a kaszinóbeli játékasztalok környékén – némi feszültséget a levegőben. Még aznap este Szerbia ugyan elfogadta az ultimátumot, de egy feltétellel: osztrák nyomozókat nem hajlandó bevonni az ügy felderítésébe. Ez viszont annyi, mintha az egész ultimátumra nemet mondott volna.

De még korántsem foszlott szét minden remény, hogy Ausztriát jobb belátásra bírják. És miközben Párizs az Ausztriával jó kapcsolatot ápoló Németországtól várja a megoldást, Apollinaire hevesen udvarol az egyik lengyel lánynak, fürdik a tengerben, verset ír, készülő kötetén dolgozik. 27-én esni kezd; mintha az eső egy egész korszak – a Belle Époque – kozmikus elsiratása is volna. Másnap az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzen Szerbiának. II. Vilmos még gondolkodik. Aznapra a Comoedia két tudósítójának a Trouville és Honfleur közti Villerville-be az akkortájt neves dramaturghoz, a lengyel származású Alfred Savoirhoz van ebédmeghívása; ebéd után a társaság átmegy a szintén Villerville-ben nyaraló Tristan Bernard-hoz. A szellemes beszólásairól ismert színműírónál is vendégek vannak (köztük a dalszövegíró Louis Bousquet, ő az első világháború frontszínházaiban gyakran előadott és a menetelő francia bakák egyik kedvencének számító La Madelon című katonamars szerzője).

Persze a Cailleux-ügy meg a háború esélye a társalgás két fő témája. Apollinaire nyugodt, ő úgy látja, van még bőven lehetőség a konfliktus elkerülésére. De este, a zsúfolt kaszinóban ideges a hangulat, az aranypénz már el is tűnt az asztalokról; mintha a nyaralók a játék izgalmába menekülnének a közelgő katasztrófa elől, és mintha a rulett- vagy a baccara-asztalnál időnként felhangzó rituális rien ne va plus már nem is a játékra, hanem a pattanásig feszült politikai helyzetre vonatkozna. Július 29-én ugyanis – akárcsak Németország – Bécs is visszautasítja a brit békejavaslatot, és Poincaré Vivianival végre hazatér Franciaországba. A rákövetkező két napon, bár Oroszország még nem határozott, az osztrák és német előkelőségek már pánikszerűen csomagolnak. 31-én, miközben egyre kevesebben tangóznak a deauville-i nagyszálló táncparkettjén, II. Miklós elrendeli az általános mozgósítást, ahogyan jó húsz órával később Ferenc József is.

Vilmos szemében az orosz mozgósítás tulajdonképpen hadüzenet, és mivel Németország mindig is rettegett attól, hogy két fronton kell harcolnia, még aznap este két ultimátumot ad át: az egyiket – amelyben a mozgósítás felfüggesztését kéri – Oroszországnak, a másikat Párizsnak (ebben német–orosz konfliktus esetén semlegességet követel Franciaországtól). Jóllehet ebben az esetben a francia–orosz szerződés nem írja elő Franciaországnak, hogy be kell avatkoznia (már csak azért sem, mert nem Németország, hanem Oroszország a kezdeményezője a konfliktusnak), Viviani azt a választ adja a német ultimátumra, hogy Franciaország a saját érdekei szerint fog eljárni… Az a tény pedig, hogy egy nacionalista diák aznap este – harmadik pisztolylövés – a rue Montmartre főleg újságírók által látogatott kávéháza, a café du Croissant előtt meggyilkolja a békepárti Jean Jaurèst, az utolsó pacifista illúziókat is szétoszlatja…

Bár a Comoedia két tudósítója még mindig nem hajlandó elhinni, hogy háború lesz, mindketten úgy ítélik meg a helyzetet, hogy okosabb, ha minél hamarább visszatérnek Párizsba. Rouveyre Renault-ja még aznap éjjel el is hagyja a divatos fürdőhelyet. „Ezerkilencszáztizennégy július 31-én / Valamivel éjfél előtt indultam el Deauville-ból – írja a költő A kis autó című versében[1] – […] / A népek összefutottak, hogy alaposan megismerjék egymást / Sötét odúikban félelemtől reszkettek a holtak…” Abból, hogy hazafelé menet elég sok autó jött velük szembe, mindketten arra következtetnek, hogy szerencsésen elrendeződtek a dolgok. De Lisieux előtt az autó defektet kap, és ahogy a kocsit odatolják a gázlámpa alá, kialszik a fény. „Lehet, hogy rossz előjel?” – dörmögi, nem is annyira Apollinaire-nek, mint inkább önmagának Rouveyre. Aztán Párizshoz közel még egy defekt.

Már hajnalodik. Rouveyre, aki Barbizonban lakik, előbb haza akar menni. Az egynapos pihenő Apollinaire-nek is jó alkalom, hogy összecsapja az ígért riportot. Másnap, augusztus 2-án délben indulnak tovább Párizsba. Nyomasztó csend borul a francia fővárosra, a feszült várakozás, az elfojtott zokogások és sóhajok, az elsuttogott fogadkozások csöndje. Az utcákon rikkancsok rohangálnak, kezükben a frissen nyomott újságokat lobogtatva. Már négy felé jár, amikor kezdik kiragasztani a házfalakra az általános mozgósítást hírül adó plakátokat. A plakátok előtti tömegben ácsorgó civilek – munkások, parasztok alkalmazottak, tanárok, írók, művészek – még el sem jutottak az alakulatukhoz, még nem is öltötték magukra az egyenruhát, de már most katonák: tüzérek, gyalogosok, felderítők, árkászok. Mintha mindegyikük már csak puszta név volna; négy év múlva ezek közül a nevek közül sokat aranyozott betűkkel fognak felvésni az első világháborús emlékművek talapzatára.

Már öt is elmúlt, amikor Apollinaire és Rouveyre elviszi a rajzokkal illusztrált cikket a Comoediának a boulevard Poissonière-en levő szerkesztőségébe. Pawlowski beleolvas, majd a cikket bedobja az egyik fiókba. Kit érdekel már, hogy Deauville-ban hogyan mulat a főváros színe-java? És különben is – de ezt Apollinaire meg Rouveyre még nem sejti –, a lapnak már csak két-három napja van hátra, aztán szépen lehúzzák a redőnyt. A két jóbarát a szerkesztőségből kijövet sokatmondóan egymásra néz; mintha még várnának valamit ettől a naptól, csak úgy képtelenek búcsút venni egymástól. Kisebb fabódét vesznek észre, ahol viszonylag olcsón – flipbooknak, azaz animációs füzetnek nevezett – fényképsorozatot lehet csináltatni;[2] a 49 fényképet azután összefűzik, és a képek gyors lapozáskor úgy peregnek egymás után, mintha nem is állóképeket, hanem filmet látna az ember.[3]

„Bementünk – írja visszaemlékezéseiben André Rouveyre –, leszurkoltuk a pénzt, leültettek minket (…), majd a figyelmeztető hang »Kezdünk!«, és már kattogott is a mechanikus fényképezőgép. Ekkor azt mondtam Apollinaire-nek: »mozogjunk azért egy kicsit, különben úgy nézünk majd ki a fotókon, mint két balfácán!« Erre rám nézett, elnevette magát, széles taglejtésekkel dörmögött valamit, amiből egy szót sem értettem, és a sorozat már el is készült.”[4] A bódéból kijövet a két cimbora tisztában van vele, nem is annyira egymástól, mint inkább egész addigi életüktől kell elbúcsúzniuk. De a színlelt vidámság sem tudja feloldani gyomrukban a görcsöt. Apollinaire imént idézett versében így idézi fel a pillanatot: „S amikor késő délután […] / Megérkeztünk Párizsba / Éppen a mozgósítási plakátokat ragasztották […] / Egyszerre megéreztük a barátom meg én / Hogy ahová a kis autó hozott / Új korszak / S bár mind a ketten meglett férfiak vagyunk / Mégis csak most születtünk”. És csakugyan, ahogyan a „Rajnai éj” című versben a borospohár, úgy hullik szét, törik ezer darabra a régi világ, és ér véget a költő életének legboldogabb időszaka, amelynek ez az elvetélt nyári kirándulás volt a fináléja.

[1] A verset Rónay György fordításában közlöm.

[2] A film fenn van a neten, lásd https://fr.wikipedia.org/wiki/Fichier:Apollinaire_Rouveyre_1914.webm

[3] Feltehetően két ilyen flipbook is készült azon a napon, az egyik, az Apollinaire-é 2012-ben 95 000 euróért cserélt gazdát az Hôtel Drouot-ban.

[4] André Rouveyre: Amour et poésie d’Apollinaire, Éd. du Seuil, coll. « Pierres vives », 1955. Idézi Laurence Campa, Guillaume Apollinaire, Paris, Gallimard, coll. Folio/Biographie, 2013, 777.