Bahia-ban született, és sok hányattatás után ott töltötte hosszú életének utolsó évtizedeit Jorge Amado, aki ma húsz esztendeje, 2001. augusztus 6-án, 89 évesen távozott közülünk. Szülőföldje, Bahia állam, amely az egykori királyi bányák jövedelméből jelentős hasznot húzó Minas Gerais és a ciklikus szárazságoktól szenvedő, végtelenül szegény északkeleti vidékek között terül el, viszonylag gazdagnak volt mondható termékeny kakaó- és cukornádültetvényeivel, kellemes tengerpartjával, ahol színes és festői, egzotikumával vonzó világ alakult ki. Ez a sokszínűség és egzotikum nem utolsó sorban az Afrikából behurcolt rabszolgáknak köszönhető, akik magukkal hozták isteneiket és szokásaikat, a nyomorúság és kiszolgáltatottság ellenére is pezsgő életerejüket, bőséges élményanyagot kínálva a brazil irodalmat megújító modernista mozgalom második nemzedékéhez tartozó írónak.

Jorge Amado igen fiatalon érett íróvá, hiszen alig volt 19 éves, amikor megírta az O País do Carnaval (’A karnevál országa’) című regényét. Annak a markánsan baloldali írócsoportnak a tagjai, amelyhez csatlakozott, elsősorban modernek akartak lenni, és nem modernisták, ezért az avantgárd törekvésektől eltávolodva elsősorban Brazíliát akarták új módon és új eszmei alapokon megjeleníteni. Ezért nem véletlen, hogy Amado első regényében is igen erősen jelen van a társadalomkritika: a címében a karnevál könnyed világára utaló regény igen súlyos kérdéseket vet fel az ország jelenével és jövőjével kapcsolatban. Az Európából hét év után visszatérő Paulo Rigger, egy gazdag kakaóültetvényes fia ellentmondásosan viszonyul hazájához, és Salvador de Bahia-ba visszatérve, ottani értelmiségi barátaival terméketlen beszélgetésekbe merülve próbál megoldást találni hazája állapotára. Eközben francia szeretőjét elcsábítja egy apja ültetvényén dolgozó nagytermetű, érzéki sötét bőrű munkás, Honório, aki az elvont értelmiségi elmélkedéssel szemben a népi, brazil életerőt képviseli.

A fennálló állapotok kritikus, olykor karikaturisztikus ábrázolása mellett ez a szabadságot, a polgári álszentséggel való szembefordulást képviselő erotikus vonal az író minden művében megjelenik, bizonyítva hőseinek csillapíthatatlan életszeretetét és életerejét. Még akkor is, amikor a baloldali eszmékhez való hűség jegyében olyan pártos „proletárregényeket” ír, mint az ültetvényeken dolgozó munkások életét bemutató Cacau (1933, Arany gyümölcsök földje, 1949) és Suor (’Verejték’, 1934). Az 1935-ben megjelenő Zsubiabában pedig már teljes gazdagságában megjelenik az a színes bahia-i világ, amely az elkövetkező évtizedekben születő műveiben újra meg újra visszatér. Alakjai, az egykori rabszolgák leszármazottai, félvérek és deklasszálódott fehérek, mezőgazdasági és kikötői munkások, halászok, kocsmáról kocsmára járó bohémek és rosszlányok mind szegények, de felszabadultak, mert a természettel összefonódó életüket átjárja a létezés boldogsága.

Idővel Amado szemlélete is változik. A hosszúra nyúló száműzetés évei után, csalódva a kommunizmus eszméiben, visszatér hazájába, és egymás után írja sikeres regényeit, amelyek olvasók tömegeit hódítják meg. A Salvador de Bahia-i középosztály alakjait felvonultató Gabriela, szegfű és fahéjban, a Flor asszony két férjében a pártosság helyét már elfoglalja az erotika, amely az évek során egyre jobban beleszövődik a regényeibe, akárcsak az az afrobrazil hitvilág, amely Afrikából hozott isteneivel, titokzatos szertartásaival olyan sajátos színt és bűverőt képvisel Bahia-ban, amelytől nehéz szabadulni. Ha az író – ma már múzeumként működő – házától elindulunk a Largo Terreiro do Jesuson álló São Domingos Gusmão templom felé, lépten-nyomon találkozhatunk ennek a hitvilágnak a nyomaival, amelynek Amado is a híve volt, hiszen nemcsak a Zsubiabában, vagy a Flor asszony két férjében és a többi regényében  találkozhatunk a Candombléra, az afrobrazil vallásra történő utalásokkal, de az író maga is szoros kapcsolatban állt ezzel a vallási világgal, amelynek a hírek szerint maga is felszentelt papja volt.

Jorge Amado népszerűsége a múlt század második felében még töretlen volt a világon, így a magyar olvasók körében is, bár első regényeinek „polgári szemléletű” fordításait a korabeli pártos sajtó kritikával illette, mert elsősorban az író elvhűségét akarta látni és láttatni a műveiben. Az olvasókat azonban elbűvölte az elkötelezettség mind jobban lepattogzó máza alól előbukkanó színes, élénk brazil világ, amelyet a festői elemeket hangsúlyozó, sőt olykor túlhangsúlyozó – ezért az irodalomtörténet és -kritika által sokszor bírált– brazil író mind plasztikusabban és életszerűbben jelentetett meg. Nemcsak Amado politikai szerepvállalása – az ötvenes évek elején a Béke Világtanács tagjaként ingázott Prága és Moszkva között – következtében jelentek meg egymás után magyarul a művei, hanem azért is, mert a termelési regények komor, átpolitizált közegében olvasmányos stílusban villantott fel egy vonzó, paradicsomi világot.

Sajnos az író késői regényei – különösen az Amerika felfedezésének 500. évfordulójára írt A descoberta da América pelos turcos (’Hogyan fedezték fel a törökök Amerikát’) című kisregénye, amelyben egy kivándorolt libanoni család beilleszkedésének történetét írja meg számos már-már a pornográfia határát súroló epizódot is elbeszélve – nálunk szinte észrevétlenek maradtak.  Ahogy nem járt sikerrel az a kiadói szándék sem, amelyik a kétezres évek elején megpróbálkozott az Amado-regények újrakiadásával. Amit csak sajnálhatunk, mert Amado-nál hitelesebb képet kevesebben festettek a szegénység és gazdagság között hányódó, de minden nyomorúság ellenére is friss életerőtől duzzadó dél-amerikai országról.