Kezdjük az elején: mi az a haiku?

A haiku egy ősi háromsoros japán zen buddhista versforma, amelyben az egyes sorok 5, 7 és megint 5 szótag hosszúságúak, a versek a természetről szólnak és a szerző által átélt, ún. „haiku-pillanatot” ragadják meg és foglalják szavakba, nem?

Nos, nem.

A ma ismert haiku a 19. században alakult ki; a haiku a világon mindenütt jelen van és csak az eredete japán; a haiku inkább műfaj, mint versforma; a klasszikus japán haiku nem három, hanem egy sorba íródik, és nem szótagok, hanem morák alkotják; Japánon kívül a haikuk szótagszáma változó, de az 5-7-5-ös szerkezet semmiképpen sincs kőbe vésve; a műfaj eredetének a zen buddhizmushoz kötése igencsak reduktív; a haiku nem csak a természetre és valóban átélt élményekre reflektálhat, hanem tulajdonképpen bármire; az oly gyakran emlegetett „haiku-pillanat” („haiku moment”) kifejezést pedig Kenneth Yasuda japán-amerikai műfordító alkotta meg 1957-es, The Japanese Haiku: Its Essential Nature, History, and Possibilities in English című könyvében.

Akkor tényleg kezdjük az elején: nézzük meg, hogy definiálja a haikut a Nihon kokugo daidzsiten, a japán nyelv legnagyobb egynyelvű értelmező szótára. A válasz az, hogy sehogy: a vonatkozó szócikk nem említ 5-7-5-ös moraszámot vagy konkrét definíciót, szabályokat. Szerzői természetesen leírják, hogy a kortárs haiku eredetét elsősorban a 17. században kell keresnünk, Macuo Basó haikai no rengáiban, azaz komikus láncverseiben, illetve az általa önálló formaként alkalmazott hokkukban. Később aztán a 19. században Maszaoka Siki kreálta meg ennek nyomán a haiku elnevezést és a ma haikuként ismert műfaj valódi elődjét. A haiku elődje tehát a hokku volt, ami pedig olyan láncversekből önállósult, amit általában két vagy még több szerző közösen írt (pontosabban mondott, hiszen a renga és a haikai no renga egyaránt szóbeli műfajok voltak). Ez a közösségi szellem általában a japán költészetnek és konkrétan a haikunak később is fontos része maradt – azt is mondhatnánk tehát, hogy a haiku valódi eredete a kúkaj, egy olyan összejövetel, ahol a jelenlévők ettek, ittak és verseltek. A haiku közösségi élmény – tulajdonképpen egy partiműfaj.

Ilyen előzmények után vetette meg a lábát Nacuisi Banja (eredeti nevén Inui Maszajuki) a 80-as évek japán irodalmi színterén, amelyet erősen meghatározott a költészet tradicionalista értelmezése. Nacuisi a haiku modernista, kísérletező felfogását tette magáévá, fontos inspirációs forrásai egyrészt az olyan unortodox, ikonoklaszta költők, mint Tomiszava Kakio, Sigenobu Takajanagi vagy Kói Nagata, másrészt pedig az európai avantgárd költészet (Nacuisi összehasonlító irodalomtudományból szerezte a diplomáját, szakdolgozatában pedig a dadaizmussal foglalkozott). Ez természetesen nem könnyítette meg beilleszkedését a japán költészeti életbe, és bizonyos mértékig – érdemei elismerése mellett – ma is sokan egyfajta renegátként tekintenek rá, a nemzetközi haikuközösség azonban nagyon sokat köszönhet neki.

A haiku természetesen már jóval a 80-as évek előtt kiszivárgott Japánból és eljutott a világ más tájaira (elég csak Magyarországon a Nyugatosokra, vagy az Egyesült Államokban Ezra Poundra, illetve később a beatnemzedék szerzőire gondolnunk), a műfaj globális népszerűsítésében Nacuisi mégis különösen fontos szerepet vállalt. 1998-ban feleségével, Kamakura Szajumival közösen megalapította a Ginyu (jelentése: „trubadúr”) című haiku-folyóiratot, 2000-ben pedig Jim Kacian-nel és Dimitar Anakievvel együtt létrehozta a Haiku Világszövetséget (World Haiku Association, WHA).(2010-ben Magyarországon is járt, a Pécsen megrendezett Világ Haiku Fesztivál vendégeként.) Kiterjedt közösségszervező tevékenysége révén mára ő vált a nemzetközi haikumozgalom egyik arcává, és a haiku mint közösségi műfaj hagyományának egyik legjelentősebb fáklyavivőjévé.

Bár a gendaj (azaz „modern”) haiku műfajában alkotó Nacuisit a japán irodalmi szcénán belül sok szempontból formabontó és a hagyományokat kevésbé tisztelő haidzsinként (azaz haiku-költőként) szokás számon tartani, nekem inkább Basó egy gyakran idézett megállapítását juttatja eszembe: „haiku dzsiju.” Ez nagyjából annyit tesz, mint „a haiku szabadság”, és némileg ironikus módon talán ez a haiku leghasználhatóbb „definíciója.” Ez a szabadság Japánban – ahol a társadalmi hierarchia mindennél fontosabb volt (jól mutatja ezt például a japán tiszteletiségi nyelv, a kejgo) – úgy nyilvánult meg, hogy a kúkajra összegyűlő, sokszor rendkívül eltérő társadalmi réteghez tartozó költők itt egyenlőként voltak jelen. Mivel azonban ezt a japán társadalom hierarchikus felépítése és szabályai nem tették lehetővé, ezért a költők először is hajgót, vagyis írói álnevet választották maguknak (illetve gyakran egymásnak). Az új név már új személyiséget, új identitást is jelentett, ezek a személyiségek pedig a kúkaj keretein belül egyenlők voltak. Ez tette lehetővé a költők párbeszédét, hiszen például egy paraszt máskülönben csak akkor szólhatott volna egy szamurájhoz, ha az előzőleg megszólította őt, és akkor is csak a megfelelő tiszteletiségi nyelv szabályait betartva. Mint említettem, Nacuisit gyakran éri a hagyományok lábbal tiprásának vádja, ám hagyománytiszteletét és haikuértelmezését jól mutatja például a tény, hogy ő is álnéven alkot.

Ebben a szabadság-felfogásban elfér Szató Hiroaki japán költő és műfordító[1]gondolata, miszerint a haiku az, aminek a szerzője mondja.(Nacuisi hasonlóképpen tautologikus módon viszonyul az általa művelt gendaj haiku meghatározásához: „Gendaj haiku? Ez az, amit én írok.”[2]) Elfér benne az a „szentségtörés,” hogy Nacuisi kigo, azaz évszakszó nélküli haikukat, úgynevezett muki haikut írjon. Elfér benne rengeteg progresszív kísérletezés és felfedezés – az absztrakció, a szürrealizmus és még sorolhatnánk –, és közben elfér benne a kísérletezés és felfedezés évszázados hagyományának őrzése. A 20. századi második felének japán költészete kapcsán újra meg újra előkerül Heidegger filozófiájának erőteljes hatása, ez alól pedig Nacuisi sem kivétel: verseinek „ontológiai nehézsége” a heideggeri „a nyelv beszél” („Die Sprache spricht”) gondolat megtestesüléseként is olvasható. Haikuiban gyakran nem csak a tartalom, hanem a szöveg szó szerinti megformálása képezi az értelmezési kísérletek alapját: a kandzsikkal írt haikuk mellé sokszor rendel furiganával írt, alternatív kiejtési módokat is, amelyek ezáltal a verset alkotó kandzsiknak (és így magának a versnek is) párhuzamosan többféle olvasatát és jelentését teszik lehetővé.

Bonyolult? Kétségkívül. Meghökkentő? De még mennyire. Szokatlan? Az bizony. A Japánban élő műfordító, Eric Selland[3] szerint a haiku lelke a meglepetés. Ha ez így van, akkor Nacuisi verseit éppen ez a bonyolultság, ez a meghökkentőség, ez a szokatlanság teszi ízig-vérig haikuvá.

[1]Nacuisi verseinek egy részét is Szató fordította angolra.

[2] Saját fordítás – B. Á. T.

[3]Nacuisi verseinek egy másik angol fordítója.