A tíz évvel ezelőtt, 2011. július 22-én történt norvégiai terrortámadás – az oslói bombamerénylet és az utøyai ifjúsági táborban zajló tömegmészárlás – először felfoghatatlan eseménynek tűnt. Sokan gondolhatták már akkor, hogy túl a politikai magyarázatokon és közéleti vitákon a művészet, így az irodalom feladata lesz a trauma kezelése. A kerek évforduló kapcsán néhány költemény és regény segítségével igyekszem bemutatni a július 22-re reagáló irodalmi válaszokat.

A tragédiát követő megemlékezéseken, összejöveteleken, szertartásokon szükség volt olyan versekre, irodalmi szövegekre, dalokra, amelyek ki tudták fejezni a közösség összetartozását. Ha egyetlen ember ennyi gyűlöletet okozhat, akkor képzeljük el, mennyi szeretetet hozhatunk létre együtt – hangzott egy híressé vált Twitter-bejegyzés nyomán a hivatalos állásfoglalás. Az országos gyászt artikuláló irodalmi művekben eleinte ennek a „mi-tudatnak” volt fontos szerepe.

„Nemzeti tragédia volt. Az én tragédiám is. Ott akartam lenni, erős késztetést éreztem rá, mert a nép, a norvég nép hatalmas, csendes tüntetéseken gyűlt össze, százezrek álltak az utcán, rózsával a kezükben. Elfogott a »mi«, a hovatartozás utáni vágy, hogy része legyek a jónak és a fontosnak”[1] – írja Karl Ove Knausgård a Harcom hatodik kötetében (766, fordította Patat Bence).

A tragédia óta eltelt tíz év alatt számtalan napló, memoár, tényprózai mű, gyerek- és ifjúsági könyv jelent meg, amelyek személyes beszámolókat, dokumentumokat, politikai elemzéseket tártak az olvasók elé. És néhány film is született, köztük talán az eddigi legfontosabb, Erik Poppe Utøya, július 22. című alkotása 2018-ban. A merénylet minden apró részlete ismert. Az elkövető nem valamelyik terrorszervezet, hanem egy szélsőséges nézeteket valló norvég fiatalember, Anders Behring Breivik volt. 77 embert ölt meg, hogy a norvég bevándorláspárti politika ellen tiltakozzon. Ennek ellenére biztosították számára az alapvető emberi jogokat. Elfogták, beszámíthatónak nyilvánították, bíróság elé állították, és a kiszabható leghosszabb börtönbüntetésre ítélték. Könyvtárnyi különböző műfajú szöveg foglalkozik mind a július 22-i eseményekkel, mind azok következményeivel, a szépprózai válasz azonban mintha még nem érkezett volna meg. A közéleti költészet ezzel szemben fontos szerepet tölthetett be.

Az Utøya szigetén táborozó norvég Munkáspárt Ifjúsági Tagozatának közkedvelt indulója Nordahl Grieg (1902–1943) Til Ungdommen [A fiatalsághoz] című megzenésített verse volt, így a merénylet után szinte magától értetődött, hogy ez a szöveg lett a gyász himnusza is. Az 1936-ban íródott mű elválaszthatatlanul összekapcsolódik a 2011-es eseményekkel, népszerűsége azonban jóval korábbra vezethető vissza. Otto Mortensen dán zeneszerző 1952-ben könnyen énekelhető dallamot komponált hozzá. Ez a dal gyakran felcsendült az országos támogatottságú munkáspárti ifjúsági szervezet gyűlésein és egyéb eseményeken, így a nem egyházi konfirmációs ünnepségeken is. Pacifista tartalma miatt az evangélikus énekeskönyvbe való felvételét többször kezdeményezték. Pattogó daktilusainak és keresztrímeinek köszönhetően a vers könnyen megtanulható, skandálható, énekelhető. Az Utøyáról úszva menekülő fiatalok állítólag a Til Ungdomment énekelték, hogy egymást bátorítsák.

A költemény megítélése az irodalmárok körében azonban ellentmondásos, amit főleg a szöveg békére szólító üzenete és harci dal jellege, háborús motívumai közti ellentét okoz: „Ez védjen az erőszak ellen, / kardod ez legyen: / az életbe és / az emberi értékbe vetett hit” – hangzik a vers harmadik versszaka, amely dőlt betűkkel hangsúlyozza a mindent legyőző humanizmust. Sokan úgy vélik, a vers értelmezésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a mű az 1930-as évek ideológiai légkörében keletkezett. Grieg a Til Ungdomment ugyanis egy baloldali politikus megrendelésére, a spanyol polgárháború idején írta. Mégis a mű időtlenségét és az eredeti kontextustól való függetlenségét bizonyítja, hogy a 2011. július 22-i tragédia után himnuszként hangzott el többek közt a július 24-i gyászistentiszteleten, majd július 25-én az oslói városházánál rendezett híres megemlékezésen. Számos művész próbálta azonnal szavakba önteni a felfoghatatlan tragédia élményét, de nyilvánvaló volt, hogy erre Grieg művénél nincs kifejezőbb alkotás. Több fórumon tárgyalták már akkor, hogy miért éppen ez a vers vált fontossá nemcsak a megemlékezések műsorán, hanem a terrorra adott általános válaszként is. A rengeteg ismétlés miatt a mű sokakban ellenérzést is kiváltott, elcsépeltté, üres gesztussá vált. A vers az emberi szellem nevében hirdet harcos ellenállást egy meg nem nevezett ellenséggel szemben, így elválik konkrét jelentésközegétől, és himnikus jelleget ölt. A kétkedések ellenére a Til Ungdommen hatása, fontossága tíz év távlatából elvitathatatlan.

Számos olyan mű, amely a terrorra adott azonnali válaszként keletkezett, Grieg verséhez hasonlóan kifejezi a közösség összetartozását, és összefogásra buzdít. A második világháború alatt az ellenállás jegyében született versek retorikája is felfedezhető ezekben a művekben. A legtöbb versben konkrét utalás olvasható a merényletre, a megemlékezésekre. Jon Fosse Lysande andlet [Fénylő arc] című költeménye ezekkel a sorokkal kezdődik: „Arcotok / ott ragyog az égen Oslo felett / Utøya felett”. Csakúgy, mint Fosse versében, a legtöbb kortárs költeményben nem a formabontó kifejezés a fontos, hanem a „mi-tudat” artikulálása. Csupán pár hónappal a tragédia után, 2011 őszén jelent meg a Respons 22/7 [Válasz 7/22] című gyűjtemény, amelyben a zavarodottság és az értelmetlen veszteség kifejezését keresik az írásra felkért szerzők. Némelyik szöveg igen személyes hangvételű, mások a második világháborús párhuzamot vagy a bevándorlók megváltozott társadalmi pozícióját emelik ki. A gyűjtemény fontosságát az adekvát válaszok keresése, az írók, költők közéleti vitához való kapcsolódása jelentette, a közreadott szövegek irodalmi fontossága azonban halványulni látszik.

Cecilie Løveid Straff. En fantasi [Büntetés. Fantázia] című verse mind ez idáig talán a legérvényesebb politikai költemény, amely árnyalt képet ad a július 22-i események feldolgozhatatlanságáról. A vers az Aftenposten című országos napilapban jelent meg 2013. április 8-án, amikorra már a tragédia minden részletét ismerni lehetett, s cikkek, blogok, vitaműsorok foglalkoztak nap mint nap Breivik beszámíthatóságával, a rá kiszabható ítélettel. Ahogy Grieg költeménye minden bizonnyal sokaknak segített a tragikus mélyponton túllendülni, úgy Løveid verse képes volt kizökkenteni a részletekbe vesző, egyre fásultabb közgondolkodást, és újra a tragédia okozta traumára irányítani a figyelmet.

„Örülök, hogy azt a büntetést kapta, amit kapott. Köztudott, hogy / minden sírhoz odavezetik. / Egy kosárnyi múlt időt és egy kosárnyi / jövőt kell a sírokra tennie.” A költemény címe és első sora a mű tematikájára utal. A címben megadott műfaji meghatározás, a fantázia a költemény szubjektív érzelemvilágát tükrözi. A szövegben kétszer is előfordul azonban a „köztudott” kifejezés, amely a költemény által teremtett közéleti valóságra hivatkozik, mintha létezne egy párhuzamos valóság, amelyben Breiviket nem elzárták, hanem egy minden részletében kidolgozott vezeklésre ítélték. Szemben a költemény fantáziavilágával a köztudott tény az, hogy Breiviket gyakorlatilag életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, azaz nem fog egyetlen sírhoz sem ellátogatni, nem mutat bűnbánatot, nem kér bocsánatot a gyászolóktól, és nem folytat majd nyilvános jóvátételt. A kioltott életek utáni űrt így képtelenség betölteni, nem járhat sem Breivik, sem más a fociedzésekre, a kórusba, és nem segíthet más a házi munkában a meggyilkolt gyerekek helyett. „Sok dolga lesz” – jósolja mégis a mindentudó versbeszélő. A vers ugyanakkor át is veszi a vezeklés feladatát, és egy kosárnyi jelent és múltat helyez el a sírokra. Mindezt áhítattól, szentimentalizmustól mentesen teszi, szikár mondataival újra rádöbbenti olvasóját a tragédia felfoghatatlanságára.

A július 22-i események idővel a norvég regényekből is kiolvashatók. Eleinte utalásképpen, mint Erlend Loe Fvonk (2011) című regényében, ahol a tragédiával kapcsolatos közéleti feladatokba belefáradt miniszterelnök, Jens Stoltenberg alakja jelenik meg. Karl Ove Knausgård önéletrajzi regényének fentebb idézett hatodik kötetében a különös mi-tudatot a két világháború közti Németországban kialakuló közösségi érzéssel hasonlítja össze: „Csak utána jöttem rá, hogy a harmincas években ezek az erők, a »mi« hatalmas ereje tölthette el a népemet. Kétségkívül nagyon jó lehetett, nagyon biztonságos identitást nyújthatott. A sok zászló, a sok fáklya, a sok tüntetés: bizonyára ennek volt olyan hatása” (767). Éles a váltás a meghatott összetartozás és az nácizmus támogatottságáról szóló esszé között. Knausgård fejtegetésének az utøyai tragédia a kiindulópontja, de egy általánosabb emberi folyamatra irányítja a figyelmet.

2014-ben két olyan regény is napvilágot látott, amelyek az Utøyán meghalt fiatalok után maradt traumát próbálják átfogalmazni. Eivind Hofstad Evjemo Velkommen til oss [Üdvözlünk minálunk] című műve egy párról szól, akik örökbefogadott fiukat gyászolják. A Fülöp-szigetekről származó Kim biológiai gyökereit keresve tér vissza hazájába, ahol egy terrorcselekmény áldozata lesz. Nyolc évvel Kim halála után a szülők az utøyai események kapcsán élik újra a gyász tehetetlenségét. A nemzeti gyász árnyékában még nehezebben viselhető az egyéni fájdalom. A gyerekét elvesztő anya gyásza többszörösen kiolvasható a regényből: a mű mottója Breivik anyjának zavarát idézi, a múlt képei a Kimtől elszakított valódi anya tehetetlenségét sejtetik, a norvég nevelőszülők lelkiismeret-furdalása a hétköznapi létezés teszik lehetetlenné. Brit Bildøen Sju dagar i august [Hét nap augusztusban] című regényében is a mindennapok felszínén történő szakadások jelzik a mélyben húzódó gyászt. A regény disztópia, amely nyolc évvel a 2011-es események után, egy Norvégiát sújtó elképzelt természeti katasztrófa idején játszódik. A regény elsősorban egy anya szemszögéből meséli el a történetet, akit a lányától szakított el az utøyai tragédia. Nyolc év távlatából küzd egy feldolgozhatatlan fájdalommal, hogy gyereke szeretetét talán már korábban elvesztette, mint őt magát.

Jan Kjærstad Berge [Berge] című regényét a 2017-es év legfontosabb irodalmi műveként üdvözölte a kritika. Kimondatlanul szól július 22-ről, hogy egy vezető politikus családja elleni elképzelt terrorcselekményt állít a központba. Három szemszögből, egy újságíró, a perben eljáró bíró és a feltételezett elkövető perspektívájából meséli el az eseményeknek az egyes emberekre és a közösségre gyakorolt utóhatásait. A regény folyamatosan áthallásokkal dolgozik, amelyeket elsősorban az ért, aki a tragédia részleteit, utóhatásait, médiavisszhangját, Breivik tárgyalását ismeri. Kjærstad célja az, hogy mindezt új fénytörésben mutassa meg, hogy a tragédia által kiváltott érzelmi folyamatokra, reflexiókra terelje a figyelmünk.

Látható, hogy a 2011. július 22-i tragédiát tárgyaló eddig megjelent szépprózai művek az érzelmi válaszokkal foglalkoznak, affektív narratívákat tárnak a norvég olvasók elé. Áttételekkel, időbeli csúsztatással dolgoznak, fiktív szereplők életét mutatják be, és a tragikus eseményeket globális problémákhoz is kötik. Született azonban egy olyan mű is, amely arra tesz kísérletet, hogy a tragédia kapcsán még mindig felfoghatatlan miértekre adjon választ. 2013-ban jelent Åsne Seierstad En av oss [Egyikünk] című dokumentumregénye, valós személyekről, eseményekről szól, ám mindezt úgy foglalja történetté, mintha fikciós mű volna. Három, a tragédiában érintett norvég fiatal élettörténetét, valamint Breivik hátterét tárja elénk a tárgyalás során elhangzottak és a vizsgálati jelentések alapján. A tények mellett azonban a szereplők érzelmeit, gondolatait, vágyait is megismerjük, azaz olyan olvasási módba terel bennünket a szöveg, amelyet a fikciós művek befogadása során alkalmazunk. A műfaji határátlépés miatt elmondható, hogy Seierstad könyve egyszerre több igényt is kielégít. Tényszerű ismereteket ad át, és az érzelmi válaszadást, a trauma lélektanát is elénk tárja, így az egyik legfontosabb irodalmi reflexió a tragédiát követő első tíz évből.

Ha arra gondolunk, hogy még most is évente jelennek meg szépirodalmi és ismeretterjesztő művek a második világháborúról, akkor az 2011-es terrortámadás óta eltelt tíz év rövid idő a művészet és az irodalom időszámításában. Minket, akik távolról igyekezünk képet alkotni a norvégiai terror társadalmi és egyéni következményeiről, az említett művek válaszadási stratégiái arról is elgondolkodtatnak, hogy lennénk képesek mi egy hasonlóan súlyos traumát feldolgozni, és miként formálhatná az irodalom által ébresztett gondolkodás és affektív tapasztalat a közéleti gondolkodást.

Jegyzetek:

[1] Karl Ove Knausgård: Harcok. Harcom 6. (fordította: Patat Bence), Budapest, Magvető, 2021.

Nordahl Grieg, Jon Fosse és Cecilie Løveid versrészletei a saját fordításomban szerepelnek.